A Magnum Photos válogatásának öt női fényképésze az ügynökség szellemiségéhez híven a humanista fotográfiát képviseli. A három, már lezárult életműben – Eve Arnold, Inge Morath, Marilyn Silverstone –, valamint két, másik generációhoz tartozó alkotó – Susan Meiselas, Nanna Heitmann – munkásságában egyaránt kiemelt jelentőséget kapnak a hírnév, a hatalom, a vallás, a hagyomány, a kisebbségi lét és a jogfosztottság problémakörei.
Pezsgőspalack
A Magnum Photos ma a világ egyik leghíresebb fotóügynöksége, amelyet a magyar származású Robert Capa, a projekt szorgalmazója, William Vandivert, Maria Eisner, Henri Cartier-Bresson, David „Chim” Seymour és George Rodger alapított. A névválasztás állítólag onnan ered, hogy Capa kifejezetten szerette a pezsgőt, és ambiciózus volt a projekt méretét illetően – a másfél literes pezsgős palackot hívják magnumnak.
A Magnum volt az első ügynökség, amelyet független fotósok csoportja szövetkezet módjára alapított, és amelyben minden tag egyenlő jogú részvényes. Elhatározták, hogy a szerzői jogot a képek szerzői birtokolják, azaz egy képet többször is értékesíthetnek, ezáltal nagyobb szabadsághoz jutnak , kikerülnek a magazinok nyomása alól – vagyis gyakorlatilag
A Magnum Photos tulajdonképpen két markáns irányt képvisel: az egyik a fotóriporteri, amelyet Capa testesített meg, illetve a művészibb vonal, amelyet a kezdetekkor leginkább Henri Cartier-Bresson. A különféle látásmódú, alkotói érdeklődésű és eltérő technikai felfogású fotográfusokat tulajdonképpen három dolog tartja össze közösségként: a képalkotás fontosságába vetett hit, az egyéni látásmód tisztelete, továbbá a folyamatos párbeszéd a fotográfia társadalmi szerepéről.
Az alapítást követő évtizedet tragédiák követték: Werner Bischof 1954-ben autóbalesetben vesztette életét az Andokban, Robert Capa szintén 1954-ben Indokínában taposóaknára lépve hunyt el munka közben, David „Chim” Seymour pedig 1956-ban a szuezi válság fegyverszünetének aláírása után négy nappal egyiptomi géppuskatűz áldozata lett. Mindezek után a csapat mégis összezárt, hogy társaik halála ne legyen hiábavaló: a Magnum Photos a világ fotográfiai látásmódját alapvetően meghatározó intézménnyé vált, tagjai pedig a mai napig a világ fotográfusainak krémje.
Feminista kollektíva
Az ügynökség nagyon korán lehetővé tette, hogy női fotóriporterek társuljanak, hiszen már egyik alapítója is egy hölgy volt Maria Eisner személyében, és az ügynökség vezetését is egy nőre bízták: a Magnum Photos első elnöke Rita Vandivert volt. Noha az ötvenes évek elején egy nőnek Amerikában még nem lehetett saját bankszámlája egy férfi aláírása nélkül, Eve Arnold és Inge Morath már ekkor csatlakoztak az ügynökséghez.
Tulipán Zsuzsanna kurátor elmondása szerint a Magnum jelenleg tizennégy női tagot számlál, ami ugyan még mindig nagyon kevés, és ahogy Eve Arnold is megjegyezte: a női látásmód alulreprezentált, de ez a jelenség más területeken is tapasztalható.
– A nők társadalmi helyzete még ma is olyan, hogy egyszerre kell megoldaniuk a szakmai és a családi élet konfliktusát. A kiállító fotográfusnők azonban jó példát szolgálnak arra, hogy kalandvágyukat és elképzelésüket a saját életükről ambiciózusan meg tudták élni. Ez óriási szó volt az ötvenes években, és még mindig van vele munka: ma sem tud annyi nő konfliktuszónákban dolgozni, mint férfi. Mely más dolgokat tudunk akkor jobban megmutatni? Például ezt a részletgazdag, emberközpontú, antropológiai látásmódot, amelyet nőként átélünk, illetve ezek fordulópontjait és hangsúlyait – fogalmaz a kurátor.
Robert Capa Ingrid Bergmannal való viszonya pedig megnyitotta Hollywood kapuit a Magnum fotográfusai előtt: 1960-ban a John Huston Kallódó emberek című filmjének forgatásán dolgozó kilenc Magnum-fényképész közé mindketten bekerültek.
Eve Arnold színfalak mögé tekintő, riportfotós képei egyéni látásmódot tükröznek, természetes beállításai különböznek a megszokott színészábrázolásoktól. Marilyn Monroe-ról készített különleges portréi a két nő szinte baráti viszonyáról is tanúskodnak. A kiállításon fesztelen, bensőséges képek szerepelnek többek között Sophia Lorenről, Charlie Chaplinről, Richard Burtonről és Elizabeth Taylorról.
Inge Morath egyszerre személyes és univerzális témaválasztásaiban jól kitapintható a művészetek iránti érdeklődés, valamint a szokatlan helyzetek és az eltérő kultúrák szeretete. A Life magazin számára készült híres felvételét, a kocsiablakból kukucskáló láma fotóját akkor, 1957-ben az alábbi képaláírással látta el: „Linda, a láma a New York-i A.B.C. stúdióból tart hazafelé a Broadwayn. Hosszú nyakával lazán szemléli a világ leghíresebb utcájának fényeit.” A kiállításon Morath több másik nevezetes fotográfiája is látható, például a Saul Steinberggel közös maszkos portrék is.
Marilyn Silverstone 1955-től volt hivatásos tudósító. Egy New York-i fotóügynökség megbízásából szabadúszó fotóriporterként Európában, Ázsiában, Közép-Amerikában, Afrikában és a Szovjetunióban is fényképezett. 1959-ben három hónapot töltött Indiában, ez a megbízatás fordulópontot jelentett alkotói pályáján. A következő évtizedekben teljes elköteleződéssel dokumentálta a buddhista vallás és világkép sokrétű szellemiségét és közegét.
Fotográfiái négy albumban láttak napvilágot, valamint Kashmir in Winter címmel képeiből díjnyertes film is készült. 1964-ben csatlakozott a Magnum Photos-hoz. 1977-ben felszentelt buddhista szerzetesnő lett, a rádzsasztáni és himalájai történelem eltűnőben lévő kultúráját kutatta. A kiállításon szereplő fotográfiák hiteles portrékon ábrázolják a vallási vezetőket és tanítókat, éppúgy, mint a nepáli vagy indiai hétköznapi embereket.
Susan Meiselas a ma is aktív Magnum középgenerációt képviseli: a hetvenes évek elejétől több nyarat töltött New Englandben, ahol sztriptíztáncosnők életét dokumentálta a színpadon és azon kívül. A Magnum azután hívta meg tagjai közé, hogy 1976-ban e fotókat Carnival Strippers címmel egy albumban is megjelentette. Fotográfiái messze túlmutatnak a szenzációs médiaképeken. Témaválasztásait mély etnográfiai, történelmi és politikai érdeklődés vezérli. 1978-ban a nicaraguai polgárháborút fényképezte, felvételei a véres leszámolásokról bejárták a világsajtót: konfliktuszónákban kevés nő fényképez. A jelenlegi válogatásba a Sztriptíztáncosnők sorozat hét fényképe került be.
A Magnum Photos legfiatalabb generációját képviselő Nanna Heitmann hosszú távú fotóesszéi főként az ember és környezete kapcsolatát vizsgálják. „Vonzanak azok az emberek, akiket a környezetük formál, akik úgy döntenek, hogy szélsőséges körülmények között élnek vagy dolgoznak” – vallja. 2019-ben két személyes projektjével nyert felvételt a fotóügynökségbe, mindkettő a fizikai és lelki elszigeteltséget járja körül. A Női fókusz című kiállításon látható képein a világ egyik leghosszabb folyóját követhetjük, bepillantva a Jenyiszej mentén élők hétköznapjaiba.
Ahogy elsétálunk Marilyn Monroe előtt, Tulipán Zsuzsa kurátor rámutat: a portré a fotó egyik alapműfaja, ez mindig vissza fog térni, ahogy a hétköznapok megmutatása is. A Magnum alapítói közül Henri Cartier-Bresson életműve jó példa erre: azokat a pillanatokat mutatja meg, amelyeken könnyen lehet, hogy más tekintet továbbsiklik. A kiállításon szereplő fotósok minden témában nagyon aktívak.
– hangsúlyozza a kurátor. A Magnumban a kezdetek óta alapelv a humanista, konvenciók nélküli fotográfia mívelése, legnagyobb értéke pedig a függetlensége. Ahogy Tulipán Zsuzsa fogalmaz, ma, amikor a legtöbb helyzetben a kereskedelmi szempontok érvényesülnek, óriási dolog, hogy létezik egy olyan fotóügynökség, amely számára nem ez a szempont, hanem éppúgy vevő a szubjektív sorozatokra, mint egy konfliktuszónában készült, híreket kiszolgáló képre.
A Magnum ráadásul demokratikus elvek alapján működik, nincsenek főnökök, az elnökét két évente választják újra közösen. Ők döntenek a képek sorsáról, ők mondják meg, hogy hol legyen kiállítás: mindenben a fotográfusok a döntéshozók. Egy valódi, támogató szellemi közeg, amely különösen inspiráló.
