A locsolás Közép-Európára jellemző népszokás. A Kárpát-medencében, Lengyelországban és Csehországban már az 1700-as években feljegyezték. Magyarlakta területeken elsőként Apor Péter említi a Metamorphosis Transylvaniae – Erdélynek régi együgyű alázatos ideiben való gazdagságából ez mostani kevély, czifra felfordúlt állapotjában koldússágra való változása című munkájában. Eszerint
„Úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben. "
De a miértről Apor nem tesz említést.
A szokás eredetéről a Néprajzi Lexikon is csak szűkszavúan emlékezik meg. Az olvasható benne, hogy az ősi katartikus rítus keresztényiesített formája. Eredetének egyházi magyarázata kétféle: az egyik a keresztelésre utal, a másik arra a legendára, amely szerint a zsidók locsolással akarták elhallgattatni a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat, vagy hogy a Jézus sírját őrző katonák öntötték le őket vízzel.
Orbán Balázs is részletesen ír a locsolásról, de az általa feljegyzettek szerint nemcsak a fiúk öntözték meg a leányokat, hanem egy nappal később a leányok is „visszalocsoltak”.
„Székelyföldön egyáltalán, de főként Csíkban a húsvéti öntözés megvan mindkét nemű fiatalságnál, húsvét másodnapján a legények öntözik a leányokat, harmadnapján a leányok a legényeket, de fenn van tartva mindkét részről a megváltás (...) ha pedig valamely leány a megváltásra szükséges piros tojással ellátva nincs vagy fél a pisztolyt elsütni, azt a kúthoz viszik és jól megfürösztik.”
Eszerint nem csak tojás ajándékozásával lehetett megúszni a fürdetést: az a bátor leány, aki a legény pisztolyát elsütötte, szintén megmenekült.
A locsolás termékenységvarázslat. Az, hogy a fiú lelocsolja (vagy lespricceli) a leányt, vagy az, hogy a leány elsüti a fiú pisztolyát, még antifreudiánusok számára is egyértelmű utalás. Nem is beszélve a leányok húsvéti megvesszőzéséről, amely a Dunántúlon volt szokásban. Fejér megyében sibának nevezték a négyszögűre font korbácsot, amellyel a legények húsvéthétfőn megcsapkodták a leányokat, közben ezt mondogatva:
Keléses ne légy, bolhásos ne légy, esztendőre frissebb légy!
Ezt Felvidéken is illett visszaadni. Azt, amikor a leányok a húsvéti locsolásra válaszul megkorbácsolták a legényeket, suprikálásnak hívták.
A szokás eredeti formájára a húsvéthétfő népi nevei – vízbevető vagy vízbehányó hétfő – utalnak. A legények csapatokba verődve járták a falut, és a kutaknál alaposan megfürdették a leányokat. Ez a gyakorlat a két világháború közt kopott ki, és szelídült a locsolás máig ismert szagos vizes, városokban is tartott szokásává, hogy a férfiak körbejárják az ismerős lányos házakat, és versike kíséretében parfümmel locsolnak. A változás nemcsak masszív illatfelhőt, hanem mást is elhozott: a locsolóversek korát.
A legismertebb locsolóversek a gyerekek rigmusai. Ki ne hallotta volna már, hogy
Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam, el akart hervadni, szabad-e locsolni?
De vannak továbbfejlesztett verziók is, amelyekben a locsoló előre közli: nem kér tojást. Expressis verbis pénzt kér, és ellenszolgáltatásként semmit sem ígér.
Zöld erdőben jártam, két kis nyuszit láttam, az egyik kacsintott, ide a forintot.
Arról sajnos nem tudunk, hogy ha a leány fizetett, elkerülhette-e az illatos permetezést.
A locsolás más versekben is szerepel díjazásért cserébe végzett munkaként.
Falu végén tó van, adjál pénzt, oszt jól van.
A nyolcvanas években az is szokássá vált, hogy ismeretlen vagy alig ismerős lányos házakhoz is betértek a falvakban a gyerekek, mint az angolszász országokban halloween éjjelén a trick-or-treat (csokit vagy csalunk) csapatok. A locsolás fő célja ekkor már az érte járó jutalom begyűjtése volt.
Verset mondok, tojást várok, ha nem adnak, odébbállok.
A felnőttek rigmuskincse is sokat változott és gazdagodott az elmúlt nyolcvan évben. Nyissunk egy, a boldog békeidőkből származó locsolóverssel!
