„Kedves Bélám,
itt küldök néhány dalt. Jól összedisznóztam, de gondolom, rossz néven nem veszed, mivel már tudok jól írni, egyfelül eltorzítom. Írtad a múltkor, hogy februárban lejössz Senyeházára, összeszedni a dalokat. Egyik dalt-adó elköltözött Péter faluba, de már kitudtam azt is. Tehát iparkodjál addig, míg az a senyeházi öreg mutter ki nem ugrik az ország kéményén. Mert biz az, dacára hogy egészséges is, de kilencven év nyomja a vállát, majd még morogni sem lesz képes, nemhogy beledaloljon a te masinádba..."
Ezzel a szöveggel küldte Pestre az egyetemista Vikár Bélának az általa frissen lejegyzett népdalokat hatvanas éveiben járó, ekkor már özvegy édesanyja, Szomjú Veronika 1886-87 környékén Senyeházáról, Tinka lányuk otthonából. Így szorgalmazta, hogy Béla kezdje meg végre somogyi gyűjtőkörútját – amelyre nem is kellett sokat várni.
„Édesanyám csinált belőlem folkloristát” – emlékezett vissza az etnográfus gyermekkorára és motivációira. Ugyanis szülője mellett a nagy lelkesedéssel végzett spontán népdalgyűjtés közegében cseperedett. Szomjú Veronika már ekkor lejegyezte Hetes népdalait. Részben a gyerekkorából ismerteket, részben azokat, amelyeket maga gyűjtött. Férjével, Vikár János lelkésszel először Hetesen, majd Magyarladon és Kutason éltek. A népdalok iránti érdeklődése a költözések során és hat gyermekük nevelésével kapcsolatos teendői mellett sem lankadt. Gyűjtési módszere rendkívül egyszerű volt: leszólította az embereket az utcán, jó dalosok után kérdezősködve.
A gyorsírás
Vikár Béla 1859. április elsején látta meg a napvilágot a pár második gyermekeként, Hetesen. Egész életében viccelődött azzal, hogy biztosan azért ilyen jó kedélyű, és azért vállalkozik lehetetlen feladatokra, mert bolondok napján született. Szülőhelyén járt polgáriba, majd Pápán gimnáziumba. De két évet betegség miatt otthon kényszerült tölteni – akkor már Magyarladon, ahová lelkész édesapját helyezték. És ez a két év végül meghatározóvá vált egész életére nézve. A házi könyvtárban talált könyvekből ekkor kezdett nyelveket tanulni, megismerkedett Petőfi költészetével, s édesanyjától számos népdalszöveget és -dallamot tanult.
A kihagyás után már a pécsi főreálba adták, amelynek nyolc osztályát a jó eszű fiú hat év alatt végezte el. Szülei mérnöknek szánták, de Vikár Béla más terveket dédelgetett: a nyelvek érdekelték. A főreálban sajátította el kedvtelésből a gyorsírást – részben már ekkor ebből élt, mert tanította diáktársait is.
Egyetemi évei alatt (1877–1884, Pázmány Péter Tudományegyetem) lejegyezte kedves tanárai, Greguss Ágost és Gyulai Pál előadásait, majd előbbi ajánlására 1880-tól már az országgyűlés is alkalmazta gyorsíróként. Egészen haláláig, 1945-ig itt volt állásban. Budenz József ajánlására megismerkedett a finn nyelvvel és kultúrával is. 1886-ban feleségül vette Krekács Júliát, aki fényképezőgépével 1902-ben bekövetkezett haláláig több gyűjtőútjára is elkísérte.
A gyűjtések kezdete
Vikár Béla az 1880-as évektől népdalokat és népmeséket is gyorsírással gyűjtött. Ezzel a technikával nem kellett leállítani az adatközlőt, megszakítva a mesét vagy éneket, könnyebb volt beolvadni a közönség soraiba, és gyűjtőmunkát végezni. Ha fényképezőgépet sem vitt magával a gyűjtő, akkor volt a legkönnyebb. Mert a fényképezéstől ódzkodtak a falvakban. Vikár maga így emlékezett meg erről 1891-ben:
„A bizalmatlanság és a gyanu mindenütt csakhamar fölébred a nép közt, mihelyt a fénykép-apparatus és a gyüjtő müködni kezd. Váltig erősitettük mi, hogy azért fizetés nem jár, ellenkezőleg mindenki ingyen kapja meg a saját képét, a kit leveszünk: sehol sem álltak oda szivesen a rajzoló masina elé. »A zeën formámat ugyan lë nem vöszi sënkisë!« – mondták a jó »csökliek« egyre-másra, és […] nyilván úgy okoskodnak, és az az ijesztő képzet támad bennük: hogy a kinek a formáját leveszik, annak nem marad… Természetesen az a puszta babona is hozzájárul sok helyt – kivált az öregebbek között ezen idegenkedéshez, hogy t.i. a lerajzolt személy képével az ő teste-lelke is a rajz tulajdonosának hatalmába kerül.”
De persze végül a csökölyi menyecskék azért kamera elé álltak...
