A legnagyobb kortárs magyar táncegyüttesek plakátfotói az elmúlt években mind a nevedhez fűződnek, most pedig egy új nemzetközi fesztivál nyitóestjének imázsképével bíztak meg.
A Concerto plakátjára Juronics Tamás, az est koreográfusa kért fel, pár éve én készítem a darabjai píárfotóját. Attól más és különösen izgalmas most ez a projekt, hogy inkább a grafikusi fantáziámat igényli. Bartókot nem tudom lefotózni, adott képelemekkel kell dolgoznom. Ezeket kiegészítve Heim Boglárkát, a Szegedi Kortárs Balett táncművészét fotóztam, aki a darab szereplőjeként pillangó képében kelti életre a kompozíciót. Ahogyan ő kibontja a szárnyait, egy zeneszerző vagy bármely művész úgy kap szárnyra az alkotás pillanataiban. Ez a kép üzenete: elemelt költemény képében igyekszünk megszólítani a nézőt.
Amikor még lehetett, Táncoló filmkockák című infotainment-előadásaiddal tíz éven át megtöltötted nézőkkel a Nemzeti Táncszínházat.
A Táncszínház hónapok óta online tartja a kapcsolatot a közönséggel. A közösségi oldalukon különféle tartalmak közzétételében veszek részt, ezekkel igyekszünk pótolni az élő előadásaimat. Információbonbonokat gyártok a tánc területéről: különféle produkciókból szemezgetek, és kulisszatitkokat osztok meg Dance details címen. Szeretem a kulisszatitkokat. Amikor a közönség megérti, hogy mennyi munka van egy táncelőadás mögött, akkor egészen másképp értékeli, érti ezeket a műveket. Most éppen a Táncoló filmkockák film- és tánctörténeti egyszemélyes estem sorozatán megyek végig, és annak epizódjaiból készítek havi három-négy infófalatkát. Valentin-napon kezdtük, az a poszt például arról szól, hogy ki volt az első táncos, akit filmre vettek.
Ki volt?
Annabelle Moore. Edison vette fel a laboratóriumában 1894-ben, amint egy pillangószárnnyal a hátán jobbra-balra szökellt. Ezzel új távlat nyílt a műfaj szerelmesei számára. Sok táncművész vált így halhatatlanná. Egy másik infóbonbonban arról írtam, hogy 1902 mennyire fontos év volt a szakmában, hiszen eljött hazánkba Isadora Duncan. A világhírű táncosnő az Uránia Színházban debütált, a férfiak kifogták a lovakat a hintójából, és maguk húzták el a szállodáig, mint Jászai Marit. Már negyven autó volt Budapest utcáin, így aztán kénytelenek voltunk bevezetni a KRESZ-t, és megnyílt az első mozi a Városligetben. Izgalmas év volt. A filmvászon segítségével elképesztő táncos egyéniségeket láthatunk: Fred Astaire, Patrick Swayze, Gene Kelly. Általában a tanítványaimat is magammal viszem az előadásaimra, hogy más szemszögből is nyíljon rálátásuk a szakmára.
Régóta foglalkozol tanítással, Budapest legtöbb tánciskolájában megfordultál, tíz éve pedig az MTE modern tanszékének oktatója vagy.
A kortárs tánc olyan tér, amelyre sok utca vezet, mindenki máshonnan közelíti meg. Amit én tanítok, az a technika analitikus formája: egy szisztematikus tréning során a miértekre igyekszem rávezetni a hallgatókat, hogy megérezzék, mi az, amikor ejtünk, dobunk valamit, vagy amikor húsz számolás alatt kell eljutni egyik pontról a másikra.
Ne legyen mindegy az időzítés, a sebesség, az energia, a szögek: minden legyen precíz és tudatos.