Az alábbi versezet Karády sanzonjait idézi, bár az illatszerkínálat szűkös és szegényes voltára való utalásból arra következtethetünk, hogy nem csak a két világháború közti, hanem az ötvenes évek terméke is lehet.
Van nálam egy kis pacsuli, leloccsintom magát, ha egy kicsi mázlija van, túléli a szagát.
És persze nem maradhat ki a gyűjteményünkből a kommunista idők népköltészeti gyöngyszeme sem:
Zúg a traktor, szánt az eke, elvtársnő, permetezhetek-e?
Érdekes tény, hogy az alapvetően egyházi ünnephez köthető locsolás népszokása fenn tudott maradni az állampárti időkben is, sőt a falusi kutak mellől a városi gangokra is beszivárgott.
És nem csak a locsolás volt ilyen. A vele együtt járó áldomás ivása is kitartott a népköztársasági időkben, sőt a felnőttek számára a locsolás talán legmarkánsabb momentumává lett. Mint az ismeretlen költő mondja:
Húsvéthétfő reggelén mosolyog az ég is, adjatok egy fél decit, mosolygok majd én is!
Erre a kádári idők rendőrsége is reagált: húsvéthétfőnként az ittas sofőrök kiszűrésére rendszeressé váltak a közúti ellenőrzések. Mint az alábbi locsolóvers bizonyítja, sajnos ma is akadnak még olyanok, akik nem érzik magukra kötelezőnek a zéró tolerancia alkoholszabályt.
Ferrarival érkeztem, rohadt nagyot fékeztem, okos vagyok, szép és laza, locsoljak vagy húzzak haza?
A szondázás biztosan modern kori húsvéthétfői szokás, akárcsak a megfáradt locsoló két rövid sorra olvadt rigmusa:
Ződ erdőbe vótam, adj egy sört, oszt jó van!
Az első digitalizációs hullám lenyomatát őrzi az alábbi, SMS-ben küldött vers, gyaníthatóan a kilencvenes évek elejéről:
Meglocsollak SMS-sel, nem fogok tökölni, neked nem kell hajat mosni, nekem nem kell kölni.
A sok vicces, kedves és csak néhol bumfordi versike mellett egészségre ártalmas fenyegetést is tartalmazó, abuzáló rigmust is találtunk. A terjedelmi lehetőségeit fenyegetésre és bántalmazásra maximálisan kihasználó kétsoros következik:
Tele van a hajad kosszal, meglocsollak Domestossal!
A Maradj otthon! kampány a pandémia időszakában megnehezítette a locsolók dolgát, de a folklór virágzását nem akadályozhatta meg.
Védőmaszkban jár a nyuszi, locsolásért nem jár puszi! Itt maradok a szobámban, meglocsollak távmunkában.
A nép home office-ban senyvedő gyermeke itt is munkaként hivatkozik a locsolásra, mint a fent idézett gyerekrigmusok modern változataiban láthattuk, díjazásról viszont itt már szó sincs. Csak azt tudjuk meg, hogy még puszi sem jár érte.
A karantén-népköltészet egy kellemetlen szokás emlékét is megörökítette: az élelmiszerek pánikszerű felhalmozásának emléke egy kedvességgel különösebben nem vádolható négysoros formájában maradt velünk 2021-ből:
Karanténban jártam, lisztet, cukrot láttam, mind rád fog rohadni, szabad e locsolni?
A digitális forradalom második hulláma idejéből is fennmaradt egy locsolóvers; a Maradj otthon! kampány arcának, a Mentőszolgálat szóvivőjének nevével együtt.
Zöld erdőbe indultam, Győrfi Pálba botlottam – Hova, hova? Locsolj Skype-on! Húzzál haza, kis barátom!
A végén pedig ki más jöhetne, mint Petőfi. Pontosabban: a nép ajkán élő Petőfi. Ő írta az ismeretlen szerző lakonikus rövidségű, komor tartalmú, a hallgató ajkára mégis mosolyt varázsoló szösszenetet, amelyet a szerkesztőségben a Petőfi-bicentenáriumot követő második esztendőben, azaz idén a locsolóversek bajnokának kiáltottunk ki:
Egy gondolat bánt engemet: elfeledtem a versemet.
Források: Magyar Néprajzi Lexikon, Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás
Köszönet a versikék éveken át tartó gyűjtéséért a funzine.hu szerkesztőinek!
