A név kötelez. De van, hogy a hely is, ahogyan a Néprajzi Múzeum 2022-ben átadott és a világ egyik legkorszerűbb etnográfiai intézményeként számontartott épülete is magasra tette a mércét a kilenc éve még csak gondolatként létező, új állandó kiállítást megalkotók számára. A kihívást azonban sikerült teljesíteni, hiszen rendkívül látványos, gazdag tartalmat felvonultató, kreatív és a modern muzeológia elvárásainak messze megfelelő tárlat született. A háromezer négyzetméteres kiállítótérben nyolc tematikus egység mentén több mint háromezer-hatszáz műtárgy segítségével fedezhetjük fel magyar hagyományainkat és más népek kultúráját. Térben és időben is hatalmas utat tehetünk meg, ha belépünk a föld alatti grandiózus termekbe, miközben vizuálisan szinte befogadhatatlan mennyiségű és ámulatba ejtő látnivaló vár ránk. A harmonikusan és részletgazdagon berendezett terek szinte minden szeglete beszél hozzánk, számtalan nyelven és módon szólít meg, de mindvégig azt érezzük: kibillenthetetlen egyensúlyban van az ismeretátadás szándéka és az élményszerűség. A nemrég megnyílt tárlat a múzeum történetének ötödik állandó kiállítása, igazi mérföldkő az intézmény életében: hagyománytisztelően, mégis interaktívan, érthetően és egyben szórakoztató módon mutatja be azt a tudást, tapasztalatot és értéket, amely a Néprajzi Múzeum 1872-es alapítása óta eltelt százötven év során felhalmozódott.
Sokáig alapelvnek számított a néprajzi tárgyakra mint általános etnográfiai jelenségekre, jellegzetes helyek, használati módok példáira tekinteni, és ez a hagyományos szemlélet határozta meg a tárgyak gyűjtését és múzeumi bemutatását is. Egyedi jellemzőik, históriáik így gyakran elsikkadtak vagy rejtve maradtak. Mára azonban egyre inkább teret hódít egy másfajta megközelítésmód, melyben hangsúlyt kap a tárgyak egyedi élettörténetének felkutatása. Az új kiállítás is ezt az utat választotta: a hétköznapi használati tárgyak mögé egyedi életrajzokat helyezett, s olyan elmesélhető történeteket ad át, melyek komplex módon szólnak a múzeum, a tárgyak és az emberek közötti kapcsolatról.
Erről a szemléletmódról árulkodik a tárlat aprócska bevezető tárgya, egy lucaszék is, mely a bejárattól jobbra lévő falon bújik meg. E jelentéktelennek tűnő, Vál községből származó eszköznek a fordulatos történetét ugyanis pontosan felfejtették a szakemberek, és ismertek a szereplők is, akik közreműködtek abban, hogy a semmiből létrejöjjön és a múzeumba kerüljön. „Azért választottuk ezt indító tárgynak, mert a kiállítás létrehozásakor fontos szempontnak tartottuk, hogy minden egységben beszéljünk azokról az emberi és nem emberi szereplőkről, akik/amelyek időről időre hozzátettek az adott tárgy sorsához. Ennek a széknek is sokan írták az élettörténetét, kezdve a váli legénytől, aki elkészítette, a helyi plébánoson és botanikuson át egészen Róheim Géza néprajzkutatóig, amíg a boszorkányok felismerésére szolgáló mágikus eszközből néprajzi jelentőségű múzeumi tárgy lett. A lucaszék példáján bevezetett szereplők az adott témákhoz igazítva mindenhol megjelennek egy-egy digitális installáció formájában” – magyarázza Szarvas Zsuzsa, a kiállítás vezető kurátora.
A tárgyak élete
A Néprajzi Múzeum az elmúlt másfél évszázad során több mint 230 ezer tárggyal gyarapodott. Vannak közöttük jól dokumentáltak, de a legtöbbjük részletes életrajz nélkül került a gyűjteménybe, így komoly kutatómunkára volt szükség, hogy előéletüket a lehető legalaposabban feltárhassák. Van, amikor az életrajz az egykori tulajdonosok személye, valamint a tárgy állapotának, szerepének, identitásának változása által is rekonstruálható. Az első kiállítási egységben bemutatott tárgyak eltérő korokból és helyekről származnak, egy dolog azonban közös bennük: mindegyiknek átfogóan rekonstruált története van. Így férhet el egymás mellett a Bodolay család nigériai betleheme, Gradvolt Róbert Vox márkájú gördeszkás cipője, különböző formájú, színű és származású menyasszonyi ládák, Katona Károlyné karácsonyra kapott kuktája, a munkácsi haszid zsidó közösséghez tartozó Hencsi néni bádogból készült kalácssütő formája, az Átányban használt szekér vagy a hajdúszoboszlói juhtartó gazdaság évente megrendezett nagy ebédjének kellékei.