Viszonylag egyszerűnek tűnő gyakorlatokat végzünk el ezerszer. Abban hiszek, hogy az a legjobb tánctechnika, amikor valaki pontosan tudja, hogy az összes testrésze éppen mit csinál, és azt is megtervezi, mit fog tenni a következő pillanatban. Egyszerre kontrollálsz és tervezel: ez adja meg később azt a művészi szabadságot, amelynek birtokában már minden jó minőségben jelenik meg anélkül, hogy külön odafigyelnél, és a személyiségedet is bele tudod adni. Ha megtaláljuk a miérteket, akkor a kvalitással fogunk foglalkozni: nem csupán a formával, hanem a tartalommal is. Kicsit kényszeresen analitikus vagyok, megpróbálok mindennek a mélyére ásni.
Moving Target néven kapod el a pillanatot, és vagy jelen a közösségi oldalakon. Nem csupán adott momentumokat fotózol, hanem megkreálod a jeleneteket, kitalálod a megörökítendő személy, esemény teljes dizájnját. Hogyan jöttek ezek a megbízások?
Ez összetett történet. Négyéves koromtól húsz éven át versenyszerűen szertornáztam és olimpikonnak készültem, ami megtanított arra, hogy kellő fegyelemmel és munkamorállal nagyon messzire el lehet jutni. Amikor valamit nem tudtam, akkor azt éppen azért csináltam, mert nem tudtam. Merek olyan dolgokba belefogni, amelyekhez nem értek, mert úgy vagyok vele, hogy majd menet közben megtanulom. Semmibe sem sajnálok kemény munkát beletenni. Képzőművésznek is készültem, tíz éven át az volt a nagy álmom. A Moholy-Nagy Stúdióban tanultam, és a Pannónia Filmstúdióban dolgoztam rajzfilmesként. Az első szakmám animátor, rajzfilmrajzoló, grafikus, a második fazekas-keramikus.
A Képzőművészeti Egyetemre nem vettek fel, ezért a Testnevelési Főiskolára mentem. Közbejött egy baleset: elpattant két csigolyám, ezért átiratkoztam a humánkineziológia szakra, ahol az emberi testtel kapcsolatos tudományokat kezdtem tanulni. Ezeket később remekül be tudtam emelni a tánctanításba. Egyszerre több síkon, mégis ugyanazzal foglalkoztam. Amit ma csinálok, annak köszönhető, hogy a sok réteg, ami rám rakódott az évek során, mind segít, ha egy kép alkotásáról van szó. Nem csupán dokumentálom, amit látok, hanem megpróbálom kombinálni, komponálni, analizálni is. Minden vizuális dolgot úgy kezelek, mint egy embert: egy kép ugyanúgy beszél számomra, mint egy élő személy.
Hogyan lettél koreográfus (is)?
Festettem, a TF-re jártam, elkezdtem táncolni és színházban dolgozni: egyszerre öt gyertyát égettem. 19 évesen, a társastáncon keresztül kerültem a táncművészet világába. Moderntánc-workshopokra jártam, ezért jó ideig az ott tanultakat adtam tovább a versenytáncosoknak. Saját bemelegítő tréninget dolgoztam ki, közben éjszakánként salsázni jártam kubaiakkal, nappal pedig az egyetem padját koptattam. Szteppeltem, flamencóztam, hiphopoztam, afróztam, és öt évadon át tornász-koreográfusként tanítottam Amerikában. Ősszel és télen végeztem az egyetemet, tavasszal és nyáron az Államokban dolgoztam. Annyi felkérés érkezett különféle területekről, hogy döntenem kellett, melyik utat választom.
Végül mindent otthagytam, és modern táncos lettem Földi Béla társulatában.
Ott hamarosan tréningeket tartottam és koreografálni kezdtem. A testem egy idő után a sérülések és a szertorna miatt jelzett, és eljött az a pont, amikor a tánc jobban fájt, mint amennyire jólesett, hogy tapsolnak a végén. Ekkor a harmincas éveimben jártam. Saját együttest alapítottam, fantasztikus táncosokkal sikeres produkciót hoztunk össze; egy csapattal együtt írtunk a darabhoz zenét, és doboltam az előadásokon. Sajnos anyagi okokból be kellett zárnunk.
