A szülei zenészek voltak, a Zeneakadémiára jártak, a muzsika volt a szenvedélyük. A családi közeg telítve volt-e maximalista várakozással, nyomasztóan hatott-e önre? Sokat kellett gyakorolnia?
Gyakorolni mindig kellett, de én ugyanúgy fociztam a grundon, mint a többi korombéli srác, világéletemben teljesen egészséges életet éltem. A focizást ugyan már rég abbahagytam, de még mindig nagy futballkedvelő vagyok. Ugyanakkor soha nem teniszeztem, mégis imádok mérkőzéseket nézni, és újabban felfedeztem egy számomra új sportágat, a sznúkert is. Fantasztikus kombinációs játék, úgyszólván megfelel a sakknak. Nemcsak az a fontos, hogy a lyukba beküldjék a golyót, hanem a kombináció: hogy az a fehér golyó a következő alkalommal hogyan fog megállni.
Egyébként az 1960-as évek elején, amikor Anglia, illetve London kezdett zenei világközponttá válni, és egyre több komoly művész élt a városban, futballmeccset szerveztünk, amelyen Vladimir Ashkenazyval, Daniel Barenboimmal és még sok fiatal zongoristával játszottunk együtt. Barenboimnak olyan fantasztikus energiája volt, hogy másnap délelőtt már az Edinburgh-i Fesztiválon játszott szólóprogramot, míg én alig tudtam a lábamat mozgatni…
Igaz-e, hogy már három éve nem ült a zongorához?
Sajnos ez igaz. Az utolsó koncertemet 2021 novemberében Budapesten adtam, és nagyon élveztem. A kiváló Kelemen Kvartettel játszottam César Franck és Brahms Zongoraötösét. Akkor már romlott a hallásom, ezért megkértem, hogy a próbákon bizonyos dolgokat játsszanak egy kicsit hangosabban. A koncerten egyáltalán nem adódott probléma, és a pályafutásom egyik nagy élményeként éltem meg. Amikor visszatértem Angliába, fölhívtam a Wigmore Hall menedzserét, hogy ugyanezt a két darabot Kelemenékkel búcsúkoncertként Londonban is szeretném eljátszani. Másnap elkezdtem gyakorolni, mivel itthoni Mozart-koncertre készültem a Budapesti Vonósokkal. És először akkor észrevettem, hogy nem azt hallom, amit játszom. Rendkívül furcsa érzés volt.
Abban a pillanatban mindent lemondtam, a Wigmore-t is, és rögtön riasztottam Körner Tamást, hogy az összes magyarországi koncertem tárgytalan. Tanítást sem vállaltam többé. Hallókészülékkel nem lehet játszani. A legjobbnak is torzít a hangja, nem természetes. Az is előfordul, hogy valakinek elmegyek a hangversenyére, és bizonyos darabokat, amiket magam is játszottam, egyszerűen nem ismerek fel. Végtelenül sajnálom, hogy már nem tudok a hangszerhez ülni.
De eleget játszottam életemben, így jobban fájlalom azt, hogy most ugyan lenne időm sok száz CD-t meghallgatni, ez már szinte lehetetlen számomra. Időnként megpróbálok opera-DVD-ket nézni, vagy moziba, a Metropolitan Opera közvetítéseire elmenni. Ha kombinálni tudom a látást és a hallást, abból felépítem magamban a műveket. Időnként még koncertre is elmegyek: tavaly két magyar vonatkozású BBC Promenade-koncerten voltam. Nem merem mondani, hogy mindent hallottam, de éreztem. Az egyik a Budapesti Fesztiválzenekar programja volt, Schiff András játszotta Bartók III. zongoraversenyét. A másik maradandó élményem, még így, rosszul hallva is a Kurtág-opera, a Fin de Partie volt.
Találkoztak?
Igen, májusban meglátogattuk Kurtágot, és fantasztikus állapotban találtuk. Amikor bementünk, partitúra volt a kezében. Legnagyobb meglepetésünkre egy olyan modern szerző, mint ő, mit tanulmányozott? Verdi Otellóját! Ő tényleg olyan komponista, aki mindenfajta zenét a magáénak tud tekinteni. Ez hihetetlen! Megnéztem interneten Eötvös Péter operáját, a Valuskát, az is szenzációs. A Glyndebourne-ban – nem az ő vezényletével – láttam a Szerelemről és más démonokról című művét is, és nagyszerűnek találtam. Többször játszottam vele a Promenade-koncerteken, Bartók I. és II. zongoraversenyét adtuk elő. Sajnálom, hogy már nincs közöttünk.
Mesélte, hogy ifjúkorukban a barátokkal nagyon sok operát zongoráztak és énekeltek. Honnan ez a vonzalom a műfajhoz?
A szüleim már egész kicsi koromban elvittek az Operaházba, és az máig felejthetetlen élmény. Az első négy opera, amit láttam, A sevillai borbély, a Jancsi és Juliska, a Szöktetés a szerájból és az Aida volt. Amikor a háború után már az akadémiára jártam, mi bármilyen opera-előadásra ingyen elmehettünk. Abban az időszakban Otto Klemperer impresszív vezényletével öt Mozart-opera ment, a Fidelio plusz három Wagner-zenedráma, nem szólva a koncertekről, így hatalmas élmények részesei lehettünk. Az volt a szerencsénk, hogy a legjelesebbek is csak igen ritkán utazhattak külföldre.
Minden este hallhattuk az Operaház csillagait, akik közül számomra Székely Mihály volt a legemlékezetesebb. Személyesen is jól ismertem, Londonban ott voltam az utolsó lemezfelvételén; egy évvel a halála előtt Doráti Antallal másodszor vette fel A kékszakállú herceg várát. A felvételt megelőzően koncertszerűen előadták a darabot a Festival Hallban. Utána óriási fogadást tartottak egy privát házban. Megkérték Székelyt, hogy énekeljen valamit, több áriát én kísértem zongorán. Amikor a hangulat már jó magasra szökött, kérték, hogy énekeljen magyar nótákat is. Azokat nem tudtam kísérni. Legnagyobb meglepetésemre a már legalább negyven éve külföldön élő Doráti leült a zongorához, és gyönyörűen kísérte őket.
Jó, hogy említi Dorátit, mert több, külföldön jelentős karriert befutott magyar karmesterrel koncertezett. Például Széll Györggyel, akinek rossz híre volt. Azt terjesztették róla, hogy gorombán beszél a muzsikusokkal. Így volt?
Lehet, hogy bizonyos muzsikusok esetében igaz volt. Én sokat köszönhetek neki. Akárcsak Vásáry Tamás és sok nem magyar művész, mert ha észrevette, hogy valaki komolyan veszi a zenét, az rengeteget számított. De azt is hallottam, hogy még olyan jeles kollégákat is megállított és megleckéztetett a zenekari próbán, mint Rudolf Serkin vagy Clifford Curzon, akik pedig jóbarátai voltak. Amikor előjátszottam neki New Yorkban, megkérdezte, hogy játszom-e Mozart-versenyműveket. Éppen egy ritkán játszott Mozart-koncert volt a kezem alatt. Leült a zongorához kísérni, és végül közölte velem, hogy a 482-es Esz-dúr zongoraversenyt fogom vele játszani Clevelandben és New Yorkban.
Körülbelül egy évvel az előadás előtt írtam neki, hogy tudom, nyaranta Európában szokott dirigálni; elmennék bárhova, ahol eljátszhatnám neki a kitűzött zongoraversenyt. Ez imponált neki. Fel is kerestem Luzernben. Kedvesen fogadott, tanácsokat adott, és beírt egy kis kadenciát a partitúrámba. A koncert előtt látta, hogy elég izgatott vagyok, megnyugtatott, és igazán emberi módon viselkedett velem. Az volt a véleménye, hogy mindent jól játszom, és mivel Mozartot roppant kevesen játsszák jól, ő engem mindig Mozartra fog meghívni. Két évre rá Mozart fiatalkori, Jeunehomme zongoraversenyét szólaltattuk meg.
Sajnos nem sokkal később meghalt, én pedig elvesztettem egy komoly patrónusomat. Ugyanazon a napon egy másik támogatóm, Sir John Barbirolli is elhunyt, akivel ugyancsak Mozart-zongoraversenyt játszottam, a Berlini Filharmonikusokkal. Clevelandbe később is gyakran visszatértem. Solti György vezényletével többször felléptem a Chicagói Zenekarral. Széll-lel mind a két Mozart-koncertem megvan CD-n, és Bartók I. zongoraversenye Soltival és a chicagóiakkal. De csak számomra és a barátaim számára léteznek, mert alá kellett írni, hogy nem lehet terjeszteni, másolni, forgalmazni.
Liszt művei nem játszanak hangsúlyos szerepet a pályáján.
