Aluljáró I (1975). Olaj, farostlemez, 241 × 170 cm
Az Aluljáró I című képemnek fontos előzménye a Részlet a brigádnaplóból című festménysorozatom, amelyben munkások egy hajógyári újságban megjelent portréit festettem meg hiperrealista stílusban. Ez akkoriban szokatlan volt. A mesterem, Kokas Ignác egy interjúban meg is említette, hogy van nála egy gyerek, aki úgy fest, mint Velázquez, de fotókat másol. Nem értették ezt az újfajta látásmódot, mégsem adtam fel, mert éreztem, hogy így tudok igazán tükröt tartani az akkori társadalomnak.
1975-ben, 22 évesen, még főiskolásként mindennap felmentem a kisföldalatti Vörösmarty utcai megállójának lépcsőjén, és láttam a fáradt, meggyötört embereket. Elhatároztam, hogy ebből lehetne valamit festeni, mintegy látleletet adva az akkori szürke társadalomról; arról a világról, amiben akkor éltünk. Csináltam néhány fotót ezekről a minden reggel lejátszódó jelenetekről, de nem találtam a megoldást. Időről időre előszedtem a fotókat, de nem tudtam velük dűlőre jutni. Aztán egy őrült pillanatban dühösen a földhöz vágtam, elkezdtem taposni őket és ugrálni rajtuk. Amikor végül leléptem róluk, és ott voltak az olajos padlón összegyűrve, megalázva, rájöttem: ez az, amit meg kell festenem. A kép elkészült, de meg is lett a következménye. Hamarosan, tulajdonképpen már túlkorosként megkaptam a behívót, és elvittek katonának, amivel másfél évre kivontak a művészeti életből. Ez az amúgy a Kiscelli Múzeum gyűjteményében lévő festmény ma turnén van: a Walker Art Center által szervezett, Multiple Realities című nagy amerikai utazó kiállítás nyitóképe.
Kútbanéző (1989). Olaj, vászon, 250 × 180 cm
Ez a kép egy újabb periódus darabja. A sárga-fekete korszakom a Balkon című képpel indult, azon jelent meg először ez a sárga, illetve ott használtam először így a sárga és a fekete szín kombinációját. Érdekes nap volt: délelőtt festettem egy majdnem hiperrealista képet, de nagyon elégedetlen voltam vele, ezért délután dühösen üldögéltem, amikor hirtelen bevillant a Balkon című képem kompozíciója. Gyorsan fel is dobtam egy kis vászonra, és éreztem, hogy ezt azonnal meg kell festeni nagy méretben is. Már sötétedett, mire elkészültem; szürke délután volt, de amikor hátraléptem, már nem volt érdekes a borongós idő, mert ez a sárga mindenen átragyogott. Fényözön volt. Éreztem, hogy most valami eldőlt. Így is lett: ezzel a képpel indult el a sárga-fekete képciklus és egy egész korszak.
A Kútbanéző esetében már magabiztosan használtam a sárga és a fekete kontrasztját, e képre vonatkozóan filozófiailag haladtam meg a korábbi képeket. A fehérrel belerajzolt átlátszó figura, valamint annak a kútban tükröződő képe a létezés megfoghatatlan, különös varázsáról, a törékenységről és a tünékenységről szól. Ez a munkám ma a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének darabja.
Vasrajzok (1990-2000), vaslemez-installációk, változó méretek
1990-ben, a rendszerváltást követően én voltam az első alkotó, aki szerepelt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában. Néray Katalinnal már nagyban dolgoztunk az anyag összeállításán, amikor megkért, hogy a belső udvarba találjak ki valamit, ami túlmutat a festményeimen. Épp Londonban, a Barbican Centre-ben volt fontos kiállításom, ezért ott voltam. A szállodában azonnal el is kezdtem rajzolgatni, hogy mi készülhetne. Több ötletem is volt, de éjfélre minden eldőlt: rájöttem, hogy a már létező figuráimat egyszerűen ki kell léptetnem a térbe. Amikor hazajöttünk, azonnal lerohantam a Dunai Vasműbe, ahol segítséget kaptam a kivitelezéshez. Magam is megdöbbentem, hogy milyen erővel szólaltak meg ezek a munkák, és aztán Velencében is óriási sikerük volt az addigra már Vasrajzok című szobroknak, amelyeket Peter Ludwig még a megnyitó előtt megvásárolt, majd az Aachenben található Ludwig Forumban állított ki. Azóta pedig többféle installációt is készítettem, amelyek különböző kiállításokon szerepeltek.
