A magány és a szabadság iránti igény ugyanolyan mély tapasztalat ma, mint ötven éve volt

A 2025-ös biennálé kiállítási koncepcióját Fekete Valéria művészeti vezető és Százados László kurátor dolgozta ki, te pedig vendégkurátorként érkeztél a csapatba. Hogyan zajlott a közös munka?

Vali és Laci kért fel vendégkurátornak, és ahogy mondod, ők addigra már el is határozták, hogy a most harmadik alkalommal megrendezett Lokart témája a test lesz, a címe pedig: Az én testem, az én váram. Ez inspiráló szakmai kihívás volt számomra, mivel nekem is feltűnt, hogy a test és a kortárs képzőművészet vonatkozásában sok új izgalmas jelenséget lehet tematizálni, amik engem is foglalkoztatnak. Ráadásul évek óta csak az acb Galériánál dolgoztam, úgyhogy örültem, hogy a projekt erejéig külső szem lehetek. Másfél éves, hosszú, kacskaringós felkészülési időszak során alakítottuk ki a meghívott művészek listáját és a helyszínek sorát. Én alapvetően a művek logikájából indulok ki egy kiállítás felépítése során, Vali és Laci pedig talán inkább a tematikus megközelítést kultiválják – ezeket a különböző látásmódokat igyekeztünk értelmes közös nevezőre hozni a kiállításban, és az első visszajelzések alapján ez meglepően jól sikerült.  

Milyen szempontjaid voltak kurátorként?

Bevallom, az utóbbi években nagyon hiányoltam a magyar közintézményekből azokat a nagyobb léptékű kiállításokat, amelyek képesek megfogalmazni egy akármilyen félénk állítást, kijelentést a magyar kortárs képzőművészet jelenéről. Annál több biztonsági játékot és automatizmust érzékelek. Arra meg, amire én amúgy a legkíváncsibb lennék, hogy valaki több művészgeneráción átívelő szemléletet alkalmazzon, mintha alig vetemedne már valaki. Emiatt kötelességemnek éreztem azt, hogy a mostani Lokarton több művészgeneráció együttes jelenlétét forszírozzam, és azt, hogy más időben és térben meg nem valósítható párbeszédeket kezdeményezzünk a kiállítással. 

Egy Pécsett megrendezett képzőművészeti biennálé pedig szerintem is elképzelhetetlen pécsi művészek bevonása nélkül, így természetes volt, hogy a fentiek szellemében ne csak fiatal pécsi művészek, hanem a már szinte művészettörténetinek számító Pécsi Műhely alkotói is jelen legyenek a témába vágó, az 1970-es években létrehozott műveikkel. 

Mennyiben változott a testhez való viszony a művészek körében?

A mai és a hetvenes évek végén, valamint a nyolcvanas években született munkák között szerintem érdekes párhuzam, hogy a művészek alapélménye a társadalmi rendszerek erodálódásából, fragmentálódásából is táplálkozik. Valójában akkor is és ma is joggal érezhetjük úgy, hogy egyetlen bizonyosságunk van a világban: a testünk és az általa szerzett tapasztalataink.  

A hetvenes-nyolcvanas években a fotóperformansz domináns műfajnak számított a magyar művészetben. Ha belegondolunk, ez közönség nélküli akció a fényképezőgép lencséje előtt: a szabadság megélésének radikális médiuma. Ehhez képest ma a közösségi médiahasználat is csak pszeudoközösséget hoz létre, ami előtt a művészek performálják magukat. Igaz, hogy ehhez sem szükségesek intézmények, de a magány és a szabadság iránti igény ugyanolyan mély tapasztalat ma, mint ötven évvel ezelőtt volt. 

A művésznévsorban dominálnak a nők. Miért?

Az utóbbi években a kortárs képzőművészeti kánon végre újrapozicionálta a nőket. Ezt mi is fontosnak éreztük, és szerettük volna hozzátenni a lehetőségeink szerint a magunk munkáját. Mi több: szerettünk volna tisztelegni a folyamat úttörői előtt, akik először kérdőjelezték meg a férfitekintet által uralt kánont, ezért hívtuk meg Ladik Katalint, Drozdik Orshit és Ujj Zsuzsit a fiatalabb kiállítók közé. 

Az M21-ben látható kiállítás milyen szekciókból épül fel?

