A Vágyvillamos főszereplőjét szimbolikus és patologikus értelemben végig ez az üvegfal választja el a többi szereplőtől. És csak a második felvonásban következik be az a pillanat, amikor legalább a néző átjut a falon, megközelítheti Blanche világát, részévé lesz annak az elfojtott, de bármikor kirobbanó őrületnek, amit a nő magában cipel.
 Kováts Adél és Petrik Andrea

Zsótér Sándor rendezése az első perctől az utolsóig őrület és normalitás határán egyensúlyoz, sohasem tudhatjuk egyértelműen, mikor léptük át Blanche-sal együtt a kritikus határvonalat. Zsótér most az előadás kedvéért Ambrus Máriával együtt újrafordította a drámát, megszabadította a romantikus sallangoktól és kifinomult nyelvi eszközökkel bélelte ki a skizofréniába zuhanó asszony hadakozását a külvilággal. Kitűnő szöveg lett, erőteljes áthallásokkal, a szinonima-szótár gépies felmondásával, kibomló és megrekedő szó-özönökkel, stílusidézetekkel, elmotyogott verbális ínyencségekkel. Williams nyelve ebben a változatban mindenestül Blanche DuBois belső monológjává válik, ami magába olvasztja a külvilág ízléstelen, brutális megnyilatkozásait is, de csak azért, hogy árnyaltan kifejezze egy megbomlott lélek hangjait.

 Csányi Sándor és Petrik Andrea

A hangok azonban ? legalábbis az első felvonás végéig ? nehezen azonosítható szólamokra töredeznek, összhangzás nélkül. Egészen idáig azt érezzük, hogy félreértelmezett hangsúlyok, egymás mellett elbeszélt igazságok káosza foglalta el a színpadot. Az egykori jómódú, művelt déli családból származó Blanche látogatóba érkezik húga, Stella otthonába, New Orleans prolinegyedébe, és szétdúl mindent, ami addig kitűnően működött. Williams drámájában a sérült, hazugságokba menekülő nő és a brutális, nyers, minden finomságot nélkülöző környezet összeütközése szikrázik föl. Zsótér olvasatában azonban szinte mindegy, hol és mikor fordul elő Blanche, kikkel kerül kapcsolatba és hogyan. Itt egyedül a skizofrénia és a valóság ütközik (“Nem szeretem a realizmust”, bukik ki Blanche-ból a darab vége felé). Nem is beszélhetünk valódi ütközetekről, hiszen a párbeszédek jó része a néző felé fordulva hangzik el, légüres térben, a viszonyok helyett azok kivonatát kapjuk. Mintha a cselekmény csupán Blanche lelkében kelne életre. Széttört valóság-cserepeken lépked, és a darab többi figurája csak e cserepek része. Ambrus Mária díszlete is átmeneti teret ábrázol: a Kowalski-házaspár lakását kívülről látjuk, a belső tér eseményeit csukott ablak vagy az üvegfal mögül látjuk, ablakpárkányok, korlátok és klímaberendezések uralják a teret, meg egy hajókémény formájú szoba, ami Blanche menedéke, ide rejti a holmiját, ide jár átöltözni, ez az egyetlen privát tere a család kínálta, kényszerű, köztes létben.

 Kováts Adél és Schneider Zoltán

A második felvonásra már nem keressük a kapcsolatokat. Itt válik egyértelművé, hogy az előadás valójában egyetlen figura hadszíntere. Kováts Adél olyan szilárd és bámulatosan gazdag szerkezetet épít fel Blanche DuBois szerepéből, ami lehetetlenné teszi a kapcsolatok megelevenedését. Felejthetetlen színészi teljesítménye, a leheletfinom határ preciőz ízlés és közönségesség között, kemény és kirobbanó nőisége, az üvegfal mögé zárt lélek őrjöngése ritka jelenség a hazai színpadon. De éppen ez a koncentrált színpadi jelenlét, ez az elképesztő sokszólamúság tette az előadást monodrámává. Blanche mellett kétdimenzióssá silányodott az összes többi figura: a karakteres, de szenvedélyt felmutatni nem képes Stella (Petrik Andrea) és a kedves, mackós, férfiasságában csúnyán kihasznált Mitch (Schneider Zoltán). Egyedül Csányi Sándor mutat fel ellenerőt Blanche-sal szemben Kowalski szerepében, mint ösztönök vezérelte hím, de ő is csak az erőszakkal, a test fölényével képes hámba fogni Blanche illékony illúziókra épített világát. Blanche ebben a közegben teljesen egyedül marad, magának játssza el a hosszú fürdőjeleneteket és magának öltözik föl pazar giccs-mezekbe. Szikrázó pillanatok tömegét hozza Kováts Adél, miközben felszámolja maga körül a darab valós közegét, és az egészet egy nagyszabású monodrámává alakítja.