A fal előtt (2000). Olaj, vászon, 180 × 250 cm
2000-ig még nem jártam Izraelben. Évek óta terveztük a látogatást. Az életben nincsenek véletlenek. Vannak művészek, akik hosszú éveken keresztül a várakozás óráiban akkumulálódnak, mert érzik, hogy van egy pillanat, ami létrehoz valami különöset, és a hétköznapi, a kézzelfogható valóság másik szférába kerül át.
2000 pészahja előtt, a fiam bár-micvói ajándékaként elindultunk Izraelbe, hogy az ünnepeket már kint, a rokonokkal tölthessük. Sok tekercs filmmel, fényképezőgéppel és egy kamerával felszerelkezve szálltunk fel az El-Al-gépre. A megérkezés megrendítő volt. Különös aura lengett be mindent. Itt vagyok Izrael földjén! Hányszor álmodtam erről, és hányszor képzeltem el ezt a találkozást, amikor magányos, magukra maradt zsidó temetőket festettem a hetvenes években, idehaza a táci műtermemben. A sírás szorongatta torkomat, megmagyarázhatatlan érzés. (...) A szűk utcákon, a nagy tömegen keresztüljutva egyszer csak ott álltunk a Fal előtt. Fekete kaftános, srámlis alakok átszellemülten hajlongva imádkoztak. A Fal rései teletömve apró papírüzenetekkel. A fiam előrement a Falhoz, „meg kell érinteni” – mondta. Táliszába burkolózva imádkozni kezdett. Kezemben szorongattam kis cédulára írt kérésemet.
Ott volt előttem-körülöttem sok ezer év történelme, ott magasodott előttem a Fal. Annyian megfestették már, számtalan képeslap, poszter szól róla. (Szinte banálissá tették.) De az életünk is a hétköznapi banalitások sokasága. Ekkor elém lépett egy nagy fekete srámlis alak, Dávid előtte hajlongott, mögötte Csiszta, a rokon, majd egy másik táliszos, és a képet egy pajeszos, fekete kalapos imádkozó zárta. Minden megszűnt körülöttem, valami kiszakított az időből. Csak az imasálak fehérsége világított, és a fekete kabátok sűrűje mindent rendíthetetlenül körülrajzolt. S’má Jiszroel… – mondtam az imát. Némán betettem a résbe a kis cédulámat, megérintettem, majd megcsókoltam a Falat, és ennyit mondtam: „Végre legyen béke.” (Részlet a művész korábbi írásából)
Önarckép gyertyával (2004). Olaj, vászon, 160 × 220 cm
Akkoriban már egy ideje a fény és az árnyék problémájával foglalkoztam. Nagyon izgattak a nagy árnyékok: az, ahogy a mögülünk jövő fény megnöveli a sziluettünket, ahogy a kis gyertyalángból félelmetes árnyak születnek. A sötét szobában fotókat készítettem magamról, a lányomról és a fiamról, ahogy a gyertya lángja különböző szögben megvilágította az arcunkat, és elkezdtem festeni ezeket a képeket. A pici fényforrás különös, misztikus fénnyel vonta be a kompozíciókat, éppúgy, ahogy sok száz évvel ezelőtt Georges de La Tour festményein. A sorozat festése alatt végig izgatott, hogy hogyan lehet a vanitaselemeket beemelni és aktuálissá tenni napjainkban.
Önarckép (2013). Olaj, vászon, 160 × 220 cm
Ez az úgynevezett fülbefogós önarcképem, amelynek az alapötlete Berlinben fogant meg. Sétáltunk az utcán Edittel és Dáviddal, majd hirtelen beugrott a kép. Mondtam a feleségemnek, hogy álljunk meg, leülök a lépcsőre, ő meg menjen mögém, és fogja be a fülem. Mindent kikapcsoltam a világból, Dávidot pedig instruáltam, hogyan kattintsa el a képet. Olyan ez, mint egy örök mozdulat, egyfajta időtlenség. A festmény kisebb pasztellváltozata az Uffizi Képtár tulajdona.
