Kosztolányihoz süteményt vigyünk magunkkal, Adyhoz bort

Örökség

Gábor László múlt év végén megjelent könyve, a „Te ismered a házam…” – Híres lakók, beszélő helyek a Ruttkai–Latinovits, a Babits–Török Sophie, az Ady–Csinszka, a Kosztolányi–Harmos Ilona, a Tóth Árpád–Lichtman Anna, a Bajor Gizi–Germán Tibor házaspár, Fekete István és Gárdonyi Géza egykori otthonaiba, mindennapjaiba, reményeik, boldogságuk és fájdalmaik színtereire kalauzol el. „Időutazásának” módszeréről és tapasztalatairól kérdeztük.

A könyvére úgy is lehet tekinteni, mint egy zeneműre, amelynek tételei együtt érvényesek, összecsengenek, és nem önmagukban állnak. Feltételezhetően van valami önmagukon túlmutató jelentésük, mert kompozícióba illeszkednek, valamilyen alapgondolat vagy -eszme hatja át, amely egymás mellé helyezte és egységgé gyúrta őket. Olyasféle megfontolásra kérdezek rá, amelynek alapján ön éppen ezeket az embereket, helyszíneket és történeteket választotta ki. Mi vonzotta a bemutatott művészekben külön-külön és összességében? Mit gondol, a róluk írt fejezeteknek egyetlen könyvbe szerkesztve milyen többletjelentésük van ahhoz képest, mint ha külön-külön találkoznánk velük?

Remélem, nem vagyok illúzióromboló, amikor azt válaszolom, hogy egyszerűen azokat az alkotókat válogattam be a könyvbe, akiket a legjobban kedvelek és a legérdekesebbnek tartok. Eredetileg semmi más nem kötötte össze őket, munka közben viszont sok érdekes összefüggést fedeztem fel köztük. Például azt, hogy a többségük nagyon szerette Arany Jánost. Kosztolányi falán például eredeti kézirata lógott, amelyet napjában többször is megérintett. Babits pedig így vélekedett: „Ha magyarul akarsz írni, Aranyt olvasd!” Minden szereplőmre jellemző az is, hogy elképesztő munkabírás jellemezte őket: sokszor napi 14–16 órát dolgoztak, de mivel a foglalkozásuk a szenvedélyük volt, nem tartották igazi munkának. Kosztolányi egyenesen csodálkozott, hogy fizetést kap érte: „Olyan ez, mintha azért kapnék pénzt, mert cigarettázom”, mondta.

A hétköznapi dolgok, intézendők terén néha mind elképesztően ügyetlenek volt, és odahaza legtöbbször a házastársuk képviselte a gyakorlatiasságot. Tóth Árpád nem tudott megtölteni egy petróleumlámpát, Kosztolányi – legalábbis a felesége szerint – nem volt képes rendesen becsukni egy ablakot.

Azt pedig már a könyv nyomdai előkészítése idején vettem észre, hogy egyetlen kivétellel valamennyien tartottak kutyát. Gondoljunk csak Latinovitsék híres Bagójára, Fekete István Bogáncsára vagy az Édes Annában is felbukkanó Hattyúra.

Az a gondolat honnét jött, hogy a környezetüket beszélteti a könyv hőseiről? G. Fábri Zsuzsa Negyven arc, negyven írás című régi albuma jutott róla eszembe, amelyben otthonukban, legtöbbször az íróasztaluknál és a nappalijukban készült fényképek jelentek meg írókról-költőkről, azt az érzést kölcsönözve az olvasónak, hogy bennfentessé válik: szinte ott lehet az általa tisztelt-kedvelt alkotókkal a magánéletük helyszínein, a legbensőbb tereikben, ahol a műveik születnek, és ahol a dolgok természetéből fakadóan amúgy nemigen láthatja őket. Milyen hasonló kísérletekről tud, és hogyan alakította ki a koncepciót? Miért hitt annyira ebben a tervben, hogy a legapróbb részletekig utánanézett a bútoroknak, a ruhatárnak, az étkezési szokásoknak, a mindennapok rutinjának? A rengeteg adatot az ön szemléletében mi szervezi egységbe?

Jócskán léteznek előzmények, rám talán Hatvany Lajos Beszélő házak című könyve hatott a legerősebben; arra a Híres lakók, beszélő helyek alcímmel vissza is utalok. De a részletek felderítése során egyébként is sok jó forrásra támaszkodhattam: témában jártas szakemberekre, kortársak visszaemlékezéseire, egykori újságcikkekre, valamint a leszármazottak elbeszéléseire, akik közül többekkel találkoztam is. Tóth Árpád híres, verseiben szereplő ingaóráját például megőrizte a család, az unokája falán lóg, ám a mutatói már az örökkévalóságba merednek, mert a háborúban megsérült. Jó sorsom úgy hozta, hogy gyakran lehetek vendégségben Ruttkai Éva lányánál, ahol olyankor Latinovitsék életterének megmaradt darabjai vesznek körül.

A könyvemmel egyfajta időutazásra hívom az olvasókat. A rengeteg adatra ahhoz van szükség, hogy minél pontosabban rekonstruáljuk a múltbéli eseményeket, ezzel is segítve a képzeletet. Noha sokat kutattam, tudósnak nem nevezhetem magamat, de időutazásban, azt hiszem, elég jó vagyok. Amikor a sok felszedett információ találkozik a valóságos helyszínnel, ott számomra mindig új horizont nyílik. Fejezetenként akár fél évet is rászántam a munkára, gyakran ötven-nyolcvan gépelt oldalnyi jegyzetet készítettem hozzájuk. Vérzett is a szívem, amikor terjedelmi okból ezt-azt ki kellett hagynom. Az egyes írások megmaradtak novellányi terjedelműnek és hangulatúnak, így,

ha van egy szabad óránk, máris elindulhatunk valakihez a könyv szereplői közül. Kosztolányihoz süteményt vigyünk magunkkal, Adyhoz bort.

Kényes és nehéz kérdés, hogy ez a tudományosnak ható, tiszteletre méltó alaposság hogyan viszonyul a bulvárérdeklődéshez, és hogy ön hogyan vonta meg a határt a kettő között. Néha egészen intim információkhoz is jutunk például betegségről, lelki válságokról, és ez ijesztő abból a szempontból, hogy mintha a könyv szereplőinek holtukban már nem lenne joguk a titkaikhoz, mintha teljesen természetesnek vehetnénk, hogy az életük most már testesül-lelkestül a miénk.

Jogos a felvetés, de azért a hőseim egy része a foglalkozása miatt sejthette, hogy erre a sorsra jut. Csinszkát például Hatvany figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert az utókor minden mozdulatára figyelni fog. Bízom abban, hogy nem léptem át érzékeny határokat, és ha a szereplőim olvashatnák a könyvet, nem neheztelnének rám. Bizonyos részleteket kihagytam, ha úgy gondoltam, hogy a nyilvánosságra kerülésük rájuk vonatkozóan vagy a családtagjaik számára kényelmetlen lenne. Törekedtem szemlélődő szerepkörben megmaradni: kerülni az ítélkezést, óvakodni a tolakodástól.

A hőseim szerethetőségére koncentráltam – még azzal is, hogy nem hallgattam el a hibáikat.

Közelebb akartam vinni az olvasókat hozzájuk, sőt a velük való azonosulásra hangolás is célom volt. Mivel teljes életutakat látunk, sőt a családtagok és az egykori, szeretett otthonok további sorsát is megismerjük, ebből a magasabb, összegző perspektívából a magunk életére nézve is könnyebben tudunk tanulságokat megfogalmazni. Talán meglepő, de akadt olyan olvasóm, akit a könyv apróbb-nagyobb változtatásokra késztetett a hétköznapjaira, a családi életére vonatkozóan. Még ha átmenetinek is bizonyul ez a hatás, számomra sokat jelent mint visszajelzés.

Nagyon izgalmasnak tartom azt a törekvését, hogy az anyagi háttérre is kitér: például beszámol az otthonteremtés, építkezés, házvásárlás, -bővítés, lakásberendezés költségeiről, vagyis azokról az anyagi alapokról, amelyek a beérkezéshez, nyugalomhoz, vágyott harmóniához szükségesek voltak, és rengeteg munkára volt hozzájuk szükség. Néha kis túlzással annyira, hogy már alig lehetett élvezni a gyümölcseit. Mi az oka, hogy ön ezzel a vonatkozással is annyira részletesen foglalkozik? A mozaikkép teljességéhez hogyan járulnak hozzá ezek a háttér-információk?

