Folytatjuk a Jane Austen-klubot!

Levesszük a polcról Jane Austen regényeit és bemutatjuk a hozzájuk kapcsolódó érdekességeket. Elsőként az olvasók kedvencét, a Büszkeség és balítéletet mutattuk be, melyről ITT olvashatsz bővebben! A második cikkben pedig az Értelem és érzelem kerül a középpontba. Tarts velünk és olvassuk együtt Jane Austen regényét!

Könyv egy ismeretlen úrihölgy tollából

Elérkezett a március. A hónap, melyet mindenki összeköt a tél elmúlásával, a tavasz érkezésével és a megújulással. Jane Austennak azonban más oka is volt, hogy megszeresse ezt a hónapot. Hiszen éppen márciust írtak, amikor izgatottan és reményekkel telve utazott fel Londonba bátyjához és unokanővéréhez, hogy házukban megkezdje első regényének korrektúráját és előkészítse a mű kiadását. Bár 1811 tavasza óta már 207 év telt el, ma is könnyedén el tudjuk képzelni, mit érezhetett az írónő, aki gyerekkora óta talált ki történeteket, és több mint tíz évet várt arra, hogy kézirata nyomtatásban is megjelenjen. Akkoriban is nehéz volt egy pályakezdő, ismeretlen szerzőnek kiadót találnia, ugyanúgy, mint manapság. Jane-nek bátyja, Henry segített, aki az Értelem és érzelem kéziratát beajánlotta a Military Library kiadóhoz. A főszerkesztő, Thomas Egerton elvállalta a kiadást, de csak úgy, ha a szerző állja a megjelentetés, a reklámozás és a terjesztés költségeit. Jane Austennak nem volt ennyi pénze, bátyja azonban kifizette az összeget.

Így tulajdonképpen Jane fiútestvérének köszönhetjük, hogy az írónő ismertté válhatott, és könyveit mi is kézbe vehetjük.

Ő adott szállást a húgának akkor is, amikor a könyvvel kapcsolatos munka a fővárosba szólította az írónőt. Jane pedig boldogan utazott a londoni forgatagba dolgozni, hiszen alig várta, hogy nyomtatásban lássa művét.

?Tényleg, nem lehetek soha annyira elfoglalt, hogy az Értelem és érzelem ne járjon a fejemben? ? írta nővérének, Cassandrának. ?Éppúgy képtelen vagyok elfeledkezni róla, mint szoptatós anya a kisbabájáról? ? idézi Jane levelét Claire Tomalin Jane Austen élete című életrajzában. Cikkemben az életrajzi elemek leírásakor én is rá, a leghíresebb angol irodalmi biográfusra és munkájára támaszkodom.

Bár Jane Austen nem saját nevével jelentette meg regényét, természetesen ugyanolyan kíváncsi volt a fogadtatására, mint a mai szerzők. Egy angol lap 1811. október 31-én így hirdette az írónő első könyvét: ?új regény egy úrihölgy tollából?. Egy héttel később egy másik hirdetés már ?Kivételes regény!? felkiáltással harangozta be a művet, november végén pedig ezt olvashatta az akkori közönség: ?Lady A. érdekes regénye?. Az alkotás sikert hozott, és pozitív kritikák születtek róla. Claire Tomalin idézi is az egyiket: ?igen kellemes és szórakoztató?, és ?jól megírt; a szereplők előkelőek, természethűen megrajzoltak és észszerűen jellemzettek. Az események valószerűek, nagyon szórakoztatóak és érdekesek; a végkifejlet pedig éppen olyan, amilyet az olvasó kíván? ? fogalmazta meg egy akkori újságíró. A királyi család tizenhat éves tagja, Charlotte hercegnő pedig ezt írta a könyv egyik főhőséről: ?hajlamainkat tekintve Maryanne és én nagyon hasonlítunk, bár az biztos, hogy én nem vagyok olyan jó, de a meggondolatlanságban és a többiben is nagyon hasonlítunk. Be kell ismernem, hogy nagy érdeklődéssel olvastam.?

A lánytestvérek titkai

Másfél év alatt, 1813 nyarára keltek el az első kiadás példányai, és Jane 140 fontot keresett velük. A sikert aligha sejtette, amikor először papírra vetette a művet. Kezdetben levélregény formában írta meg, és az Elinor and Marianne címet adta az alkotásának. Később azonban, 1798 telén és tavaszán átdolgozta a művet, és akkor született meg az új cím: az Értelem és érzelem is. Claire Tomalin megjegyzi:

a mű tulajdonképpen egy vita. Arra keresi a választ, hogy melyik viselkedési minta a helyesebb: a szókimondó, érzelmileg túlfűtött vagy a diszkrét, megfontolt, olykor képmutató viselkedés?

Mi a követendő: ha hagyjuk eluralkodni magunkon az érzelmeinket, vagy ha az értelmünk győzedelmeskedik? A két főszereplő egy testvérpár, az ő gondolkodásmódjuk, viselkedésük ütközik a műben.

Elinor, az idősebbik lány megfontolt, udvarias, tartózkodó, és még kisebb hazugságokra is képes, hogy leplezze érzelmeit és diszkrét maradjon. Jane így mutatja be őt: ?a mások iránti megértés és a józan ítélőképesség jellemezte?. ?Remek természete volt: szeretettel viszonyult másokhoz, és erős érzelmek fűtötték, de tudta, hogyan uralkodjék rajtuk.? Ezzel szemben húga, Marianne szókimondó. Az érzései irányítják, és ami a szívén, az a száján. ?Érzékeny volt és okos, ám mindenben túlzó; a bánatban, az örömben nem ismert határokat. Nagylelkű volt, szeretetre méltó, érdekes: minden, csak megfontolt nem? ? olvashatjuk a műben.

Már ebből a leírásból is látszik: az elbeszélő Elinor viselkedését tartja helyesnek, Marianne alakját viszont izgalmasabbnak mutatja be. Érdekes, hogy a Büszkeség és balítéletben, amelyet ugyanabban az időszakban írt Austen, szintén egy lánytestvérpár áll a középpontban: Jane és Lizzy is nagyon szeretik egymást, és legféltettebb titkaikat, reményeiket, szerelmi bánatukat beszélik meg négyszemközt. Csakhogy: a Büszkeség és balítéletben a főszereplő egyértelműen Lizzy. Hozzá köthető a legtöbb történés, és amikor a testvérpár elválik egymástól, mi, olvasók végig Lizzyvel maradunk, azt látjuk, amit ő. Az Értelem és érzelemben azonban nem lehet ilyen egyszerűen eldönteni, melyik lány a főhős. Bár az eseményeket Elinor szemszögéből látjuk, az ő megfigyelései alapján tudjuk olvasóként, hogy mit érez húga, mégsem mernénk azt mondani, hogy ő a főszereplő. Például azért, mert Marianne boldogságáért ugyanannyira izgulunk, aggódunk. Valamint azért, mert a két testvér elválaszthatatlan egymástól. Szerelmi száluk, tragédiájuk párhuzamosan bomlik ki: mindketten beleszeretnek egy-egy ifjúba, ám mindkét házasság elé akadályok tornyosulnak. Ráadásul Marianne nyílt természete, kedvessége, sebezhetősége sokkal szimpatikusabbá teszi őt, mint nővérét.

Olvasóként könnyű azonosulni Marianne-nel, akit elvakít a rózsaszín köd, tálcán nyújtja szívét szerelmének, de hibázik és összetörik, amikor elhagyják.

Elinor ezzel szemben: minden helyzetben tudja, mi a helyes, és sosem téved, sosem követ el hibát. Kissé karót nyelt és unalmas, hiszen mindig azt teszi, ami a helyes. Mégis egyértelmű, hogy az elbeszélő szerint az ő mértékletessége, tartózkodása a követendő példa. Jól mutatja ezt a regény végkifejlete is: míg Elinor elnyeri szíve választottját, és nem esik folt a becsületén, addig Marianne hiába nyílt és érzelmes, végül szerelme becsapja és elhagyja őt. De ha Jane Austen terve az volt, hogy Elinort teszi meg főszereplőnek, miért lett Marianne a szerethetőbb karakter? Lehetséges, hogy az írás során a szerző rádöbbent: szíve mélyén maga is Marianne-t kedveli jobban? A válasz talán Jane Austen életrajzában keresendő!

Különös párhuzam, hogy a főhősökhöz hasonlóan Jane Austen és nővére is elválaszthatatlanok voltak. Minden titkukat megosztották egymással és ugyanúgy öltözködtek.

Jane és Cassandra egymás támaszai voltak ugyanúgy, ahogyan az Értelem és érzelemben Elinor és Marianne. Egyetértésük, hasonló értékrendjük látszik egymásnak írt leveleikből. Jane és Cassandra szerelmi bánatukat is egymással osztották meg, hasonlóan a főhősökhöz. Jane írt szerelméről: Tom Lefroyról, aki Írországból érkezett rokonlátogatóba, és akit elválasztottak tőle, hiszen hozomány híján nem mehetett hozzá. Cassandra pedig szintén húgának panaszolta el fájdalmát, amikor egyetlen szerelme és jegyese meghalt a háborúban. A halálesetet követően a két nő ugyanúgy kezdett öltözködni. Mintha megegyeztek volna: örökre vénlányok maradnak, és egymás támaszai lesznek. Mindezt bizonyítják az unokahúguk szavai is:

?Emlékszem, hogy a két nagynéném gyakran meglátogatott, és arra is, ahogy jöttek télvíz idején Steventon felől a csúszós úton Deane felé facipőben, amit akkoriban az úrinők is általában hordtak. A főkötőikre is emlékszem: teljesen azonos volt a színük, a formájuk és az anyaguk, de éppen ezért szerettem találgatni (és szerintem mindig ki is találtam), hogy melyik főkötőhöz melyik nagynéni való.?

Bár öltözködésük hasonló volt, az ő természetük is különbözött, és érdekes módon ? a fennmaradt levelek alapján ? a szókimondó Jane Austen inkább Marianne-re hasonlított, míg visszafogott, tartózkodó nővére Elinorra.

Jane sem titkolta érzelmeit, amikor szerelmes lett és ugyanolyan feltűnően, boldogan táncolt kiszemeltjével, mint a könyvében Marianne.

A valóságban Tom Lefroy Jane táncpartnere volt, és a lány erről azt írja nővérének: képzelj el ?mindent, ami csak erkölcstelen és botrányos lehet abban, hogy együtt táncol, illetve ül le két ember?. A könyvben Elinor ezt a viselkedést egyértelműen elítélte volna.

Jane Austen több levelében is szókimondó, csípős ? éppen, mint Marianne ?, és valószínűleg viselkedése is tükrözhette gondolatait, hiszen gazdag bátyjához, Edwardhoz sokkal szívesebben hívták vendégségbe a visszafogott Cassandrát, mint Jane-t, aki talán kevésbé leplezte a véleményét az előkelő rokonokról.

Csakhogy a könyvben Marianne hibája nem csak az érzelmesség és a szókimondás! Sokkal inkább a felületes, gyors ítélkezés hoz bajt a fejére. Marianne szerint: ha valaki flanelmellényt hord, hogy megóvja magát a megfázástól, az már öreg, és nincs benne semmi szépérzék. Míg aki hangzatosan, érzelmesen szól, az bizonyosan őszinte és jó ízlésű. Ezek a hamis ítéletek vezetik tévútra, amikor párt választ magának. Mégis: ő az egyetlen a regényben, akinek jelleme fejlődik. ?Jaj, Elinor, egy életre meggyűlöltetted velem önmagam? Mily barbár módon viselkedtem veled!? ? sóhajt fel Marianne, amikor rádöbben tévedéseire. A történet végére pedig sokat változik, belátja hibáit, és viselkedése is javul.

