A Fehér tenyér volt az első, nagyobb közönséget elérő filmed, és a szakmán kívül akkor, vagyis 2006-ban kezdték megismerni a nevedet. A szakmán belül mikor figyeltek fel rád?
Azt hiszem, már a másodéves egyetemi filmjeimtől kezdve elég nagy fókusz volt rajtam. A Fehér tenyér egyébként megosztó filmnek számított; több szakmai kritikus írta azt, hogy elmentem a kommersz irányába, és a korábbi filmjeimhez képest konvencionálódtam. Pedig semmi más nem történt, mint azelőtt: csak elmeséltem egy történetet, és adekvát formát kerestem hozzá, ami persze eltért a korábbiaktól. Szikárabb, naturalistább filmnyelvi stílust használtam, de a Fehér tenyér is a saját történetem volt.
Említesz pár általad használt formanyelvet, amelyekről beszélsz?
Mielőtt bekerültem az egyetemre, de még utána sem voltam filmrajongó, sokkal jobban vonzott a színház. 15 éves koromtól kezdve, amikor abbahagytam a versenytornát, színházban szocializálódtam. A világhoz való viszonyulásom a drámák, a színpad és a közönséggel való együttlét révén alakult ki. A színházban voltam otthon, és amikor filmeket kezdtünk csinálni, számomra is meglepő volt, hogy ez nekem mennyire megy, ráadásul anélkül, hogy túl sokat néztem volna. A legalapabb filmeket láttam csupán, meg egyetemi klubokban pár művészfilmet, de nem voltam a műfajban tájékozott. Amikor felismertem, hogy ez olyan nyelv, amelyet elég könnyen tudok használni, akkor viszont teljesen elmerültem benne. Minden izgatott, amivel kísérletezni és határokat feszegetni lehetett, és az ilyen filmeket kezdtem vadászni.
Nem hiszem, hogy bármelyik alkotói stílust vagy formát imitálni próbáltam volna, mert a forgatási helyzetekben maguktól jöttek az ötletek, és a nyelv, amely kialakult, teljesen a sajátom volt. Sokszor a pillanat szülte, hogy egy bizonyos jelenetet a forgatás és a vágás során hogyan dolgoztunk fel, és később ez utóbbival, sőt a forgatókönyvírással is rengeteget kísérleteztem. Hogyan alakítok ki struktúrákat, hogyan nézzenek ki a dialógusok, milyen legyen a narratíva, vagyis milyen formában történjen meg mindaz, ami az elmeséléshez kell. Ezekkel már az egyetem elején elkezdtem kísérletezni, és a szakma – elsőként Jancsó Miklós és Grunwalsky Ferenc – felfigyelt rám.
A másodévesen készített negyvenperces vizsgafilmemmel megkaptuk az év legjobb első filmjének járó filmkritikusi díjat, ami azért volt érdekes, mert a Necropolis se valódi első film, se hosszú játékfilm nem volt. Ennek ellenére nekem ítélték a díjat, és attól kezdve a szakma már várta, hogy mit csinálok legközelebb. Harmadévben újabb negyvenperces kisfilm következett, amit pedig a legjobb európai tévéfilm díjára jelöltek. A két kisfilm és egy csomó rövid, tíz-tizenöt perces munka után – amelyek között dokumentumfilmek, kisjátékfilmek, számos kísérlet volt –, 26 évesen nekifogtam az első nagyjátékfilmemnek. Az új filmes generáció ezzel és a frissen végzett osztályunk többi filmjével kezdődött. Török Ferinek akkor jött ki a Moszkva tér, nekem pedig az előbb említett Macerás ügyek. Onnantól kezdve naturalista, abszurd, szürreális filmekkel a hátam mögött folyamatosan bontottam a formát.
Egy ideig eltávolodtál a színháztól, majd újból visszatértél. Hiányzott?
A filmek mellett nem maradt rá időm, de egy területet kivéve sosem hagytam abba teljesen a színházcsinálást, az pedig a színészet volt. Azt 29 évesen határozottan, egyik napról a másikra lezártam. Azelőtt filmekben és színpadon nagyon sokat játszottam, de akkor úgy éreztem, hogy ez már nem érdekel, sőt inkább gátol, zavar, mert nem vagyok exhibicionista, nem motivál a szereplés, és nem is találom a helyem azokban a projektekben, amelyekben színészként veszek részt. Hiába bíztak rám elég nagy feladatokat, az eredmény szempontjából folyamatos elégedetlenséget éltem át. Huszonvalahány évig nem is játszottam. Legközelebb az Ernelláék Farkaséknál című színházi előadásban és filmben, a saját rendezésemben tűntem fel, és azóta újból, folyamatosan játszom. Akkor jöttem rá, mennyire hiányzott az életemből a színészet, és nem is feltétlenül a filmekben, hanem inkább a színpadon való jelenlevés állapota.
Az Ernelláék Farkaséknál című filmedet már a diákjaid forgatták veled. Tanítani is korán kezdtél, még nem voltál harminc.
Igen, az első játékfilm után elhívtak a Filmtett című online filmes újság táborába, ami az egyik legkomolyabb mozgóképes nyári iskola. Erdélyben tartják, mostanra több mint húszéves múltra tekint vissza, és a kezdetektől oktatok ott. Később más táborokban, workshopokon, majd egyetemeken is tanár lettem: az ELTE-n, az SZFE-n, a BKF-en és az abból alakult Metropolitanen, külföldön is sok helyen. Az Ernelláék stábja az akkori BKF teljes operatőri osztályából állt össze, az asszisztensek a rendezőhallgatók voltak, a hangmérnök pedig az SZFE-ről jött. Felosztottam közöttük a forgatókönyvet, és mindenki csinált egy-két jelenetet. Persze átbeszéltük, milyen koncepció mentén haladjanak, és váltott csapatokkal, vetésforgóban nyomtuk végig a filmet. Sokaknak az volt az első mozijuk.
2016-ban ezért a filmért Kristályglóbuszt kaptál a Karlovy Vary Filmfesztiválon, és a legjobb színész díját is elvitted.
Az Ernelláék filmkészítési attitűdje minden szempontból szimpatikus volt, és ez anélkül átment, hogy a vetítések során elmagyaráztuk volna. Az, amiről a film szól, és ahogyan: egy lakásban, családi légkörben készült, és hatott. Később, amikor világszerte utaztunk vele, megfigyeltük, hogy alapvetően az egész világon ugyanúgy reagálnak rá a nézők és a szakma. Érdekes tanulság volt, hogy néhány extrém helyet leszámítva Dél-Koreától Mexikóig mennyire hasonlóan éljük az életünket, ha a családról, a házasságról, a gyereknevelésről, a rokonokról vagy az egzisztenciáról van szó. Nincs nagy különbség a problémáink között. Ha egy filmben kellő részletességgel és őszinteséggel megyünk bele ezekbe a témákba, az mindenhol felismerhető és átélhető. Mindenki tud hozzá kapcsolódni, mert úgy érzi, hogy jó pár lépés távolságról ugyan, de mégis a saját életének a darabkáit nézi végig, és le tud vonni belőlük valamiféle tanulságokat. Ugyanúgy ültek a poénok is, és noha úgy gondoltam, Budapesten kívül sehol az égvilágon nem fogják igazán érteni, kiderült, hogy mindenhol átmentek.
Mi fog meg egy témában?
Attól függ, milyen életet élek, mi zajlik éppen körülöttem, és mivel ez folyamatosan változik, a filmjeim révén jól nyomon követhető, mi történik velem. Emiatt különbözik annyira a Bibliothéque Pascal a Fehér tenyértől vagy az Ernelláék Farkaséknál a Délibábtól. Az egyik lecsupaszított, szikár képi világú western, a másik kizárólag dialógusokra épülő, egyhelyszínes, szűk terű családi dráma. Valami felkelti az az érdeklődésemet, és észre se veszem, már el is merültem benne, történetté alakítom. Szeretem a filmjeim világait létrehozni, a forgatókönyv megírásától a film bemutatójáig az egész processzus nagyon vonzó.
Bizonyos időszakokban kínszenvedés volt: görcsösen valami nagyot akartam csinálni, és nehezen tudtam ledobni a ballasztokat, amelyek elsősorban írás során bénítottak meg arra vonatkozóan, hogy milyennek kéne lennie egy filmnek. Mostanra ez egyáltalán nem érdekel, mert azok a motivációk, amelyek egy húsz-harminc-negyvenvalahány éves emberre jellemzők – valakivé válni vagy respektet kivívni – elcsendesedtek bennem: eltünedeztek, nem érdekelnek már annyira. Örülök, ha az embereknek tetszik a munkám, de nem élem meg tragédiaként, ha nem. Örülök, ha díjat kapok, vagy most annak, hogy elismerésre jelöltek, de nem élek ennek a lázában.
A Legközelebbi emberről beszélünk, amit a legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg kategóriában a színikritikusok díjára jelöltek. Mesélted: régóta foglalkoztatott a téma, hogy melyik életszakaszban ki és miért áll az emberhez legközelebb.
Ezzel együtt soha nincsenek koncepcióim arról, hogy mit szeretnék csinálni. Zajlik az élet, történnek a dolgok, gondolkodom róluk, elemezgetem őket. Kováts Adél felhívott, hogy csinálnék-e a Radnóti Színházban előadást, és azt mondtam, hogy ha én is írom, akkor szívesen. Az utóbbi időben arra is rájöttem ugyanis, hogy elsősorban semmiképp sem rendező vagyok, hanem olyan ember, aki a történeteivel kommunikál a külvilággal; szerző, aki ezeket a sztorikat időnként megcsinálja filmen, színházban, máskor meg csak elmeséli egy kocsmában. Lassan nincs is nagy különbség ezek között: bizonyos szempontból ugyanolyan értékű számomra egy-egy jól előadott történet egy asztal mellett, mint színházi előadások létrehozatala.
Felmerült a cím, ami nekem tetszett, és ahhoz alkalmazkodva találtam ki a történetet. A legközelebbi ember kérdésköre akkor a legizgalmasabb, amikor krízishelyzetek vannak. Ki áll akkor hozzánk a legközelebb? Gyerekkorban eléggé világos: nyilván a szülők, akiknek ki vagyunk szolgáltatva, majd tőlük eltávolodva szerencsés esetben találunk magunknak partnereket, szerelmeket, barátságokat, és azok lesznek a legközelebbiek, vagyis akikkel mindent megoszthatunk. De az is előfordul, hogy nincs körülötted senki, és nincs is szükséged senkire, mert kifejezetten hasznos és élvezhető tud lenni a magány állapota, amikor senkivel semmit nem kell megosztanod, hanem jólesik csak úgy magadban tartogatnod. Erre kezdtünk el történetet kitalálni két testvérről, akik kimennek a családi nyaralóba, hogy az ott felhalmozott rendetlenséget, kacatokat felszámolják, és a hasznosat, értékeset valahogy elválasszák az értéktelentől. Az együttlétük alatt sok minden kiderül róluk, a belső rendetlenség is elkezd felszínre kerülni, és megpróbálnak a dolgaik között valahogy rendet vágni.
Ez az előadás is eltér az eddig használt színházi formanyelvedtől. Mindig tudsz újat mutatni.
Semmihez sem ragaszkodom, alkalmazkodom a körülményekhez, viszonylag gyorsan reagálok a világ változásaira, és emiatt a forma is mindig változik – talán ezért érzed így. Meg valószínűleg másképp van az agyam bekötve. Fura destrukturáltság van bennem, ami a történetek elmesélése során művészileg kifejezetten érdekes tud lenni, a hétköznapi életben azonban eléggé fárasztó. Szilánkokra robbant világként élem meg a hétköznapokat.
Ezt hogyan érted?
Akármennyire próbálok eltervezni valamit, az alkatom mindenféle, a társadalomban jól működő struktúráknak ellenáll. Nehezen kezelem és tudom használni például az időt és a teret – ezek esetemben sokszor nincsenek összefüggésben egymással. Ha eltervezek valamit, és nincs segítségem a megvalósításához, általában nehezen megy, vagy nem valósul meg, mert mindig történik velem valami. Például a nap elején kitalálom, hogy elmegyek a kutyával sétálni, és utána reggelizni fogok. Nagyon egyszerű folyamatnak tűnik. Abban a pillanatban kezd lehetetlenné válni, amikor kilépek az ajtón, és realizálódik, hogy kizártam magamat. Felhívom a lakatost, közben elmegyek a boltba bevásárolni, hogy kihasználjam az időt, visszamegyek, a lakatos már 20 perce vár rám, végülis sikerül kinyittatnom az ajtómat, megnyugszom, de akkor telefonálnak, hogy a kutya ottmaradt a bolt előtt, és megjelennek az állatvédők a lakásomon rendőrökkel és büntetést emlegetnek. És ez esetemben nem havonta előforduló, extrém eset, hanem napi rutin.
Ezt most komolyan mondod?
Hát sajnos. És ebben rengeteg történetlehetőség rejlik. Ezért mondom, hogy művészileg hasznos, mert csak le kell írnom, mi történik velem. Más oldalról viszont eléggé el tudja venni a kedvemet, hogy akármit tervezek, sosem tud megvalósulni, ha nem segítenek. Filmforgatás során azért nem szoktak hasonlóak előfordulni, mert asszisztensek garmadája segíti a munkámat, és a programomat sem én tervezem meg, hanem a gyártásvezetők. A színházban szintén azért nem tud nagyon elcsúszni a dolog, mert ott is óraműszerűen működő rendszer van. De ha ilyen nincs, akkor a hétköznapokban ebben a szilánkokra robbant világban élek, és soha nem tudom az elemeket egymáshoz kötni.
Ha az ember megszokja ezt, már nem is húzza tőle fel magát. Kevés dolog tud felbosszantani. Például az, ha ezt számon kérik rajtam. A pillanatban élek, aminek megvannak a következményei, de ez engem lefoglal és élvezettel tölt el. Minden le tud kötni: az emberek, a tárgyak, a színek, ritmusok, a dialógusok megfigyelése. Minden, ami az életben zajlik, nekem nagy százalékban örömet szerez. Bármibe szívesen belekezdek, művészileg is és a privát életben is. A sportban is szeretek újdonságokat kipróbálni. A mai napig sokat mozgok, de a torna csak alapszinten maradt meg. Kipróbálom néha, hogy tudok-e még szaltózni vagy kézen állni, de ennyi.
És tudsz?
Tudok.
Fotók: Dömölky Dániel