Felütéseként a pszichológiából, szimbolitásból, narrativitásból, magánmitológiákból, mágiából, szexualitásból újraértelmezett, újjáépült testfogalmunkat igyekeztünk megjeleníteni. Az első terem emellett a test és a táj viszonyát is újraértelmezi, amit a társadalmi testünkkel aktívan alakítunk: nem semmiben lebegő, ártatlan testek vagyunk. A következő nagy téma a mozgás mint a nonverbális kommunikáció univerzális formája. 

A következő egységet Fekete Vali válogatása határozza meg: itt a test és az idő, a test és a biztonság kapcsolata tematizálódik. Az eltűnő test szekcióban pedig a kiállítás összes témája megpróbál beszélgetni egymással. Az itt megjelenő művek a legabsztraktabb, leglíraibb alkotások. Ezután a történeti terem következik, amelynek fókuszában a performativitás áll.

A Lokart idén hat helyszínen zajlik, az M21 mellett belvárosi kiállítótereket is bevontatok a biennáléba.

A Pécsi Galériában tulajdonképpen a legextrémebb, határokat kitoló poszthumán testértelmezés jelenik meg, az Ancora Contemporaryben látható anyag az önarckép és a női identitás felől közelít a testhez, a Nick Galériában pedig fénnyel játszó alkotások révén jelenik meg a test. Azt szerettük volna, hogy minden helyszínnek saját karaktere legyen.

Két különleges helyszíne is van a Lokartnak: a Szerecsen Patikamúzeum és Schaár Erzsébet Utca című műve.

Schaár Erzsébet Utcája a Káptalan utcában található sokalakos kompozíció, ami sokszor a pécsiek elől is rejtve marad, ezért éreztük fontosnak, hogy beemeljük a Lokartba. A biennálé programjában ez talán kortárs művészeti pihenő lehet, amit egy-egy kiállítás közé iktathatnak be a látogatók. 

A Patikamúzeumban Szöllősi Géza rovarokból épített kis méretű testszobrai láthatók, amelyek érzékenyen billegnek ebben a környezetben a műtárgy és a kuriozitás között, ezért izgalmas volt őket ezen a különleges helyszínen prezentálni, mivel a kortárs művészeti és e medikai kontextusba is beilleszthetők.

Idén már meglévő művek közül válogattatok. Miért alakult ez így?

Minden eddigi Lokartnak más karaktere volt. Ez most fókuszált, logisztikailag egyszerűsített biennálé, viszont pont ettől kicsit nagyobb is felette a kurátori intézményi kontroll, aminek köszönhetően talán elmélyültebben lehet körüljárni a központi témát. Egyébként még így sem létezett minden műtárgy, amikor a biennálé szervezésébe kezdtünk: az alkotókkal való folyamatos egyeztetés során végig készenlétben voltunk, és a végsőkig csiszoltuk a műtárgylistát.

A Lokart lokalitását a pécsi alkotók szavatolják, de a biennálénak mindig megvan a nemzetközi beágyazottsága is. Hogyan valósul meg?

A Zsolnay Negyed két erős nemzetközi kapcsolata az Isztambuli Biennálé és a Lyoni Biennálé. Ezek nagyon fontosak a Lokart nemzetközi beágyazottsága szempontjából, és idén is fontos szerepük volt a művészlista nemzetközivé tételében. 

Hogyan állt össze a nagy kiállítás dramaturgiája?

Úgy gondolom, hogy szinte lehetetlen ennyi művész és műtárgy részvételében minden szempontból egybefüggő kiállítást csinálni, mi mégis törekedtünk arra, hogy ne szegregátumokat hozzunk létre, hanem olyan tereket, ahol az alkotások párbeszédbe lépnek egymással. Ezenfelül pedig a kiállításnak számos olyan pontja van, ami egyik részből organikusan vezet át a másikba: így tematikailag sok tekintetben kapcsolatokat teremtő dramaturgiai szál jön létre a különféle helyszínek között.

Mennyiben határozta meg a kurátori munkád, hogy az acb Galéria munkatársaként dolgozol?

Nyilván nem elválasztható tőle, de ezt vállalom. Furcsa lenne, ha az acb Galériában engem napi szinten körülvevő műtárgyak nem hatnának a kurátori munkámra. Objektív okok indokolták, hogy a kiállítási anyagba Ladik Katalin, Ujj Zsuzsi és a Pécsi Műhely tagjainak munkáit bevonjuk, de jól jött, hogy van műtárgyismeretem velük kapcsolatban. Nem hiszem, hogy akár az ő, akár néhány fiatalabb alkotó szereplése kapcsán túlzott részrehajlással lennék vádolható, de ha mégis, természetesen vállalom a felelősséget a döntéseimért.

Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu