Utoljára Rousseau képzelte, hogy a természet közelsége ilyen magától értetődően kigyógyít minden emberi torzulásból. Gyanús, hogy Lily figuráját a felvilágosodás romantikus eszméiből gyúrták ? csak a sminkeletlen arcú, szeplős, seszőke Ludivine Sagnier alakításának köszönhető, hogy eleven, őszinte, színesen összetett személyiség lett belőle. Lily folyton csinál valamit, állatkákat ejt el, a bundájukból apró tárgyakat varr, szerel, vág, bütyköl, bizarr tárgyak kerülnek ki a keze alól. Nem őrült, csak túlságosan autonóm, nincs különösebb határ számára élet és halál között. Játékmackóját a kerti sufniban éppen arra a helyre akasztotta föl, ahová annak idején az apja felkötötte magát, a fagyasztót állattemetőnek használja. Semmilyen funkcionális törvényt nem ismer el, és mint igazi forradalmár, a tárgyakat is felszabadítja a rend erőszakos elvárásai alól.
A közelébe került emberek ússzák meg; az anya halála után nővére próbál gondot viselni Lilyre, de hamar kiderül, hogy inkább Lily neveli Clarát, utat mutat neki, hogy az illedelmes fiatal felnőttből a saját sorsát élő, autentikus személyiség lehessen. Diane Kruger árnyaltan, visszafogottan jeleníti meg a törvénytisztelő, megalkuvó nővér alakját, de nehezen tör át a Lily által lazán átugrott határvonalon: nemigen képes felszabadulni. A film végére kettősükkel egy kezdődő Thelma és Louise-szituáció bontakozik ki, de egyelőre csak a kiszakadás féktelen örömével. Itt bicsaklik a legnagyobbat a forgatókönyv: vége lesz, mielőtt a következmények utolérnék a két lányt. A rendező megelégszik annyival, hogy a kisbusszal érkező három férfi nem rabolni jön a lányokhoz, hanem kerti partizni.
Csalóka napfény, amit látunk, de részleteiben, pillanataiban annyira szerethető, hogy a néző csak a mozi utolsó negyedórájában jön rá, hogy megvezették, bevitték az erdőbe, ahol Shakespeare szerelmesei talán még boldogan enyeleghetnek a tündérekkel, de egy mai európai felnőtt semmiképpen. Az illúzió azonban legalább a vásznon reálisnak tűnik, hála az operatőr-rendező Fabienne Berthaud és Nathalie Durand érzékeny kameramozgásainak, elmerülünk a szép nagytotálok, a borzongató közelik őszinteségében. Érzéki módon női film, apró rezdülésekkel telített jelenetek sora viszi végig a két lányt a megszabadulás selymes fényű útján, néha egy-egy filmes közhellyel tarkítva, amiket hamar helyrehoz a főszereplő hiteles mozgása, gesztusai, vibráló életvágya. De hogy az erőszak, a tárgyilagosság kívül marad ezen a világon, ahhoz a forgatókönyv alig érzékelhető szentimentalizmusa segít hozzá, nem a valóság. Szép és hamis mozi, de legalább teljes illúziót kínál.
