Filmek térből és időből

Az olasz neorealizmus kialakulásában nagy szerepe volt a vesztes háború okozta szenvedéseknek, az olasz fasizmus összeomlásának és az ellenállási mozgalom eseményeinek. Alkotóira komoly hatással voltak Balázs Béla írásai, a szovjet avantgárd művészeinek elméleti munkái, a magyar Szőts István Emberek a havason című, Velencében is bemutatott filmje, valamint számos, a Bianco e Nero és a Cinema című olasz folyóiratok hasábjain megjelent tanulmány, Umberto Barbaro és Luigi Chiarini írásai. Az 1943-ban Barbaro által megfogalmazott neorealista kiáltvány szerint az olasz film új nemzedéke megelégelte a ?naív és modoros konvenciókkal teli groteszk filmcsinálmányokat?, a Mussolini diktatúrája alatt felépített Cinecitta (Filmváros) százszámra gyártott hazug ?fehértelefonos? szalonvígjátékait. Roberto Rossellini, Luchino Visconti, Vittorio de Sica, Cesare Zavattini, Giuseppe De Santis, Pietro Germi, Luigi Zampa, Alberto Lattuada és mások munkái az olasz népélet hiteles képét tárják a nézők elé, érzelemgazdagon, mindig drámai erővel. Hatalmas tablókban beszélnek ezek a filmek az egyszerű emberek valódi problémáiról.

A neorealista filmek hőseit gyakran amatőr szereplők alakították, de olyan jelentős színészeket is feldobott a mozgalom, mint például Anna Magnani. A legelső neorealista filmek egyike ? még a Mussolini-korszakból ? Visconti Megszállottság című munkája, melynek érdekessége, hogy egy azóta is többször feldolgozott amerikai bűnügyi történetet, James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című művét adaptálja az olasz országutak világára. Az irányzat talán legfontosabb, világsikert aratott filmje, a Róma, nyílt város a második világháború után született meg. Az olasz neorealizmus legjelentősebb alkotásai közé tartozik még a Paisá, A sorompók lezárulnak, a Biciklitolvajok, valamint a Csoda Milánóban, mely az ?50-es években készült és már új utakkal kísérletezik.

A neorealizmus az 1950-es évek második felére kifáradt és egyre sematikusabbá vált. Eredményeit az olasz film olyan egyetemes jelentőségű alkotói gondolták tovább, mint Federico Fellini, Pier Paolo Pasolini, Michelangelo Antonioni, akik egyébként mindhárman közreműködtek neorealista filmekben. A mozgalom ? elsősorban stiláris szempontból ? később döntő hatást gyakorolt a modern filmművészetre.

Róma, nyílt város

Roberto Rossellini filmje az olasz neorealizmus legjelentősebb alkotása, melyben feltűnik a már említett tehetség, Anna Magnani. A történet Róma német megszállásának idején játszódik, főszereplője pedig Manfredi, az ellenállás vezetője, aki menekülni kényszerül a Gestapo elől, ám úgy tűnik, sehol sincs biztonságban. Carlo Lizzani olasz filmtörténész szerint a Róma, nyílt város ?az olasz ellenállás első költői megfogalmazása?. Rossellini 1946-ban elkészíti Paisá címmel a folytatást. Az epikus filmfolyam a Németország, nulla év című 1947-es alkotással válik a háború grandiózus trilógiájává.

Biciklitolvajok

A Biciklitolvajok Vittorio de Sica filmrendező és Cesare Zavattini forgatókönyvíró egyik legszebb alkotása, egyben az olasz neorealizmus sokat emlegetett remekműve, melynek főszereplője Antonio, a munkanélküli családapa, aki hosszú idő után végre munkát kap, ám már az első napján ellopják munkaeszközét, a kerékpárját. Főhősünk bejárja egész Rómát, hogy meglelje a kerékpárt, vele pedig a lehetőséget arra, hogy eltartsa családját.

Fotó: filmscoremonthly.com

A sorompók lezárulnak

Vittorio de Sica 1952-ben készítette el A sorompók lezárulnak című filmjét, mely egy társadalom peremén élő nyugdíjas úr, Umberto D. mélyen megható története. Főhősünknek egyetlen társa van csak az életben, a kutyája. Már a lakbért sem tudja fizetni, szobájába pedig új lakót költöztetnek, amíg ő kórházban van. Elkeseredettségében úgy dönt, öngyilkos lesz, hűséges kutyája azonban megmenti. Az olasz neorealizmus egyik legszebb darabja ez, mely annak ellenére, hogy magányról és kétségbeesésről szól, arra mutat rá, hogy még a legnyomorúságosabb élet is értékes.

Országúton

Federico Fellini 1954-es filmje már a neorealizmus sematikussá válása után készült, mégis magában foglalja az irányzat legfontosabb eredményeit. Az Országúton egyik szegény sorban élő, végletekig kedves és jó lány, Gelsomina, valamint a durva, érzelmek nélküli erőember, Zampano története, akiket egymás mellé sodor az élet, és akiknek találkozását sosem tudjuk kiverni a fejünkből.

Senki többet

A Cinema Paradiso és a Puszta formalitás című klasszikusokat is jegyző Giuseppe Tornatore filmje bár 2013-ban készült, mégis kapcsolódik a neorealizmus hagyományaihoz. A Senki többet főszereplője Virgil Oldman, egy világhírű antik műértő, aki cseppet sem átlagos, mégis hétköznapi problémával küzd, méghozzá a magánnyal. Egy napon rejtélyes telefonhívást kap, melynek következtében teljesen felborul és örökre megváltozik az élete. Tornatore a thriller eszközeivel fűszerezi meg a hétköznapi drámát, és bebizonyítja: a szerelem felforgatja az emberek életét.

Teljesen idegenek

Paolo Genovese 2016-os filmje a lehető leghétköznapibb szituációba kalauzolja a nézőt: a kamaradráma ugyanis egy baráti vacsora eseményeit mutatja be. Hogy lesz ez hallatlanul elgondolkodtató és izgalmas? Úgy, hogy a hét jó barát egy furcsa játékba kezd. Az asztalra teszik mobiltelefonjaikat és közkincsnek tekintenek minden beérkező hívást, képes vagy szöveges üzenetet. Mennyire ismerjük a párunkat és a barátainkat? Milyen titkok lapulnak meg a kódokkal lezárt okostelefonokban? Nos, pont ezekre a kérdésekre ad választ a Teljesen idegenek, a film, amely akár a mi nappalinkban is lejátszódhatna.

Az olasz neorealizmus a filmtörténet jelentős stílusirányzata, mely máig élő hatást gyakorolt az olasz és az európai filmre. Méghozzá azért, mert hősei épp olyan hétköznapi emberek, amilyenek mi is vagyunk, és épp olyan valós, hétköznapi problémákkal néznek szembe, mint mi.

Tóth Eszter

Forrás: Film- és Médiafogalmak kisszótára