Szakácsként nagyon sok versenyre jártál, huszonkét évesen pedig szakácsolimpiai arany- és ezüstérmet nyertél. Akkor mi volt az álmod, mi hajtott?
A gyerekkorom erős motivációt jelentett ebben, ugyanis míg az első fele egy barátokkal teli, önfeledt, idilli korszakként él bennem, a második része egy minden szempontból nehézségekkel teli periódus volt, ugyanis a család tulajdonképpen négy bőrönddel költözött Magyarországra, és attól kezdve lavinaszerűen jöttek a nehézségek. Amikor elkezdtem a vendéglátót, az volt fontos nekem, hogy bizonyítsak, és a legjobbat hozzam ki magamból. A versenyzés is emiatt kezdődött el, ugyanis Szántó József mellé kerültem, aki rendkívül jó szakember volt, és látta bennem, hogy egyrészt terelhető vagyok, ugyanakkor akaratos is, emellett pedig óriási bennem a bizonyítási vágy. Így már a tanuló időszakomban elkezdtem versenyekre járni, és annyira beszippantott, hogy tíz éven keresztül versenyeztem.
2005-ben úgy döntöttem, Írországba megyek, és egy ottani csúcskategóriás étteremben helyezkedtem el. Akkor jött az aha-élmény. Ráébredtem, hogy hiába a tíz év versenyzés meg a rengeteg arany- és ezüstérem, mert ha a külföldi színteret nézem, akkor mindez csak önámítás. Ennek hatására hoztam meg azt a döntést, hogy a lehető legtöbbet teszem meg annak érdekében, hogy fejlődjek és a minőségi gasztronómia útjára lépjek. Eldöntöttem, ugyanúgy menetelek majd, mint eddig, csak egy másik úton.
Ez hogyan vezetett a szakácskarriered elhagyásához, majd a szakácskönyvüzlethez és gasztrofotózáshoz?
Miután a kollégáim és a szakma körében elterjedt, hogy mindenféle idegen nyelvű szakácskönyvet vásárolok, viszonylag sokan kérdezősködtek, hogy be tudnám-e szerezni ezt meg azt a kötetet. Ez 2008-tól egészen 2011-ig működött így, mígnem elhatároztam, hogy hobbivállalkozást csinálok belőle. Mindeközben párhuzamosan szakácsként is dolgoztam, és szakmailag mindent elértem, amit szerettem volna, kivéve a Michelin-csillag minősítést. Sok évig top 10-es éttermeket vezettem, nagyon jó tulajdonosokkal és csapattal dolgoztam együtt, szóval minden megvolt, amire csak vágytam.
Amikor elkezdtem a könyvkereskedést, a környezetem nem hitt abban, hogy ez meg tud állni a lábán. Valamennyire jogosan, ugyanis a gazdasági válság következtében Magyarországon egymás után zártak be azok a könyvesboltok, amelyek idegen nyelvű könyvekkel foglalkoztak. Mindemellett egyre felkapottabb lett az e-book. Az indulás is nehéz volt, ugyanis eleinte a szakácsfizetésemből kellett finanszíroznom a könyveket, és mivel ezek professzionális kiadványok voltak, tetemes összegekről volt szó.
Eleinte csak webshopom volt, és évekig a bérelt garzonlakásomra jártak fel a séfek, hogy megnézzék a kínálatot. Mindig arra törekedtem, hogy minél nagyobb portfóliót rakjak össze, és nem arra, hogy üzletet nyissak vagy kibéreljek egy helyet. Aztán válaszút elé érkeztem, és úgy döntöttem, nyitok egy kis üzletet. Szó szerint kicsi volt, 12 négyzetméteres, de pont elég. Végül egy sikersztori lett az egész: három évvel ezelőtt átköltöztem egy nagyobb üzlethelyiségbe, tavaly volt 12 éves a vállalkozás, mostanra pedig már 171 külföldi kiadóval dolgozom együtt. Ráadásul elmondhatom magamról, hogy Magyarország vezető konyhafőnökeinek kilencven százaléka több mint tíz éve nálam vásárol szakkönyvet. Így, ha nem is közvetlen módon, de valamelyest mégis hozzátettem a közízlés fejlesztéséhez és formálásához.
A fotózás ötlete viszonylag későn jött, amikor már bőven benne voltál a szakácsszakmában, azonban ez is a könyvgyűjtésnek köszönhető. Hogyan indult a fotós karriered? Mennyire volt nehéz elhelyezkedni?
