Fábián Éva: Szerencsés nemzet vagyunk

Miért fontos – kortól függetlenül – a népi kultúrával, a kulturális gyökereinkkel való kapcsolódás?

Ez egyértelmű, elég ránézni egy fára: a fa a gyökereivel kapaszkodik, és azokon át szívja magába az élethez szükséges muníciót. Sokan egy ilyen felismerést követően hozzák el a gyermeküket például hozzám, az Óbudai Népzenei Iskolába, vagy régen a gyerektáncházba, mert fontosnak érzik, hogy olyan lelki és szellemi értékekkel táplálják a gyerekeiket, amivel megtalálják a helyüket, és kapaszkodni tudnak ebbe a világba.

Egész pici koromtól fogva óvó néni szerettem volna lenni, a Szekszárdi Garay János Gimnázium óvónőtagozatán tanultam. (Diplomáit a Budapesti Tanítóképző Főiskola óvó szakán, valamint az Apor Vilmos Katolikus Főiskola népi gyermekjáték, néptáncpedagógus, hagyományismeret-tanár szakán szerezte – a szerk.) Fontos számomra a gyerekekkel való kapcsolódás, a nekik történő értékátadás. Ma is ennek fényében tanítok.

Mi által tud ön olyan erővel és lelkesedéssel mesét mondani és énekelni, hogy ajtót nyisson a hallgatókban a saját gyökereikre?

Szerencsés vagyok, mert én egy bukovinai székely famíliába születtem bele – nem mellesleg: nagyon izgalmas, érdekes és szövevényes a bukovinai székely népcsoport története, erről is nagyon szeretek mesélni. Gyerekként különleges, ízes, régies székely nyelvet hallottam a felmenőimtől, bukovinai székelyül tanultam meg a magyar nyelvet, a magyar nyelven történő éneklést. Ez a nyelv köszön vissza a meséléseimben is. Emlékszem, amíg nem volt tévé, apukám szabóműhelyébe járt össze a szomszédság.

Nagyon hálás vagyok ezért, hogy gyerekként ilyen gazdag kultúra vett körül. Ma is élő a kapcsolatom a gyökereimmel. Mióta Kóka Rózsika – Kóka Rozália Magyar Örökség díjas mesemondó, népdal- és népmesegyűjtő, népdalénekes, néprajzkutató, újságíró, író, a népművészet mestere – egészségügyi okokból nehezen tud foglalkozni az érdi bukovinai székely népdalkörrel, kéthetente ott is segítek a daltanulásban. Tolna vármegyébe is szívesen járok vissza, mert ezt is fontosnak tartom.

Egy kulturális szempontból gyökérvesztett felnőtt hogyan tud visszakapcsolódni a népi értékekhez?

Az is csodálatos, ha egyáltalán észreveszi a gyökerek hiányát, és elismeri azok fontosságát. Van olyan ismerősöm, aki ápolandó helyett konkrétan eldobandónak érzi őket. Beszippantotta a modern világ, csak az anyagi javak fontosak számára, és ezáltal elsiklik az örökölt értékei felett.

Mit gondol, hogyan lehet a mai világban harmonikus, a népi kultúra értékeivel kapcsolatot ápoló és egyben modern életet élni?

Erre Berecz András Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész kollégám tudna jól válaszolni, ő ezt nagyon mívesen tudja megfogalmazni.

Énektanárként mi a tapasztalata, hogyan reagálnak a tinédzserek a népdalokra, népzenére?

Van egy jó történetem ezzel kapcsolatban. Népdaléneklést tanítok az Óbudai Népzenei Iskolában – az itteni népzenetanulásnak a nagycsoportos óvodások és kisiskolások által megtöltött előképző csoport az előszobája. Gyermekjátékokkal, mesékkel, hangszerekkel és tánccal indítjuk a képzést, így keltjük fel az érdeklődést a népi kultúra iránt.

