Pest és Buda története a középkorig, Óbudáé az ókorig nyúlik vissza. Nincs ebben semmi különleges – mindezt már az iskolában megtanuljuk. De vajon belegondolunk-e abba, hogy amikor e városok koráról beszélünk, pontosan mire is gondolunk? Mi az, ami valójában több száz vagy akár több ezer éves? Az évszázadok alatt szinte minden tulajdonságuk megváltozott: a nevük, a határaik vagy épp az, hogy melyik birodalomhoz tartoztak (ráadásul a három település több mint 150 éve egyesült is).
Talán a lakosságuk lenne az, ami folytonos? Ugyan! Ott volt csak igazán nagy a jövés-menés: előfordult, hogy szinte elnéptelenedtek, máskor tömegek érkeztek messzi földről, hogy szerencsét próbáljanak az újjáépítésükkor.
Akkor talán a házai? Elsőre még ez tűnik a legmegfoghatóbbnak. Ha ma egy városra gondolunk, leginkább jellegzetes épületei jutnak az eszünkbe. Pedig ezek is mulandók. A mai világvárosok – közöttük Budapest – ikonikus épületei néhány száz év múlva talán már csak képeken maradnak fenn. Abszurdnak tűnik? A Fortepan fotói is bizonyítják: a főváros látképét egykor meghatározó épületek jó részének mára nyoma sem maradt. Ezekből a „nyomasincs” házakból válogattunk össze most néhányat, első körben a második világháború előttiekből.
Kezdjük rögtön valami különlegessel. Olyan építményekkel, amelyek nem voltak se Pesten, se Budán, mégis jellegzetes elemei voltak a városképnek. Valójában nem voltak házak sem, pedig voltak falaik ajtókkal, ablakokkal, amit takaros cseréptető fedett. Ezek voltak a hajómalmok, amelyek valamikor sűrű, hármas sorokban voltak kikötve a Dunán. Fénykorukban, a 19. század derekán, csak az óbudai szakaszon több mint ötvenben folyt a munka. Ezen a képen szépen látszik, hogy méretre és megjelenésre nem is nagyon különböztek a kisvárosi házikóktól, amelyek közül még kimagaslik a zsinagóga és a katolikus templom épülete. (A kettő közt a református templom akkoriban még a mainál puritánabb tornya látszik.)
Az 1800-as évek végére már csak mutatóba maradt néhány hajómalom. Nem tudták felvenni a versenyt a sokkal nagyobb kapacitású, ráadásul télen is járó gőzmalmokkal, melyek azután átvették a helyüket. Legalábbis egy időre.
Abban az időben a Duna külvárosi szakaszain – északon és délen egyaránt – a többszintes ipari téglaépületek és azok magasba nyúló kéményei lettek a panoráma legmeghatározóbb elemei. A legtöbb és leglátványosabb Ferencvárosban épült, hiszen a gabona és sok más mezőgazdasági termény főleg délről érkezett. Ezeknek a fogadására nemcsak malmokra, hanem raktárakra is szükség volt.
Óriási területen, az Összekötő vasúti hídtól a Szabadság hídig tartott a közraktárak területe, északon a Vámház és a Központi Vásárcsarnok zárta a logisztikai központot. A komplexum leglátványosabb épülete az 1883-ban átadott, folyóparti Elevátor volt. A gigantikus, kilencven méter hosszú, ötven méter magas épületben 18 felvonó (elevátor) vitte fel a – főként vízi úton érkező – gabonát a felső szintre, ahonnan futószalagok és csövek továbbították azt a zsákokba. Vagy épp a vasúti kocsikba, merthogy az egész telepet behálózták a vágányok.
Az Ulrich Keresztély tervezte Elevátor-ház nemcsak nagy volt, de mutatós is. Ha méretében nem is, stílusában mindenképp emlékeztetett Hamburg kikötői raktárnegyedének gyönyörű téglaépületeire. Ez utóbbiak ma már az UNESCO világörökség részét képezik, az Elevátor-háznak azonban nem volt ilyen szerencséje.