A kezdéshez óriási inspirációt és löketet adtak a szakácskönyvek, hiszen ezek többségének nagyon gazdag képi világa volt, és akarva-akaratlanul alakította a vizuális szemléletemet is. Bár mindig is érdeklődtem a fotózás iránt, sosem gondoltam rá komolyabban, főleg, hogy akkor még szakácsként dolgoztam, és már a vállalkozásom is létezett. Aztán egyik pillanatról a másikra azt mondtam, hogy egye fene, a spórolt pénzemből veszek egy közepes értékű, de jó minőségű fotós rendszert. Akkor még a Salon Étteremben dolgoztam konyhafőnökként, így nyilván találkoztam ételfotósokkal is, és többük véleményét kikértem bizonyos dolgokban, majd elkezdtem otthon kísérletezgetni, lefotózni, amit főztem. Már a szakácskönyveket is sokkal tudatosabban lapoztam, és próbáltam megfigyelni, hogy ki miként játszik a fényekkel. Hiszen erről szól a fényképészet.
Amikor elkezdett tetszeni az, amit otthon csináltam, arra gondoltam, kipróbálom ezt a munkahelyen is a saját ételeinkkel. Egy idő után az én fotóimmal kezdtünk kommunikálni, és egyre több étterem és kolléga keresett meg. Persze a mostani tapasztalatom alapján megítélve látom, hogy azok a munkák korántsem voltak profik. Ami viszont profi volt, az a szemléletem és a hozzáállásom, ezt pedig más is látta. Igyekeztem mindig a lehető legjobbat alkotni, és előnyben is voltam sokakkal szemben, mert az ételt szakácsszemmel láttam, és határozott elképzelésem volt arról, hogy mit szeretnék viszontlátni a képen. Nyilván a vendéglátós kapcsolataim és a szakmai hátterem is hozzájárultak ahhoz, hogy viszonylag hamar elkezdtem profi éttermeknek fotózni, hiszen a kollégák ismertek, és tudták, hogy maximalista vagyok, a profizmusra törekszem.
Több Michelin-csillagos étteremnek is fotózol. Az emberek valamelyest a te lencséden keresztül látják az ételeket, a te stílusod jelenik meg ezekben. Az, hogy melyik étteremnek ki a fotósa, presztízskérdés? Van versengés ebben a fotósok között?
Azt gondolom, hogy ha a te minőségtudatoddal és vizualitásoddal azonosul egy klasszis étterem, az már önmagában óriási visszaigazolás, látod, hogy valamit jól csinálsz. Ilyenkor partnerként tudtok egymásra tekinteni, és ha két azonos gondolatiság találkozik, akkor az egy csodálatos dolog. Verseny mindenhol van. Az éttermek között is. A fotósok között szintén létezik egyfajta versengés, hogy kik azok, akik egy bizonyos szint fölött fotóznak, mert ebben is vannak azért kategóriák. Ugyanúgy, ahogy az éttermeknek, a fotósoknak is megvan a maga stílusa, a saját vizualitása, és van olyan, hogy egy étterem csak ezzel vagy azzal akar dolgozni, mert az ő stílusában akarja viszontlátni az ételeit. Hiszek abban, hogy a vendéglátóhely teljesítménye a választék, a minőség és a szolgáltatások mellett tíz százalékban azon is múlik, hogy mit mutat magából. Lehet valaki Michelin-csillagos, ha a honlapján például nem azt a minőséget hozza, vagy nem azt az igényességet szemlélteti, mert akkor hiteltelenné válik. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az ügyfeleim többségével hosszú évek óta együtt dolgozunk.
Gasztrofotósként mi volt a legnagyobb elismerés számodra?
Az, hogy olyan ügyfelekkel, séfekkel dolgozhatok együtt a mai napig, akik a szakácsszakmai múltam által is ismernek és elfogadnak. Ez pedig nagyon fontos. Vicces egyébként, hogy az új generáció tagjai közül is nagyon sokan szólítanak úgy, hogy séf úr, akkor is, ha fotózni megyek, és ez annak köszönhető, hogy igyekeztem letenni a védjegyemet ebben a szakmában, és emiatt a kortársak tisztelnek – ez persze kölcsönös. Az, hogy engem elfogadnak, és nagyon sok helyen csak velem dolgoznak együtt, mert tudják, hogy igyekszem sokrétű lenni, és mindenre odafigyelni, szintén óriási büszkeséggel tölt el, és ennél talán nem is kell nagyobb elismerés.
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/4. számában olvasható. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa! A magazin további tartalmai itt érhetőek el.
Portréfotók: Kurucz Árpád