Sok nagylány mondta már nekem, hogy azért jött ide éneket tanulni, mert úgy szeretnének énekelni, mint Sebestyén Márti. Ő eredeti hangfelvételek alapján tanult meg énekelni többek közt azokról a kislemezekről, amiket a hozzám közel álló Kallós Zoli bácsi – Kallós Zoltán a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató és népzenegyűjtő, a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti, Néprajzi Tagozatának tagja – Balladák könyve című, hetvenes években megjelent könyvével együtt adtak ki.

Szerencsés nemzet vagyunk – a világon kevés olyan nép van, mint a miénk, aminek ilyen alaposan felgyűjtött népzenéje van. Hála Bartóknak, Kodálynak, Lajtha Lászlónak, Veress Sándornak, Domokos Pál Péternek és mindenkinek, akinek ez köszönhető.

Amikor bukovinai székely dalokat tanítottam a tinédzser tanítványaimnak, előkerültek Bartók Béla és Kodály Zoltán által gyűjtött népzenei felvételek, lejegyzések és az azokhoz tartozó hangzóanyagok. Ezek archivált, megtisztított, mégis recsegős – hiszen bő százéves – felvételek. És hiába recsegnek-ropognak ezek az anyagok, hallatszik rajtuk a néni gyönyörű keservese, amit Kodály árgyélus dallamnak nevezett. „Szomorú az idő, meg akar változni, szomorú a szívem, meg akar hasadni.” Miután lejátszottam a zajos felvételről a dalt, az egyik tinédzser kislány csillogó szemmel rám nézett, és azt mondta: de gyönyörű, ugye, ezt megtanuljuk?! A dal gyűjtése után bő száz évvel meghallgatta ez a tizennégy éves lány, és hatott rá – hiába volt zajos a felvétel.

A mesék erejét is hasonlónak érzem…

Igen. A mesékben esszenciaként vannak jelen az emberiség létezése óta összegyűjtött tapasztalatok. Ezek a történetek ugyanolyanok, mint a letisztult dallamok: átüt rajtuk az emberi értékek lényege.

Életútjának egyik szakaszában a Dövényi Péter, Halmos Béla, Nagymarosy András, Petrovits Tamás alkotta Kalamajka együttessel énekelt. Hogyan került kapcsolatba a zenekarral, és miért volt meghatározó a velük – köztük a férjével – való közös zenélés?

Zenei berkekben sokan megismerték a nevem a Röpülj, páva nevű hagyományőrző versenyben való jelenlétem által, Kóka Rozália is a műsorban figyelt fel rám középiskolás koromban. Elcsábított egy népzenei táborba, nem is akárhogyan: a személyes kapcsolatra alapozva eljött a szüleimhez és elkért, mert tudta, hogy enélkül nem engednének el csak úgy a távolba.

Erről eszembe jut a történet, amikor a népzenekutató Olsvay Imre bácsi elmesélte, hogy az ötvenes években volt gyűjteni Izményben (dél-dunántúli, tolnai község, ahol a második világháborút követően nagy számban telepedtek le székelyek és felvidéki magyarok – a szerk.) , és amikor sok évvel később meghallott engem egy dunántúli népzenei fesztiválon – ahova az Izményi Hagyományőrző Csoport vitt magával – megdöbbent, mert akkor, tinédzser koromban úgy énekeltem, mint egy évekkel korábban Izményben gyűjtött idős székely ember.

Visszatérve a népzenei táborra, ott ismertem meg a férjemet, és az akkor még Mákvirág néven működő, későbbi Kalamajka zenekart. Azután kaptam meghívást az együttesbe tőlük. 

Ez a több mint harminc év nagyon tartalmas, érdekes, élménydús időszak volt úgy emberileg, mint szakmailag. A Kalamajka minden tagja eszembe jut, amikor az átvett díjakra gondolok. Úgy tekintem, hogy ezek a közös, több évtizedes munkáink eredményei, és a nevükben vehettem át.

Címlapfotó: Fábián Éva népiének-tanár, énekes, mesemondó előadóművész. Fotó: Szamosi András/Prima Primissima