A miértre Szarvas Zsuzsa adja meg a választ: „Ezek a példák felhívják a figyelmet arra, hogy a tárgyaknak különböző életszakaszaik lehetnek. Van, hogy a születésük folyamatáról vagy a múzeumba kerülésük előtti időszakról tudunk többet, de az is lehet, hogy a gyűjtésük vagy a múzeumi életük ismerhető meg alaposabban. Igyekeztük megmutatni, hogyan tárul fel egy-egy tárgy életrajza az írott és vizuális források, a múzeumi dokumentumok, a még élő tanúk és a múzeumi szakemberek segítségével.”
Pillantás a vitrin mögé
A néprajz egyik legizgalmasabb területére, a gyűjtőmunka rejtelmeibe nyerhetünk bepillantást a következő egységben. A tevékenységet – szokatlan módon – a gyűjtött tárgyakon keresztül mutatják be. A terepmunka időről időre, helyszínről helyszínre változhat, módszerei is eltérhetnek egymástól – ezt a sokszínűséget tükrözik a Néprajzi Múzeum terepen gyűjtött tárgycsoportjai is. A tárlat mind a nyolc tematikus egységében egy-egy középpontba helyezett témát találunk, amelyet aztán különböző szempontok szerint bontottak altémákra a kiállítás megalkotói. Ebben a részben a terepmunka kellékei kerültek a középpontba: a gyűjtők egyedi munkaeszközeivel ismerkedhetünk meg: fotóstáskával, kézírásos jegyzetekkel, kérdőívekkel, vázlatfüzetekkel, nagyítógéppel, terepnaplóval, korabeli fényképezőgéppel, filmfelvevővel és fonográffal.
Ahogyan az egész kiállítás, úgy ez a terem is átlépi az országhatárokat, és nemzetközi vonatkozású tárgyak is kerültek a vitrinekbe. Megismerhetjük a múzeum meghatározó terepmunkáit, gondolatban messzire elkalandozhatunk például a rovartanász Bíró Lajos Német Új-Guineában és a szomszédos szigetvilágban tett utazásaival, vagy Torday Emil Belga Kongóban töltött kutató- és tárgygyűjtő expedícióival. Erdélybe is ellátogathatunk a két neves rajztanár, Huszka József és Szinte Gábor székelykapu-kutatásainak megismerésével, Fél Edit és Hofer Tamás közel két évtizedes nagyszabású kutatási programjának köszönhetően pedig közelebb kerülhetünk az átányi hagyományos paraszti életforma mindennapjaihoz. Képzeletbeli utazásainkat lebilincselő fotóanyagok, rövid, de tartalmas leírások és a tekintetet vonzó műtárgyak segítik.
Múzeumgalaxis
Ahogyan a magyar és nemzetközi műtárgyanyag, úgy a hagyományos és kortárs szemlélet keverése is fontos célkitűzése volt a tárlatnak, ezért kapott központi szerepet a Múzeumgalaxis nevű egységben az a kortárs adatszobor, mely jól szemlélteti, hogyan gyarapodott, majd tagozódott alcsoportokra a mára nemzetközileg is jelentősnek nevezhető néprajzi gyűjtemény. Ez a rész csakugyan egyfajta galaxisként tekint a múzeumra a tárgyak univerzumában, melyet ismerős és idegen tárgyak, eltérő, de egymást támogató világok alkotnak. Kicsit úgy érezzük itt, mintha a múzeum magát elemezné: láthatjuk, hogyan működik, milyen kihívásoknak kell eleget tennie, mi történik a tárgyakkal a különféle folyamatok során, mi számít régi és mi új tárgynak, miképpen rendszerez ez a tudomány, hogyan kezeli a hétköznapiság, a történetiség vagy épp a provokáció témakörét, valamint a tárgyak megszokottól eltérő természetét.
