A klasszika-filológus egy korábbi Szüts-interjúból idézett, amelyben a festőművész képei nonfigurativitását azzal indokolta: „Ha emberek lennének a képen, azok mostról szólnak. Ezzel pedig nekem nem nagyon van dolgom.” Karsai, jó tanárként, dicsérte az „éles, poénos” választ, mégis ellentmondott a kijelentésnek. „Ezek a ködben, felhőkben, jégtakarókban, hófödte hegycsúcsokban, de mindenekelőtt bennünk hangulattá oldódó és egyre gazdagabb színvilágú ars poetica variációk persze az ő saját, nagyon személyes világáról vallanak, de evidensen minket szólítanak meg, itt és most szólnak hozzánk” – jegyezte meg, kiemelve a kiállított képek komolyságát, a vég közelségének megragadását; a Tavaszi áldozatra az „elbűvölő és szívbemarkoló életképek” definíciót, a sorozatra mint a „boldogságról és búcsúról, életről, reményről és a megváltoztathatatlanba való belenyugvásról” szóló képekről beszélt. Ám, tette hozzá, „mindez egy nagyon nagy, nagyon bölcs ember és nagyon nagy festő életmű ars poeticájának szívszorító, felemelő megfogalmazása”. De hogy mégsem annyira komor ez a világ, a Hajnali köd című képpel bizonyította, amelyen „Miklós már megint ravaszul ránk pillantott vidám szemmel, örök mosolyával játszik velünk”, tágítva a fókuszt pedig úgy fogalmazott, „minden egyes képe maga a létkérdéseinkre adható ezernyi válasz egyike, mert ő állandóan a földön élni ünnep ígéretében fogalmaz”.
Karsai a Szüts-, de különösen a Vojnich-képek kapcsán a fény szerepét hangsúlyozta. „Ez a fény, nem tudok mást mondani, nem viccel. Nem szomorú, nem vészjósló, de nem is simogat, és nem akar örömet okozni, viszont gondolkodni kényszerít” – szögezte le, a festőnő művei esetében még egy aspektust hozzátéve. „Erzsébet csöndjeiről mélyebben alaposan elgondolkodni, hosszan, ráérősen, jó hangosan megbeszélni ezt a csendet, okait és következményeit. Beülni mondjuk a Buszmegállóba, vagy a fénnyel szemben, vagy egyszerűen csak lenni, örömbe ejtett kézzel végiggondolni, mivégre vagyunk itt. Mármint a világon. Csak így egyszerűen. Mert sem többről, sem kevesebbről nem szólnak Erzsébet képei.”
A tanár-színikritikus megjegyezte, mindkét festő arra hívja fel nézőjét, hogy találja ki a történetet. Ő pedig belement a játékba, és Vojnich Erzsébet Okhra című képében „lüktető” történetet próbálta összerakni, nem pedig a „festészet misztériumát” megfejteni. Így jutott el Priamosz várához és az Íliász harmadik énekéhez, hogy kiváló pedagógusként megannyi, hozzá hasonló „naiv”, „hozzá nem értő” művészetkedvelőt bátorítson az érzetek és a gondolatok artikulálására.
Az Artus Stúdió Kapcsolóterében szeptember 5-től szeptember 26-ig láthatók Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet eddig még ki nem állított képei.
Nyitóképen Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet festőművészek, kiállításuk megnyitóján az Artus – Kortárs Művészeti Stúdióban. Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