Hannus rajza (2023). Akril, vászon, 250 × 180 cm
Kint voltunk Svájcban meglátogatni az unokáinkat. Aznap épp nagyot kirándultunk az erdőben, majd amikor visszafelé tartottunk, rábukkantunk egy medencére, amiben folydogált a víz. A kis Hannusunk beletette a kezét a vízbe, gyönyörű volt a látvány. Lefotóztam, és eldöntöttem, hogy hazaérve megfestem. Ám a kész kompozíció nem működött. Vergődtem, aztán kínomban a kép alsó felét feketére lefestettem, amitől olyan lett, mint egy krétatábla. Sokáig nézegettem, aztán eszembe jutott, hogy megkérem Hannust, rajzoljon valamit. Gyorsan érkezett is tőle egy kedves kép, amit aztán ráfestettem a képre. A Hannus rajza a Q Contemporaryban volt kiállítva.
Edit és levelek (2023). Akril, vászon, 150 × 200 cm
Szintén a Q Contemporary kiállításán szerepelt ez a kép, amely a hétköznapokban rejlő szépséget hangsúlyozza. Egészen banális történetből született. Bementünk egy butikba, és Edit felpróbált egy ruhát, amin óriási levelek voltak. Őrületes volt: ő a tüsi hajával és azok a növényi motívumok. Otthon mondtam neki, hogy feküdjön le, lefotóztam őt is meg a ruhát is, majd a hajat és a levelek absztrahált képét összeillesztettem. A rajzosan megfogalmazott motívumok csontvázszerűek, a mulandóság különösségére is emlékeztetnek.
Jobb leszek jövőre (2024). Akril, vászon, 150 × 200 cm
A rózsaszín időről időre vissza-visszatérő szín a palettámon, de minden korszakban más formában és más tartalommal jelentkezik. Ez a kép a legutóbbi rózsaszín képek, az Emléknyomatok című sorozat darabja. A ciklus képein az amúgy édes rózsaszínnel megfestett háttér és a megfogalmazott témák gyakran pengeélen táncolnak; ez adja a képek drámaiságát, illetve többértelműségét. A mű alapjául szolgáló fotót a család egy régi barátjának archívumában fedeztem fel, és egy gyerekkoromban, az 1950-es években játszódó jelenet látható rajta. Mihelyt megláttam rajta a feliratot, tudtam, hogy meg kell festenem, hiszen ebben a mondatban annyi minden benne van: a napjaink, az akkori politikai helyzet és a mostani világ is. Már évezredek óta mindenki jobb akar lenni jövőre!
Visszatekintek önmagamra (2024). Akril, vászon, 150 × 200 cm
Vannak olyan emlékeim, amelyek a mai napig élesen élnek, újra meg újra felvillannak az emlékezetemben. Ez az 1959-ben játszódó jelenet is ilyen. Egy hűvös kora tavaszi napon összegyűlt a család, Sanyi bácsi pedig elkattintotta rólunk ezt a képet, ami hatvan éve nem hagy nyugodni, és mind ez idáig nem sikerült festménnyé fogalmaznom. Mindig éreztem, hogy valami még hiányzik. Végül körvonalasan a mai önmagamat is ráfestettem a képre, így vált teljessé. Egyszerre ott is vagyok és nem is. Ennek a munkámnak, mint általában a legtöbbnek, van egy különös időcsavarja. Ez és különös misztikája évtizedek óta foglalkoztat, és az Einspach & Czapolai Fine Artban megrendezett mostani kiállításomon is jelen van.
Falu végén (2022). Gouache, papír, 75 × 105 cm
Egyszer felkérést kaptam egy kiállításra, ahová kifejezetten vizes alapú festékkel készült munkát kértek. Sokáig húzódoztam, nem éreztem magaménak a műfajt, de aztán kedvet kaptam hozzá, és az utóbbi években egyre több művem készült ezzel a technikával. A kép szintén rátalálásból született: a székesfehérvári karácsonyi vásárban furcsa sapkára bukkantam rá, ami aztán festmények ötletének sorát indította el a fejemben. Kimentünk a határba, és megkértem Editet, hogy húzza fel a sapkát, én pedig elkezdtem őt fotózni a sétáink helyszínein. Így születtek meg ezek a kompozíciók, amelyeken a líraian megfogalmazott táj és a fekete alak izgalmas kontrasztot alkot.
Portréfotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu, reprodukciók: Fehér László jóvoltából