A gyűjtemény őstárgyai
Az intézmény születését és a megalakulásához vezető kiemelkedő eseményeket járja körül a Kiállítások kora című rész. A Néprajzi Múzeum első állandó kiállítása 1898-ban nyitotta meg kapuit, igaz, már 1871-ben is volt egy tematikus tárlat. A kettő között eltelt bő negyedszázad meghatározó jelentőségű volt, a múzeum gyűjteményeinek szerkezete ekkor körvonalazódott az ebben az időben megrendezett bécsi világkiállítás és az Ezredéves Országos Kiállítás, valamint nemzetközi expedíciók révén. Kora legjelentősebb gyűjtőinek egyike Xántus János volt, aki kelet-ázsiai utazásai során több mint 155 ezer tárgyat gyűjtött, melyből a Néprajzi Múzeum elsőként leltárba vett két és fél ezer műtárgya is származik. A teremben három ikonikus tárgyat látunk kiemelten, köztük azt a japán lampiont, amely azóta is a múzeum 1-es leltári számát viseli.
Ma, 2024-ben óriási élmény elmerengeni az 1873-as bécsi világkiállítás képein, felismerni, hogy életre hívásának ötlete, indítékai ma is bárhol a világon érvényesek lehetnének. A Monarchia mert nagyot álmodni, és minden korábbinál nagyobb világkiállítást rendezett az osztrák fővárosban, ahol 35 ország mintegy 53 ezer kiállítója kapott lehetőséget a bemutatkozásra. Az esemény nagy hatással volt számos múzeum, többek között az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének megalapozására is. A Néprajzi Múzeum új kiállításának kurátorai külön kiállítási egységet szenteltek a kézműves tárgyak speciális, népi-paraszti készítésű csoportjának, ahogy akkoriban nevezték, a háziipari tárgyaknak.
A honfoglalás millenniumán itthon is mérföldkőhöz érkezett a muzeológia: 1896-ban rendezték meg a Városligetben az Ezredéves Országos Kiállítást, melynek 240 pavilonjában a magyar gazdaság, kultúra nagy és modern teljesítményei mutatkoztak be. Az ehhez szükséges, gazdag fotódokumentációval kísért átfogó gyűjtés Jankó János, a Néprajzi Múzeum későbbi igazgatójának nevéhez fűződik, s kiterjedt a jellegzetes földrajzi régiók, népcsoportok tipikus népi-paraszti háztípusaira és azok teljes berendezésére, valamint a jellemző viseletekre is. A kiállítás egyik újdonsága az úgynevezett Néprajzi Falu volt, mely az ország etnográfiai térképét „rajzolta” a látogatók elé, s az ott kiállított tízezer tárgy napjainkig a Néprajzi Múzeum gyűjteményének meghatározó része. A magyar és nemzetiségi utcában tizenkét-tizenkét parasztház állt: ennek miliőjébe mi is belekóstolhatunk egy teljesen berendezett torontáli sváb ház és egy torockói magyar lakóház révén. Emellett a különböző nemzetiségek, népcsoportok ezer színben pompázó, díszes viseleteiben is gyönyörködhetünk.
Mindent a szemnek
A néprajzi tárgyakra legtöbbször a funkciójukon keresztül tekintünk, de vannak, amelyek a szépségükkel ragadják meg a figyelmünket: megmunkálásukkal, formájukkal vagy épp díszítésükkel. A Művészet és etnográfia szekcióban műalkotásként, esztétikai értékükre fókuszálva tekinthetünk a tárgyakra, kiemelve őket a funkcionalitás, az eszközjelleg keretéből. Giovanni Bettanin olasz műgyűjtő az 1870-es évektől 25 évet töltött Szingapúrban, ahol kizárólag szépnek talált, művészi darabokat gyűjtött. A múzeum nagy és jelentős kollekciót köszönhet neki, melyből most alkalmunk nyílik megnézni egy válogatást. A szingapúri hangulat megidézése érezhetően esztétikai jellegű, ugyanis nincsenek feliratok, táblák, így itt végigsétálva nincs más dolgunk, mint a különleges tárgyakban és az őket elénk táró installációs módban gyönyörködni. A teremben elhelyezett kényelmes puffokra szükségünk lesz, mivel az itt bemutatott, világszinten is jegyzett, káprázatos maszkgyűjtemény és szoborválogatás akár felszínes szemrevételezése is biztosan hosszabb időt vesz igénybe.