Vikár és Júlia 1889-ben Finnországba is elutazott gyűjteni, és ekkor fogant meg Vikár Bélában egy másfajta munkamódszer ötlete. Merthogy már korábban, Rákóczi Izidor pesti műszerésznél volt alkalma megismerni Thomas A. Edison új találmányát, a fonográfot.
„A sirató énekek leírása vajmi nehéz, mert a közlő többnyire bizonyos megállapodott phrasiskészletből rögtönözve állit össze mindig más meg más egészet, a melynek ismétlésére aztán képtelen; minthogy pedig valósággal zokog hozzá vagy legjobb esetben síró hangon adja elé, annál fogva egyszeri hallásra igen sok hézag marad. Itt a phonograph igazi áldás lett volna.” (Vikár, 1890)
A fonográf
Edison 1877-ben szabadalmaztatta a fonográfot. Az első eszköz kezdetben ónborítású, később pedig viaszhengerekre rögzítette a dallamokat. A korai fonográfok viszonylag nagyok voltak. A hordozható változat is 50–70 cm széles, 40–60 cm mély és 30–50 cm magas fadobozt jelentett – ehhez társult a hangrögzítő cső. Súlya mérettől függően tíz és tizenöt kilogramm között váltakozott. Szállítása különös gondosságot igényelt, ugyanis nagyon érzékeny volt a rázkódásra, ütődésre; az acéltű könnyen sérült, a viaszhengerek pedig hajlamosak voltak megrepedni akár a hőmérséklet-változástól is. Egy jó minőségű hordozható fonográf Vikár korában száz–százötven osztrák–magyar koronába került. Összehasonlításul: egy munkás bére akkoriban napi egy-két korona között mozgott.
Finnországból hazatérve Vikár előadást tartott a Magyar Néprajzi Társaságban a fonográf használatának előnyeiről, és kereste a vele kapcsolatos lehetőségeket. Végül öt év múlva Wlassics Gyula, a frissen kinevezett vallás- és közoktatásügyi miniszter 1895-ben kiutalt számára egy fonográfot és a kutatások költségeire négyszáz koronát. Ez a hangrögzítő lett az, melyet Európában elsőként használt néprajztudós népdalgyűjtésre. (Érdekesség: Bartók tizennégy, Kodály tizenhárom éves volt ekkoriban, és nem ismerték még sem egymást, sem Vikárt.)
A nagy nehezen megszerzett, súlyos és kényes, de különleges távlatokat nyitó masinával Vikár útra kelt. A fonográfnak nemcsak a kezelését, de a javítását is elsajátította. Mindig vitt magával tartalék tűt, javítószettet és hengereket – nehogy a sérülékeny eszköz valamilyen hibája miatt félbeszakadjon a terepmunka. Nem is ültek sokat szekérre – Vikár napszámosokat fogadott, hogy a hátukon vigyék a gépet. Az Európában is első fonográfhengeres népdalrögzítésre 1896 karácsonyán került sor Borsodban. E felvételek egy részét később Bartók kottázta le, és Kodállyal együtt közölték 1921-ben a 150 erdélyi dallam című gyűjtemény harmadát kitevő csokorban.
A második somogyi gyűjtés
Vikár és a fonográf 1898–99-ben bejárta a kutató szűkebb hazáját, Somogyot: Somogyszob, Csurgó, Kaposvár voltak a fő helyszínek. Vikár ekkor figyelt fel arra, hogy a fonográf szebben rögzíti a női hangot, mint a mélyebb tartományt, ezért különleges rábeszélőképességét latba vetve rengeteg szégyenlős asszonyt és lányt vett rá, hogy beleénekelje dalait a felvevőcsőbe. A munkamódszer lényege a jó humorú tudós szavaival a következő volt: „A népdalgyűjtőnek nemcsak a néprajzhoz, hanem a fehérnéprajzhoz is értenie kell.”
A kaposvári gyűjtés különlegessége az volt, hogy Vikár a vármegyeháza várójában telepedett le fonográfjával, régi ismerőse, a hetesi születésű Pete Lajos főszolgabíró közbenjárásának köszönhetően. Az ügyeik intézésére várakozó, az egész megyéből érkező adatközlők itt járultak énekelni a fonográf felvevőcsövéhez, és míg sorra kerültek, egymást is szórakoztatták a dalokkal. Így lehet, hogy ezen az egy helyszínen Nemesdédről, Tabról, Szóládról és Kötcséről is lehetett gyűjteni. Maga a szolgabíró is elénekelt Vikár készüléke előtt egy friss népdalt, amelyet a vármegyében történt visszaélésekről szerzett a somogyi nép.
Hogy merre járt még Vikár, munkássága hogyan hatott Kodályra és Bartókra, és miként vette rá az énekeseket, hogy közreműködjenek a hangrögzítésben, elolvasható a nepi.kultura.hu-n Maronics Anna írásában.
Fotók: Néprajzi Múzeum Fotótár
Címlapkép: Tamás Kata Vikár fonográfja előtt (Kolozsvár, 1902, Csizhegyi Sándor felvétele, fekete-fehér pozitív, 9 × 12 cm, Néprajzi Múzeum F 4040)