A könyv történetei a teljes 20. századot felölelik, annak közép-európai sajátosságaival együtt. Vegyük például Latinovitsék építkezését. Míg a befutott amerikai sztárok egyetlen filmjük bevételeiből tengerparti villát vesznek, nekik negyven filmjük gázsijára volt szükség az Endrődi úti házhoz, pedig mindössze egy ikerház egyik feléről beszélünk, és noha kétszintes volt, csak kétszobás, vagyis egyáltalán nem túlzó elképzeléseket valósítottak meg. A fedezet előteremtése az életükre is rányomta a bélyegét, és nem kevés aggódást, feszültséget szült. Ám az anyagi biztonság, a lakókörnyezet komfortfokozata nem áll egyenes arányban a boldogsággal. Tóth Árpádék laktak a legszerényebb körülmények között, mégis ők élték a legharmonikusabb családi életet. Alighanem Babits barátjának, a kabarészerző Nagy Endrének volt igaza, aki azt mondta, hogy „a szeretet a legékesebb lakásdísz”.

A teljességre törekvés is jól érzékelhető szándéka volt: minden szál elvarrása, az életutak végigkísérése, sőt még az utóélet, a helyszínek, házak mai állapotának bemutatása is, vagy hogy a pusztulásuk történetét elmondja. Ez helyenként némi melankolikus ízt ad a könyvnek, sőt sokakat akár meg is könnyeztethet, hogy a mulandóság mindent, még a legnagyobbakat és legkedveltebbeket is magával ragadja; hogy ahol valamikor idill, szerelem, élénk társasági élet zajlott, ott ma már csak romokat, esetleg modern társasházat vagy emlékszobát találunk. A sok ponton tetten érhető líraiság, amellyel a szereplőiről beszél, hogyan viszonyul ehhez a szinte leltári pontossághoz, életrajzírói egzaktsághoz? Tehát olyasmi a kérdésem, hogy bizonyos életszakaszok bemutatása, amelyek egy bizonyos lakhelyen zajlottak, miért párosul önnél enciklopédikus teljességigénnyel? Mert ez a kettő mintha ellentmondana egymásnak.

Az egyes fejezetek elsősorban valóban bizonyos időszakokra koncentrálnak, de a kép nem lenne teljes az előzmények és az utóélet nélkül, vagy legalábbis számomra így logikus. Sok humoros pillanatot, anekdotát felidézek, de a megható pillanatokra és a „tragikus” végre is kitérek, hiszen végül is ez az élet rendje. És ezzel szembesülni valóban sokak számára lehet megkönnyeztető. Az elmúlás tudata képes hatványozottan ráébreszteni az élet szépségére. Ruttkai például így emlékezett Latinovitsra: „Amikor Veled nehéz volt, az azért volt könnyű, mert Érted volt.”

Tudatosan törekedtem arra, hogy ne legyek szakirodalmias – sem a szóhasználatomban, sem például lábjegyzetek révén. Az átélhetőséget tekintettem a legfőbb célomnak, és annak nagyon rosszat tett volna, ha a könyv óriási adathalmaz hatását kelti. De amit összefésültem, mégiscsak sok-sok információ összessége: mindaz, ami a hőseimmel történt, amit mondtak vagy írtak, vagy amit mások mondtak vagy írtak róluk. Jómagam csak ott nyilvánultam meg „összekötő szépíróként”, ahol erre feltétlenül szükség volt. Az arányok megtalálása persze nem egyszerű, és bizonyos szempontból kockázatos maga a vállalkozás is, de ezzel tisztában voltam.

Amikor azon morfondíroztam, hogy a könyvkiadásba egyáltalán belevágjak-e, történt velem valami különleges. Hazafelé tartottam Budapestről Szentgotthárdra, és útközben megálltam pihenni Abdán, a Radnóti-emlékhelynél. A márványtábla előtt figyelmes lettem egy közeli fatörzsre rögzített, fóliázott papírlapra, és azon erre a feliratra: „Minden nagy dolog azzal kezdődik, hogy kimondom: MEGPRÓBÁLOM.” Ezt csak azért említem meg, hogy az olvasók ne engem, hanem az égieket, esetleg Radnóti szellemét okolják a merészségemért, amely a könyv megszületését lehetővé tette.