Egy néprajzi kiállítás nem lehet érvényes a népművészet nélkül, így a monumentális tárlatban egy egész tematikai egységet szenteltek neki. Igyekeztek egészen újszerű megközelítésből ránézni a témára, s a népművészeti stílusok hagyományos bemutatása helyett egy polgári család balatoni nyaralója zsúfolt szobájának népies stílusú ebédlőbútorát és a helyiség kiegészítőit helyezték a középpontba. A tárgyakat egy család négy generációja használta és gyarapította, így az ő történetükön keresztül az ország politikai, gazdasági és társadalomtörténeti folyamataiba ágyazva mutatja be ez a szekció a népi kultúra iránti érdeklődés alakulását. Az ebédlőbútor történetét kibontva feltárulnak a népművészeti jelenségek különféle aspektusai. A képzőművészet és az építészet forrásként tekintett rájuk, a kereskedelemben termékké váltak, bekerültek az oktatásba, színpadra adaptálták őket, szabadidős tevékenységek és szubkultúrák épültek köréjük. S ha valaki inkább a klasszikus népművészet világában mélyedne el szívesebben, megteheti, hiszen körben a fekete tárlókban az eredeti népművészeti anyagok, valamint különböző tájegységek tárgyai is bemutatkoznak.
A kezdet és a vég
Ennyi hagyományhoz és népi kultúrához kötődő téma érintése után a látogatóban is felvetődik a kérdés: kik vagyunk, honnan jöttünk, hol az őshazánk? Miért különbözik a nyelvünk a legtöbb európai nyelvtől? Mit lehet tudni a magyarság eredetéről és rokonságáról? Ezeket a kérdéseket feszegeti az utolsó előtti, Őstörténetek elnevezésű terem anyaga. Konkrét válaszokat nem, de széles merítést kapunk abból a hatalmas tudásanyagból, amely e kérdésfeltevések nyomán került a múzeum birtokába. Középen Zichy Jenő gróf három nagy ázsiai expedíciójának bemutatása kapott helyet, melyeket 1895 és 1898 között indított a magyarokkal rokon népcsoportok felkutatására. Ezeknek az utaknak köszönhetően több mint ötezer régészeti, iparművészeti és néprajzi tárgy, valamint több száz fénykép került különböző hazai közgyűjteményekbe, többek között a Néprajzi Múzeumba. Pihenésképpen érdemes leülni az elé a hatalmas vetítővászon elé, mely Zichy és a teremben megemlített más nagy utazók útvonalait, helyszíneit ismerteti látványos és még a kisebbeket is szórakoztató módon. Olvashatunk még Baráthosi Balogh Benedek magyar őstörténeti kutatásairól, nyelvi rokonságainkról, a halászatról mint ősfoglalkozásról, a lovas nomád kultúrákról és a kereszténység előtti magyar hitvilágról. Az egész tárlatban hangsúlyos szerepet kap a zene, legyen szó Liszt Ferenc és a cigányzene kapcsolatáról, a fonográffal népzenét gyűjtő Bartók Béláról vagy épp a táncházmozgalomról. Ebben a részben a zenei rokonságaink kapcsán felmerülő kérdésekre kaphatunk válaszokat.
Az eredet után zárásként a képzeletbeli egyenes túlsó végére ugrik a tárlat, és az örökség gondolatát járja körül igen komplex módon. Kié az örökség? Kik a hordozói? Mi dolgunk a ránk hagyományozott értékekkel? Milyen értelemben vagyunk örökösei bárminek is? Mi minden válhat örökséggé? A gondolkodást a látványosan középpontba helyezett busójárás tárgyi rétegei indítják el, majd ebből bontakozik ki szerteágazóan az örökség témája. Vajon hogyan értelmezhető a busójárás, ez a mohácsi sokác népszokás? Télűző karneválként, a helyi identitás fontos részeként, turisztikai látványosságként, tömegeket vonzó fesztiválként vagy bensőséges családi eseményként? Ezer arca van, mégis állandó. Olyan, akár az örökség. A kérdések és válaszok ívét remekül zárja a kilépőtárgy, a délvidéki Gombosról származó, ünnepi viseletbe öltöztetett díszbaba. Bár a hozzá hasonlók készíttetésének egykor komoly hagyománya volt, mára elkopott ez a szokás, és az utolsó megmentett darabok egyike került a múzeumba. Így élettörténete, hasonlóan a kezdőpontnál kiállított lucaszékhez, mostantól a gyűjtemény részeként, a múzeum és a gombosiak közös örökségeként folytatódik.
A várhatóan többórás látogatásunkat kipihenhetjük, a látottakat, hallottakat, átélteket pedig összegezhetjük a tárlat végén kialakított moziterem kényelmes zsámolyain ülve. Zenei aláfestéssel, óriáskivetítőn vonulnak fel a kiállításon megismert szereplők: emberek, tárgyak, anyagok és szövegek.
Fotó: Incze László / Néprajzi Múzeum
