1869. május 2-án nyitotta meg kapuit a Folies Bergère, Párizs első revüszínháza. Plumeret, az építész operaháznak tervezte az épületet, a londoni Alhambra mintájára. A hely számos változáson ment keresztül az elmúlt 155 évben, de a mai napig is különleges és izgalmas produkciók helyszínéül szolgál.
A névben szereplő Folies tulajdonképpen műfaji utalás, ugyanis míg korábban a szerelmesek titkos találkahelyére értették, a korban a mulatóházakat, előadóhelyeket hívták így. Eredetileg a Folies Trevise névre gondoltak, az épület elhelyezkedéséből kifolyólag, lévén, hogy a rue de Trevise sarkán található. Az ötletet azonban el kellett vetniük Duc de Trevise miatt, ugyanis az előkelő férfi sértőnek találta, hogy nevét a színházzal hozzák összefüggésbe. Így egy szomszédos utca, a rue Bergère neve (jelentése: pásztorlány) került a színház homlokzatára.
Kezdetben varietéműsorokra specializált koncertteremként működött a hely, egyfajta hibrid formulát honosítva meg, ugyanis előadás közben a nézők szabadon járhattak ki-be, ezáltal a Folies egyszerre üzemelt színházként és kávézóként. Egy évig politikai megbeszélések helyszíneként is szolgált a terem, majd később egy télikert építésével bővítették az épületet, de a helyhiányt ezzel sem tudták teljesen orvosolni. Évek múltán is egy aprócska, 12 méter széles és 6,2 méter mély színpadon játszották a grandiózus, sokszereplős darabokat.
Fordulópontot jelentett 1886-ban a revü műfajának megjelenése Édouard Marchand-nak köszönhetően, aki balett-táncosokat, éneket és komikus közjátékokat hozott be a színpadra, és tette mindezt hatalmas összegekért. Egyesek szerint mikor Mrs. Allemand megtudta, mennyibe is került ez, belebetegedett.
A színház ezek után illúziómester testvérpár és számos más tulajdonos kezén átment, mire a világháború után Paul Derval leszerződtetésével eljött a fénykor. Paul Derval igazgató rendezőként és színészként is tevékenykedett, így a legjobb írókat vette fel, hogy luxust sugárzó, fényűző produkciókat hozzanak létre. Az előadások összes részletére odafigyeltek, pénz nem volt akadály, súlyos kosztümök, táncosok, speciális effektek és meztelen nők, volt minden, ami a népnek kell. Korabeli számítások szerint egyes produkciók megvalósítása percenként egymillió frankba is kerülhetett. A legjobban fizetett táncoslányok a saját testsúlyukat is jócskán meghaladó, akár 75 kilogrammos, közel 100 méternyi anyagból és aranypikkelyekből készült kosztümöket is hordtak. Több száz, sőt néha akár ezer (!) fő dolgozott egy-egy este megszervezésén és lebonyolításán, volt, hogy a színházban 70 gépész, 18 villanyszerelő, 80 jelmezkészítő varrónő és 22 öltöztetőnő tevékenykedett egyszerre. Nemhiába híresült el ez a korszak úgy, mint a Folies Bergère legdicsőségesebb időszaka. Az egész világról jöttek Párizsba, a színház olyan fontos turisztikai látványosságként élt a köztudatban, mint az Eiffel-torony. A rendező a hírnévnek köszönhetően egy új babonás szabályt is bevezetett: csak 13 betűs neveket adhattak a revüknek, a Folies Bergère név betűszámának mintájára.
A Balassagyarmatról származó művész az Iparművészeti Főiskola elvégzése után többek között a Király Színházban és a Fővárosi Operettszínházban is tevékenykedett, majd egy bécsi színházhoz szerződött. Az osztrák intézmény azonban csődbe ment, nem tudtak fizetni a tervezőnek, aki így elhatározta, Párizsban próbál szerencsét. 1933-ban meg is érkezett a francia fővárosba, de saját bevallása szerint még két évig csak éhezett. Önkiszolgáló vendéglőkben az asztalon hagyott kenyércipók maradéka és narancshéj volt a „lakomája”. Későbbi visszaemlékezéseiben beismeri: még pár évre rá is megesett, hogy mikor a pincér kérdezte, csak egy croissant-t fizetett a megevett kettő helyett. Anyagi helyzete és élete is gyökerestül megváltozott, mikor Paul Derval a színház előtti járdára rajzolt terveit felfedezte. Az igazgató először szemtelen rongálásként tekintett a skiccekre, de mégis visszahívta a fiatal művészt, ezúttal papírra vetett terveket kérve. Ezeknek az aszfaltrajzoknak köszönhetően indult tehát a nógrádi fiú több mint fél évszázados francia karrierje.
A lelkes magyar grafikust kezdetben csak plakátok és ruhák tervezésére alkalmazta a színház, majd szépen lassan egyre feljebb jutott a ranglétrán. Teljes díszleteket és jelmezeket tervezett, majd rendező, művészeti igazgató és részvénytulajdonos is lett a nagy sikerű revüszínházban, sőt a Las Vegasban található intézményükben is vezetői feladatokat látott el. Érdemeiről és elért sikereiről mégis szerényen nyilatkozott: „Azt, hogy nagy művész vagyok-e, nem tudom eldönteni. Valószínű, van hozzá tehetségem, hiszen ötven év óta elhitetem a közönséggel, hogy erre vagyok predesztinálva.” A Folies Bergère-ben eltöltött évtizedek alatt sem felejtette el az ínséges időket, mikor már tehette, a régen ki nem fizetett croissant-ok árát is otthagyta a kávézókban.
A magyar folklór elemeit különböző színpadi képekben elevenítette fel, szülővárosa, Balassagyarmat, valamint Kalocsa és a tokaji szüret is fontos utalásokként jelentek meg a produkciókban, a jelmezekben visszaköszönő magyar népviseleti motívumokról nem is beszélve. Az előadások zenei világának tervezésekor sem felejtette el hazáját, a csárdás ritmusa és a Himnusz is számtalanszor felcsendült a párizsi éjszakában.
Honfitársait pedig külön szeretettel fogadta a Folies Bergère falai között, minden alkalommal ingyenjegyet osztott az elzarándokoló magyaroknak. Bár a Szegedi Szabadtéri Színpad vezetőjének kérését elutasította, hogy a Folies Bergère revüit lemásolják, vágyai között szerepelt a dóm előtt bemutatni egy produkciót. „Természetesen felöltözve, mert a dóm előtt nem lehet meztelen revüt játszani. De félek, hogy akkor is megjegyeznék: hol vannak a meztelen lányok? Azt válaszolnám, a templom belsejében, és mind szentek!”
A színház továbbra is várja látogatóit, igaz, Josephine Baker emblematikus banánszoknyás előadása és Michel Gyarmathy magyar etűdjei nélkül. Azonban a hely történelme és szellemisége, ahogyan korábban Manet és Maupassant számára is ihletként szolgált, a mai napig inspirálja a művészeket.