Érdekes kérdés, hogy helyenként miért tért el a maga által alkotott szabályoktól. Fekete Istvánnak például a szülői, gyerekkori házát mutatja be, és a későbbiekről semmit sem tudunk meg, Babitséknak csak az esztergomi nyaralóját ismerjük meg, Kosztolányit pedig kétszer is szerepelteti, és a második esetben nem saját ház vagy lakás, hanem üdülő a helyszín. Milyen szempontok indokolták ezeket a logikátlannak tűnő döntéseit?

A „Te ismered a házam” rendhagyó útikönyv, amelynek alapja egy-egy kiválasztott lakóhely és a hozzá kapcsolható életszakasz bemutatása. Fekete István csak abból a szempontból kakukktojás, hogy az ő esetében a gyermekkorába repülünk vissza. Nevelkedésének helyszíne azonban meghatározó hatással volt nemcsak a személyiségére, az íróvá válására, hanem az egész életművére is. Babitsék sűrűn változtatták a budapesti lakásaikat, az esztergomi nyaralójukhoz azonban mindvégig ragaszkodtak. Kosztolányi azért szerepel kétszer, mert őt különösen kedvelem, és mert a könyv zárásaként valami különlegesre törekedtem. Az elhagyatott és lepusztult, de ma is álló visegrádi üdülő egykor maga volt az „elsüllyedt mennyország”, ahogy Kosztolányi nevezte legszebb szerelmes versében, a Szeptemberi áhítatban. Lebilincselő volt e falak között rekonstruálni a magyar irodalomtörténet egyik legizgalmasabb szerelmi félrelépésének történéseit.

Hogyan tekint a maga történetmondói, krónikási, írói pozíciójára? Hangsúlyozom az íróit, mert ez a munka egyrészt koncepció kidolgozását és végigvitelét, rengeteg forrás felkutatását, értékelését, kiválogatását igényelte, de másrészt nagy beleélő képességet is: ön mint mesélő is mindvégig érzékelhetően jelen van, és meghatározza a hangütést, a szöveg karakterét. Ezzel csak azt az esetleges olvasói tévedést akarom korrigálni, hogy kizárólag dokumentál. Noha amit kapunk, rengeteg tényt mozgat, sok szempontból több mint tényirodalom. Nagy, noha explicitté nem tett rajongás is ott húzódik mögötte az irodalom és a színművészet iránt. Mit akart ezeknek a művészsorsoknak a bemutatásával a sorok között üzenni? Mi volt az a mélyebb motiváció, amely erre a munkára sarkallta?

Jólesik a felminősítés, de írónak sem mondhatom magam: ahhoz sokkal több mindennek kellene az asztalon lenni. Amúgy nem téved: én végig jelen vagyok, s közben piszok jól érzem magam – ez valószínűleg érződik is. A rajongást is vállalom, noha erről legfeljebb összességében lehet képet kapni. Abban reménykedem, hogy az elfogultságomból valami átragad a könyvet lapozókra is. Nem akarok nagy szavakat használni. Én már akkor is elégedett leszek, ha hozzájárulok ahhoz, hogy az általam kedvelt művészeket mások is megkedveljék.

A könyvén jól látni, hogy mint tárgyat is kifejezetten kedvelhetőnek, mívesen igényesnek szánták, és nem feltétlenül csak egyszeri elolvasásra, hanem későbbi lapozgatásra, nézegetésre is, mint egy albumot.

Vendégségbe is többször megyünk, ha valahol jól éreztük magunkat. A könyvem előnye, hogy a fejezetek bármilyen sorrendben elolvashatók. Elsőkönyvesként elképesztő lehetőségem adatott: a Szülőföld Könyvkiadótól a kiállításra vonatkozóan teljesen szabad kezet kaptam, és Geosits Zsoltban, a belívek, valamint Müller Péterben, a borító tervezőjében remek munkatársakra találtam. Valóban olyan könyv volt a célunk, amely nemcsak a tartalma, hanem a külleme, kiállításának igényessége révén is vonzó és piacképes.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu