Nem filmeztem dinókkal a spájzban

Készülő filmetek, a Hiénák kapcsán fogadtatok Szabó Iván forgatókönyvíróval: ha az NFI támogat titeket, vesztek egy üveg pezsgőt, és kivitetitek magatokat egy független taxissal a reptérre, majd kifizetitek az összeget, amit mond. A támogatás megvan. A fogadás megvalósult?

Sajnos még nem, de készülünk rá. Nagyon felgyorsultak a film előkészületei, ráadásul Iván Dániában él, csak keveset volt itthon, akkor meg muszáj volt a forgatókönyvvel foglalkoznunk. Ettől függetlenül biztos, hogy meg fogjuk csinálni.

Hol tartanak az előkészületek?

Túl vagyunk a színészpróbákon, most a technikai terepszemlék következnek.

Mi volt az első benyomásod a színészekről?

Tavaly október óta tart a casting – hosszú, kemény időszak van a hátunk mögött –, rengeteg energiát tettünk bele. A Hiénák erősen színész- és karakterközpontú történet, ez pillanatnyilag egyfajta filmes hitvallás is számomra, éppen ezért nagy energiákat fektettünk a szereplőválogatásba. Úgyhogy egyszerű benyomásnál sokkal többet kaptam tőlük, és ez alapján azt gondolom, a szereposztás az egyik legnagyobb erénye lesz a filmnek.

Évekkel ezelőtt azt mondtad, fontos, hogy sok kisfilmet csináljon az ember, mielőtt készen állhat arra, hogy egy nagyba is belefogjon. Most úgy érzed, készen állsz?

Úgy érzem, el tudok vinni rendezőként egy nagyjátékfilmet, és kézben tudom tartani a legtöbb aspektusát. Biztos, hogy lesznek apróságok, amiket pár év múlva máshogyan csinálnék, de a perfekcionizmust most (és általában) talán jobb elengedni, és egyszerűen elvetődni, menni a lendülettel.

Szerinted mi lesz a legnagyobb kihívás a forgatáson?

A sok helyszín és az anyagmennyiség. Többször kell majd költöznünk, akár egy forgatási napon belül is, ez pedig meg tudja nehezíteni egy stáb életét, megszakítja a workflow-t. Mindenki nyűgös lesz. Ezt pedig kompenzálni kell majd lendülettel, akarással, energiával.

A sztori taxis hiénákról szól, akik cselezgetnek a taxiórával. Te balhés kamasz voltál?

Persze, nagyon.

Kicsit bővebben…?

Nem tudok mirelit balhékat elővenni a zsebemből, de az biztos, hogy alapvetően deviáns, lázadó voltam már általános iskolában is. Kerestem a határaimat, viszonylag kevés számomra hiteles, revelatív példát láttam magam körül.

Mit gondolsz a mindennapi csalásokról? Fontos kérdése lesz a filmnek, hogy mi történik, ha ezek uralkodóvá válnak az egyén életében.

A Hiénák arról is fog szólni, hogy különböző perspektívákból nézve, adott élethelyzetekben hol vannak ezek a morális határok. Relativizálhatók-e az egyén szemszögei szerint, vagy létezik egy általános erkölcsi norma? Viszont akkor nincs eseti elbírálás? Nincsenek kivételes, komplex helyzetek? Vagy ha feltételezzük, hogy vannak, akkor az máris önigazolás, önfelmentés? Érdemes feltenni ezeket a kérdéseket, és közösen gondolkodni róluk. Most egyébként is folyamatosan változó társadalmi diskurzus zajlik a világban különböző morális kérdésekről, úgyhogy minél több aspektusból tudunk belépni ebbe a párbeszédbe – akár műalkotások révén, akár egy interjúban –, annál jobb. Persze az elkerülhetetlen, hogy a világlátásunk valamilyen szinten átszivárogjon a különböző jeleneteken, de próbálunk inkább kérdezni, nem pedig állítani dolgokat.

Gimnazista korodban a színház világa vonzott, végül mégis a film felé mentél.

Fekete Ádámmal – ő rendező, dramaturg – gyakorlatilag végigszínházaztuk a gimit. Földessy Margit színitanodájába jártunk, ahol nagyon játékos volt a légkör. Az, hogy először a színjátszás rögtönzésen alapuló oldalával ismerkedtem meg, olyan hatással volt rám, ami máig visszaköszön a munkáimban. A Hiénák próbafolyamata is elég kísérleti jellegű volt: a színészekkel operatőr jelenlétében, improvizációs gyakorlatokon keresztül építettük fel a karaktereket. Ettől függetlenül régi vágyam, hogy egyszer kipróbálhassam magam színházban. Nagyon inspirál a közegre jellemző műhelymunka és a színészekhez való közelség.

A színházban is rendezőként képzelnéd el magad?

Kamaszként sokat színészkedtem, de ma már távolinak érzem ezt. Lehet, hogy egy-két helyzetben megállnám a helyem, ha magamat vagy valami hozzám, az én személyiségemhez nagyon hasonlót kéne játszani, de inkább maradok a rendezésnél. Viszont az utóbbi években megfigyeltem magamon, hogy egyfajta azonosulási technikával vezetem a színészeket, és ennek biztos köze van valamilyen színészi idegrendszerhez. Rajtam is átfolynak azok az érzelmek, amelyeket a szereplők színre visznek, így nagyon furcsa állapotba kerülök, és ez sokszor segít finomhangolnom az ő pici gesztusaikat és rezdüléseiket is.

Először televíziós műsorkészítő szakon végeztél, csak utána jött a tévé- és filmrendezői.

Azt hiszem, mindig is a fikciós történetek mesélése érdekelt igazán, csak érettségi után nem mertem egyből színházrendezőire menni. Meg voltam ijedve, azt láttam a környezetemben, hogy minimum a húszas évei közepén járó korosztály jelentkezik. Utólag már tudom, hogy jó döntés volt várni, ráadásul ennek a kitérőnek köszönhetően ismerkedtem meg a mozgóképpel is. A tévészakon tapasztaltam először, hogy a képkockák tudatosan megválasztott sorrendjéből új jelentés születik – ez korábban ismeretlen perspektívát adott hozzá az engem addig érdeklő dramatikus ábrázolásmódhoz. Valami még komplexebb, még bonyolultabb, iszonyatosan izgalmas és összetett dolgot.

Sok filmet néztél kiskorodban?

Igen, de nincs olyan izgalmas eredettörténetem, hogy mondjuk hatévesen láttam a Jurassic Parkot, és onnantól kezdve a spájzban akartam gumidinókkal rögzíteni ugyanazt a nagypapám szemüvegtokjában. Nekem nem akadt be a filmezés. Inkább az érzelmi hatások érdekeltek, az, hogy egyes jelenségek milyen elemi erővel törnek utat egy ember életében, hogyan hatnak a lelkére, a pszichéjére, és hogy ezeken a megéléseken keresztül lehet egymáshoz kapcsolódni.

Néhány film, ami a közelmúltban megfogott:

Egyre kevesebb jó filmet találok, de ez az én hibám is, mert mostanában nem sok időm marad filmnézésre. Aki Kaurismäki legutóbbi darabja, a Hulló levelek viszont nagyon tetszett.

Kicsit beszéljünk a diák-Oscar-jelölésedről. 2017-ben nevezték a Földiek című rövidfilmedet. Hogy reagáltak a hírre az iskolatársaid?

A filmes közösségeknek (meg úgy általában a közösségeknek) szerintem sajátja a rivalizálás. Más sikerét hallva könnyen ott lehet egyfajta „ó, basszus!” érzés, hogy akkor most ehhez képest én hol vagyok. Bennem is ott szokott lenni, de ezen felül lehet emelkedni, ha jó a viszony a többiekkel és önmagaddal. Azt hiszem. Nekünk jó közösségünk volt, többségében tudtunk örülni egymásnak – de ez az én megélésem, erről nyilván meg kéne kérdezni mindenki mást is.

Az SZFE második 6 × 6-os évfolyamán (képzési forma, amelyben a leendő rendezők, filmíró-dramaturgok, hangmesterek, vágók, operatőrök és gyártásvezető-producerek stábokban dolgoznak – a szerk.) végezted az egyetemet. Szerinted produktív volt?

Nagyon, habár ennek a struktúrának is megvoltak a gyermekbetegségei.

Például?

Az első vizsgafilmeknél kisorsolták az alkotótársainkat, ez pedig kellemetlen helyzeteket szült. Főleg az író-rendező páros kényes; ez az egyik legbonyolultabb, legnehezebben összekapcsolható alkotói szövetség, tökéletesen kell passzolniuk, hogy valóban eredeti, személyes és fontos története legyen a filmnek. Mindkét félnek rossz élmény, ha gúzsba kell kötnie magát a másik miatt. A londoni NFTS (National Film and Television School – a szerk.), az egyik leghíresebb angol műhely hasonló rendszerben működik, de az írókat és a rendezőket soha nem kényszerítik össze, utóbbiak akár maguk is írhatják a vizsgafilmjeiket.

Térjünk vissza a jelölésre. Több év távlatából hogy gondolsz rá vissza?

Mint egy nagyon kedves, megrészegítő, fiatalos hideg zuhanyra, ami megerősített abban, hogy érdemes elindulnom a pályán, és hogy borzalmasan nehéz lesz.

A Földiek történetének mélyszerkezetében ott van a szüleid válása. Általában fontosnak tartod, hogy egy filmben – ha burkoltan is – megjelenjen az alkotó személyes élménye?

Semmit nem tartok elengedhetetlennek, szerintem mindenfajta művészetfelfogás érvényes (amíg nem sérti mások méltóságát). Jelenleg fontosnak érzem, hogy egy alkotásban megbújjon valahol egy személyes, mély megélésnek a magja. Ezek sokszor indirekt módon is átitatják a művet. Bennem például csak a Földiek forgatása közben vált igazán tudatossá a saját élményanyagom.

Egyik egyetemi mesterünk, Schulze Éva író-dramaturg mondta, hogy az íráshoz és a rendezéshez először egy ötlet kell, amit utána meg kell érteni. Ahogy az a gondolat is tőle származik – gyakran eszembe jut munka közben –, hogy a filmkészítés intuíció és ráció folyamatos váltakozása. A két állítás összefügg: a filmkészítés nulladik pontja egy zsigeri ötlet, ami ki tudja, milyen formában bugyog elő a tudattalanból – az sem baj, ha látszólag teljesen a semmiből jön. Majd utána lehet, hogy eljön egy pillanat, amikor a rációnak is be kell lépnie a képbe, és strukturálja ezeket az érzelmeket, impulzusokat.

Hol helyeznéd el magad a szerzői és a műfaji filmezés között?

Vékony jégen táncolunk ezekkel a címkékkel. Klasszikus értelemben vett zsánerfilm az, ami egy meglévő matematikai-dramaturgiai egyenlet szerint mesél, tehát egy bevált formulában pipálgatja ki az adott követelményeket, mint egy bevásárlólistán. Azt hiszem, ilyen filmeket nem csinálok. De a legszerzőibbnek tartott munkákban is könnyen tetten érhető a drámai szerkezet. Biztos, hogy a történeteim tele vannak szerzői elemekkel, személyes élményeken alapuló figurákkal, gesztusokkal, ugyanakkor egy csomó műfaji jegyet is hordoznak. Számomra az adott sztori belső dinamikája dönti el, milyen filmnyelvi vagy szerkezeti megoldásokat kell használni, mit érzünk helyesnek. Emiatt elég eklektikusak a munkáim. Viszont 2024-ben már baromi nehéz valami teljesen eredetit alkotni, amilyet még semmilyen formában nem láttunk. A történet, a karakterek, a fordulatok és a filmes eszközök kombinációja, sorrendje, aránya tud újat mutatni. Persze valahogy nem ártana felvenni a versenyt az MI-vel sem, ami szerintem csak a nagyon szubjektív, személyes megéléseken keresztül lesz lehetséges.

Jól érzem, hogy nem szereted, ha beskatulyáznak?

Jól.

Több videóklipet is rendeztél, például a Bohemian Betyarsnak és a Freakin’ Discónak. Ezek az együttműködések tükrözik a zenei ízlésedet?

A zenei ízlésemet nem, az emberit annál inkább. A klipek többnyire baráti szívességként készülnek, drága műfajról van szó, amit sok zenekar nem engedhet meg magának. Nagyon kedvelem a Bohemian Betyars tagjait, inspiráló volt közösen gondolkodni. Ugyanez vonatkozik a Freakin’ Discóra, amelynek főleg a billentyűséhez, Keresztes Gáborhoz fűz mély szakmai és baráti viszony. Általában ő a filmjeim zeneszerzője – ő volt a Földieké, és a Hiénákon is együtt dolgozunk, már készül az egyik dal.

Instrumentális aláfestésről vagy esetleg komolyabb, énekes betétről van szó?

Maradjunk annyiban, hogy egy nagy zenei jelenetről.

Sok zenés munkád volt, és érdekel a színház. Azon nem gondolkoztál, hogy musicalt rendezz?

Dehogynem. Viszont a nézőket kissé mintha traumatizálta volna a régi, kaptafaféle musicaldömping. Szerintem sokféleképpen tudnak működni a zenés darabok – nekem leginkább úgy, hogy kellő iróniával és játékossággal kezeljük őket.

Említesz néhány „nem traumatikus” musicalt?

Vannak érdekes megközelítések dal- és zenei jelenetekre, Tsai Ming Liang vagy Roy Andersson filmjei elég izgalmasak ebből a szempontból. Nem is beszélve a már említett iróniáról: érdekes és könnyen hasznosítható dramaturgiai hatásokat okozhat a tánc, a zene és az ezekből fakadó kitettség, ha jókor jelenik meg egy történetben.

Hagyományos, grandiózus musicalre – Hair, Chicago, Kabaré – számíthatunk tőled?

Imádnám.

Már megvan a következő filmötleted?

Nemrég támadt egy Ivánnal, épp egy musical egyébként. A Hiénákban van egy jelenet, amelyeben angol legénybúcsúsok összehánynak egy autót. Nagyon megszerettük ezeket a figurákat, így jött egy olyan ötlet, hogy mi lenne, ha írnánk egy musicalt Budapesten rekedt angol legénybúcsúsokról, akik jobb híján szétverik a várost. Kicsit a toxik maszkulinitásról szólna, jobban mondva azokról a férfiideálokról, amelyek az utóbbi időben megkérdőjeleződni látszanak. Izgalmas lenne, ha ezeket épp egy csapat részeg turista fikciója ingatná meg még jobban, ráadásul egy musical formájában.

Fotó: Kalicz Máté