Két darabját nagyon sokszor játszottam: a h-moll szonátát és az A-dúr zongoraversenyt. Mindkettőt nagyon szerettem. Pedig a legtöbb zongorista, például Fischer Annie, aki nem játszotta az A-dúr zongoraversenyt, preferálta az Esz-dúrt. Ezt én is játszottam néhányszor, de az volt az érzésem, hogy nem elég jól, így aztán abbahagytam. Sok Liszt-darab megérint, például a Dante-szonáta, az Obermann völgye vagy a Vándorévek, de bizonyos műveit, konkrétan a rapszódiákat nem kedvelem.
Későn kezdett tanítani. Addigra érlelődött ki valamiféle elképzelése?
Egyáltalán nem volt tanítási koncepcióm, és tulajdonképpen sose akartam tanítani. Majdnem véletlenül alakult így: a Yale Egyetem zongoratanszékének vezető professzora, Boris Berman, a kiváló orosz zongoraművész, aki személyesen nem ismert, udvarias levelet küldött, hogy nem akarok-e egy rövid időre elmenni a Yale-re, vendégprofesszornak. Fogalmam sem volt, hogy milyen a Yale zenei fakultása. Gondoltam, egyszer megnézem. Úgyis állandóan azon morfondíroztam, hogy mindenfelé nagyszerű virtuóz zongoristák működnek, de kritikus füllel (és szemmel) hallgatván őket számomra leginkább csak gyorsan és hangosan játszanak.
Meglátogattam az egyetemet, és meglepett, hogy a tanszék milyen kicsi: 24 zongoristát számlált. Ez az intimitás megfogott, és az is tetszett, hogy a tanárok jóban voltak egymással. Csak egy szezonra mentem el, és közben persze ide-oda utaztam koncertezni. Mivel ez alatt az idő alatt sem találtak utódot, megkértek, hogy menjek vissza. A következő évadban nem tudtam, mert túl sok volt a koncertem, de azután visszatértem, és aztán harminc évig tanítottam ott úgy, hogy közben nem akartam Amerikában élni.
Eleinte nem voltak boldogok amiatt, hogy én Londonból évente hatszor-hétszer átutazom Amerikába. De rájöttek, hogy még többet vagyok ott, mint a helyiek, mert én hétvégeken is vállaltam a tanítást. Nemcsak a zongorára koncentráltunk, hanem szemináriumokat is tartottam, amlyeken különböző komponistákkal vagy stílusokkal foglalkoztunk. Amikor az impresszionistákról volt szó, elmentünk a helyi múzeumba, és megnéztünk festményeket, vagy ha mondjuk Schubertet vettük, megkértük a növendékeket, hogy mindenki énekeljen el egy Schubert-dalt az eredeti német szöveggel és saját zongorakísérettel. Érdekes tapasztalatom volt, hogy a tizenéves koreai kislányok milyen remekül énekeltek.
Ha nem is volt karakteres pedagógiai koncepciója, Weiner Leó szelleme nyilván önre is hatott.
Weiner legenda volt. Paukkal együtt kerültünk hozzá. Mi Gyurival a futballgrundon találkoztunk először, és rájöttünk, hogy mindketten zenélünk. Feljött hozzánk, és megpróbáltuk Beethoven Tavaszi szonátáját eljátszani, szörnyűséges lehetett. Szerettünk együtt muzsikálni. Kamarazenét először a kiváló Banda Edénél és Lukács Pálnál tanultunk, Bartók Kontrasztokját pedig Mihály Andrásnál. Weinerhez különleges élmény volt járni. Főleg hegedű-zongora szonátákat, de a Schumann-kvintettet is nála tanultuk. Ha az ember elolvassa olyan világhírű művészek életrajzát, mint Reiner Frigyes, Solti György, Végh Sándor vagy Starker János, mind azt mondják, hogy a legtöbbet Weinernek köszönhettek.
Weiner különleges módon mutatott meg mindent a zongorán, felejthetetlen átéléssel. Hegedülni nem tudott: ceruzával mutatta meg a vonásnemeket, de mindent hihetetlen szuggesztivitással. Ifjúkorában népszerűbb zeneszerző volt, mint Bartók vagy Kodály. Weiner nagyra tartotta Bartókot, de nem tudott megbirkózni az ő zeneiségével, úttörő voltával. Érdekes, hogy az egyetlen mű, amit Bartóktól tanított, az első vonósnégyes volt. Csodálatos időszak lehetett, amikor Dohnányi, Bartók, Kodály és Weiner dominálta a Zeneakadémia tanári karát!
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