Zenélni is tudsz? Gondolom, otthonról hoztad ezt a sok mindent, ami benned mozog.
Még a gimiben kezdtem hangszereken tanulni: zongoráztam, gitároztam, szájharmonikáztam és minden ütős hangszeren játszottam, kórusban énekeltem, zenéket írtam. Mindig mindenben támogattak a szüleim. Apai nagyapám moldvai csángó volt: csodás prímás, másfél méteres, kis ember. A szüleim néptáncosok voltak. Édesapámra hasonlítok, ő volt ilyen „mindenbe belefog” alkat. Ékszerkészítőként kereste a kenyerét. 38 évesen, a tizedik születésnapomon sztrók vitte el, de amíg élt, minden hétvégén kirándultunk, énekeltünk, zenéltünk, rajzoltunk, táncoltunk, mozogtunk. Miután meghalt, elkezdtem rajzolni.
Nem éreztél hiányt, amikor annyi év után abbahagytad a mozgást?
Azt éreztem, hogy amint egyre inkább kezdek mozdulatlanná válni testben, úgy válok azzá fejben is. Tudtam, hogy ismét kell egy új irány, és akkor jött a fotózás. Táncban azért lettem sikeres viszonylag hamar, mert azelőtt tornász voltam: flexibilis, tudatos, erős, robbanékony, koordinált. Megvolt az alap. A fotózás terén ugyanez történt. Koreografálás, tanítás közben ugyanúgy használtam a szemem, mint fényképezéskor. A részletekre való figyelem ott volt az előző évtizedekben is, csupán a kamerát kellett megtanulnom kezelni.
Egy fotót ugyanúgy meg kell komponálni, mint egy festményt vagy egy koreográfiát.
2016-ban meghívtak a Pekingi Akadémia nyári táborába, ahová a világ minden tájáról érkeztek tanárok és diákok. Elképesztő élmény volt, a hegyek között, meseszép helyen voltunk. Vittem egy fényképezőgépet, így kattantam rá a fotózásra.
Visszajársz Kínába?
Igen, alig várom, hogy újból lehessen menni! Azóta a Pekingi Akadémia vendégoktatója lettem, ami óriási megtiszteltetés, hiszen a világ legnagyobb táncakadémiájáról beszélünk, több mint kétezer hallgatóval. Tanulom a nyelvet, hogy gördülékenyebben menjen a kommunikáció, és várom, hogy visszatérjünk az apokalipszis előtti világba. Nemrég kerekeket szereltem a szekrényeimre, így percek alatt fotóstúdióvá tudom alakítani a nappalimat. Most ott várom a fotózkodni vágyókat.
Miből nyersz erőt?
Az egyik a szépség: természet, emberek, fények. A másik, ami számomra rendkívül inspiráló, az intelligencia. A harmadik az őszinteség: ha találok olyan embert, aki filter nélkül éli az életét, önazonos, őszinte. Azok az írók, festők, mérnökök, filozófusok vonzanak, akik eggyel nagyobb látószögből, magasabb perspektívából látják a világot.
Rajtad van filter?
Sokszor nincs, ami nem mindig szerencsés. Tanítani is úgy próbálok, hogy ne feltétlenül szűrjünk át mindent valami viselkedésformán, hanem egyenesen menjen át az információ, akár érzés formájában. Mindennek van energiája, nem csupán információja. Ha az energia működik, sokkal jobban beáramlik az információ. A tanítványaimmal olyan viszonyban próbálok lenni, hogy inspiráló, motiváló közeget teremtsek számukra, ami megmozgat bennük valamit – és onnantól magától megtörténik a tanulás, nem kell a torkukon lenyomnom semmit. Azt akarom, hogy kíváncsiak legyenek, hogy tanulni, információkat szerezni akarjanak. Ha ezt az akarást meg tudom nekik tanítani, akkor jó vagyok.
Fotók: Lakijani