Pedig olyan igényes kialakítású épületről volt szó, mely még azután sem vált zavaróvá, hogy a Nagykörút délen is kiépült a Dunáig, és elkészült a Horthy Miklós (vagyis a mai Petőfi) híd. Bár a jelentősége addigra lecsökkent, az ítéletet a második világháború mondta ki felette. A bombatalálatot kapó házat a hatvanas években bontották el teljesen, a hozzá kapcsolódó – úgynevezett Dunaparti – pályaudvart csak a rendszerváltás után számolták fel végleg. Az „élelmiszer-logisztikai központ” déli oldalához kapcsolódó Közvágóhíd épületei pedig egészen néhány évvel ezelőttig álltak. Akkor egy nagy lakótelepet kezdtek építeni a helyükre, már csak hírmondója maradt a telepnek.
Nem csak a parti malmok és raktárak tűntek el nyomtalanul a Dunáról, de némelyik hídja is. Ugyan valamennyit felrobbantották a második világháborúban visszavonuló német csapatok, ám a Margit, a Szabadság és a Lánchidat nagyjából eredeti formájában állították helyre, még a negyvenes években. Egyedül az Erzsébet híd az, amelynek gyakorlatilag csak a neve maradt meg: helyette teljesen más stílusú – bár az eredeti híd vonalvezetését követő és legalább olyan szép és egyedi szerkezetet kapott a város.
A már említett Horthy Miklós híd viszont éppen a nevét veszítette el az újjáépítés során. Na meg azt a különös haditengerészeti emlékművet, amely a budai part mellett épült hozzá a pilléréhez, Miskolczy László tervei szerint. Ez tulajdonképpen egy 22 méter magas vasbeton építmény volt, amelyben a haditengerészet relikviáit lehetett megtekinteni. Hajóorr alakú oldalán hét méter magas, kétalakos bronz szoborcsoport állt: a „támadás géniusza” és egy tengerész (Szentgyörgyi István alkotása). Az épület tulajdonképpen csak talapzata volt a valódi emlékműnek: a fiumei világítótorony harmincméteres másolatának, amelybe egy csigalépcsőn fel is lehetett menni.
A Duna-hidak hatása azonban a partokon is folytatódott, mint arról egy korábbi írásunkban már szó esett. Ahol megépültek, ott új városnegyedek születtek, ami óhatatlanul is a régiek eltűnésével járt. Nemcsak a korabeli külvárosok (Lipótváros, Újlak, Kelenföld és a többi) iparnegyedeit számolták fel, de lebontották például a nyitóképünkön látható régi pesti városházát is, mely a Belvárosi plébániatemplom mögött állt.
Az Erzsébet híd megépülte a budai oldalon is jelentős változásokat hozott. A Duna-part századfordulós látképéhez elengedhetetlenül hozzátartozott a sokszor emlegetett Tabán. Ez a negyed persze nem házainak méretével, hanem éppen falusias hangulata miatt vált ikonikussá – mielőtt egy befejezetlen városfejlesztési hullám el nem söpörte a 30-as években. Látványos épület azért itt is akadt: a kecses tornyú „rác templom”, melyet természetesen elkerült a szanálás. Sőt az épület a világháborút is helyreállítható sérülésekkel élte túl. 1949-ben mégis elbontották. Állítólag közvetlenül Rákosi parancsára, aki ezzel akart kedveskedni Sztálin elvtárs születésnapjára. Jugoszlávia akkor épp ellenségnek számított, így a szerb ortodox templom eltüntetésének politikai üzenete is volt.
Bár Budapesten szerencsére nem volt jellemző a templomrombolás a szovjet megszállás idején sem, azért néhány jelképes épületet elpusztított az új hatalom. Ilyen volt például a Regnum Marianum a Városliget szélén. Hogy az amúgy fiatal – 1931-ben felszentelt – templom szimbólummá válhatott, abban nagy szerepe volt annak, hogy végül csak barbár módon, robbantással tudták elbontani vasbeton szerkezetét. Na meg az is, hogy helyén moszkvai mintára kialakították a Felvonulási teret, nem messze tőle a Sztálin-szoborral.
Politikai okokból bonthatták le a Kapisztrán téri Mária Magdolna-templomot is. A szimbolikusan is fontos elhelyezkedése mellett ebben szerepet játszhatott az is, hogy a honvédséghez tartozott (Helyőrségi templom néven is emlegették). Csak gótikus tornya maradt meg, melyet ma is kilátónak használnak.
A Várban azonban nem ez volt a leglátványosabb változás. A háború utáni helyreállítás során elbontották vagy egyszerűbb formában állították helyre azokat a zömmel huszadik századi palotákat és székházakat, amelyeket a nagy pesti ingatlanfejlesztések mintájára húztak fel. Abban az időben ezek az épületek néhány évtizedes múltjukkal nem képviseltek történelmi értéket, a műemlékvédelem akkoriban a barokk és középkori lépték visszaállítása mellett döntött.
A „nyomtalanul eltűnés” kifejezés azonban ebben az esetben sántít, hiszen ezeknek a nagy házaknak a visszaépítése folyamatosan zajlik. A Lovarda és a Főőrség épülete már évek óta áll, a Vöröskereszt-székház és a József főhercegi palota visszaépítése zajlik, és lassan visszanyeri hajdani körvonalát a „megskalpolt” Pénzügyminisztérium és a Honvéd Főparancsnokság is. Ha valaki pár évtized múlva olvassa ezt a cikket, talán nem is érti majd, mit keresnek ezek az épületek a válogatásunkban. (Legfeljebb a hajdani Honvédelmi-tömb üthet majd szöget a képeket böngészők fejébe: az vajon hogyan torzult ilyen furcsára egy évszázad alatt.)
Persze ennyi idő elteltével nem csak a Vár változott meg, de a panoráma is, ami onnan letekintve a szemünk elé tárul. A pesti korzón a második világháború előtt is szállodák álltak, csak épp más stílusúak és méretűek. A Clark Ádám tér is egyszerű kereszteződés volt, melyet nagy méretű épületek határoltak, sőt a parti házsor egészen a Várkert Bazárig tartott. Ezek helyén ma szerencsére park van – volt, ahol jót tett a városszerkezetnek, hogy lazítottak rajta.
Valamikor az Erzsébet teret is szorosabban vették körbe az épületek (a mai Akvárium helyén is házak álltak), a Blaha Lujza tér nagy részét a Nemzeti Színház foglalta el, és a sort hosszan lehetne folytatni. A leglátványosabb, egykori épület helyén kialakított pesti park azonban nem a huszadik században, hanem néhány évvel korábban, 1897-ben született. Akkor bontották le a fenyegetően hatalmas Újépületet, melynek méretével legfeljebb a Puskás Ferenc stadion vetekedhet. A mai Szabadság tér tulajdonképpen az egykor börtönként és kivégzőhelyként is használt kaszárnya udvara (a Batthyány-örökmécses az itt kivégzett miniszterelnöknek állít emléket), de a szomszédos házakat is magába ölelte az „épületszörny”. Igazából erről a házról sem mondható, hogy „nyom nélkül” tűnt el, hiszen a környező utcák hálózatából máig kiolvasható a körvonala.
Persze a legtöbb lebontott, lerombolt pesti ház helye nem maradt üres: a háború okozta foghíjakat beépítették, csak épp egészen más stílusú, méretű és funkciójú házak kerültek a régiek helyére.
Tehát nyomtalanul eltűnt az Iparcsarnok a Városligetből, a Haas-palota a Gizella (vagyis a mai Vörösmarty) térről, a Nemzeti Lovarda a Pollack Mihály térről vagy épp a Lloyd-palota a Lánchíd pesti hídfője mellől. Hogy miért pont ezeket a példákat említem? Mert ezeknek a házaknak a helyére újakat húztak fel a múlt század második felében, de azután azok felett is eljárt az idő. Van, amelyikük felett már kimondták a halálos ítéletet, van, amelyiket már le- vagy visszabontották, és van, amelyik helyén már egy egészen más – vagyis néhány évtized alatt már a harmadik – épület áll.
A huszadik század második felében épült, mára nyomtalanul eltűnt ikonikus épületekre hamarosan visszatérünk.
Írta: Zubreczki Dávid. Képszerkesztő: Virágvölgyi István