?Ha tudnád, mennyire szenvedek?

Van még egy hasonlóság Jane és főhőseinek életében: Elinor és Marianne kénytelen elhagyni szeretett otthonát, amikor az édesapa meghal. Az anyának és három lányának nincs hova mennie, és rokonaik segítségére szorulnak.

A regény írásakor Jane Austen még nem tudhatta, hogy rá és nővérére is hasonló sors vár.

Jane édesapja idős korában átadta egyik fiának a steventoni lelkészséget, és ő, felesége és két lánya Bath-ba költöztek. A nyüzsgő fürdővárosi élet nem felelt meg a csendes elvonulásnak és alkotásnak, az édesapa halálát követően pedig még nehezebbé vált a három nő élete. Rokonaiknál vendégeskedtek, és csak testvérük segítségével találtak új otthonra Chawtonban. Jane leveliből látszik, mennyire szerette és hiányolta szülőhelyét. Sőt: a kényszerű elválás művészetére is hatott, ugyanis hosszú évekig nem tudott írni. Amikor hősei, Elinor és Marianne elhagyják otthonukat, Marianne így kiált fel:

?Ó, boldog ház, ha tudnád, mennyire szenvedek most, midőn e helyről tekintek reád, ahonnan talán soha többé nem láthatlak! És ti, ti kedves fák! De hisz számotokra semmi sem változik. Egyetlen leveletek sem hull le, amiért mi elmegyünk, és egyetlen ágatok sem szárad el, holott többé nem vethetjük rátok pillantásunkat! Nem, ti ugyanúgy éltek tovább, nem tudjátok, mennyi örömet vagy bánatot okoztok, és nem érzitek, hogy már mások sétálnak árnyékotokban!?

Tudjuk, hogy a kiadás előtt Jane újra átdolgozta korai regényeit. Talán akkor írta bele az Értelem és érzelembe ezt a néhány sort, kifejezve, mennyire fájt elhagynia saját otthonát, Steventont. Akár így történt, akár nem, azt a fenti idézet és a szereplők eddigi bemutatása is jelzi: ez a regény sokkal komorabb hangú, mint a Büszkeség és balítélet. Míg ott a kevéssé szimpatikus szereplőket ? Collinst, Darcy rokonságát ? könnyen ki tudjuk nevetni, hiszen személyük a humor forrása, itt, az Értelem és érzelemben jóval több a rosszindulatú, komor, gonosz szereplő, a főhősöknek pedig több csalódás és veszteség jut. Hogy miért érdemes mégis elolvasni a regényt? Mert Jane Austen ismét briliáns, meglepő fordulatokban gazdag történetet írt.

Ráadásul a szereplők olyan kérdéseket tesznek fel, melyek ma is aktuálisak.

Hány nő sóhajt fel még mos is úgy, mint Elinor, és fogalmazza meg: ?végül is bármily megbabonázó egy kizárólagos és állandó kapcsolat gondolata, s bármit mondunk is arról, hogy az ember boldogsága egyetlen meghatározott személytől függ, ez így nem igaz? nem helyénvaló? nem lehet, hogy így legyen?? Vagy mégis? Egyetlen nagy Ő létezik vagy több? Lehetünk boldogok párkapcsolat nélkül? Hogyan lehet feldolgozni egy szerelmi csalódást? Ezeket a kérdéseket nemcsak Elinor és Marianne tette fel magának, de Jane Austen is. És azóta is számtalan nő, még a 21. században is! A válaszok egy része pedig ott lapul a regényben. Nincs más dolgunk, mint kezünkbe venni a könyvet és elolvasni.

Wéber Anikó

Forrás:

Jane Austen: Értelem és érzelem (Sillár Emőke fordítása)

Claire Tomalin: Jane Austen élete