Görög László: Ennek a történetnek nem a főhőse változik meg, hanem a nézője

Miután véget ért az előadás a Thália Arizona színpadán, valami furcsát éreztem. A magyar színházi publikum általában udvarias, az előadások végén mindig tapsol, de ez a tapsvihar szívből jött, szinte kirobbant a nézőtéren. Te is érezted?

Én is érzem, hogy működik, de ehhez szerencse is kellett. Jó munkát végeztek a dramaturgok, akik elkészítették a könyv színpadi változatát, és kellett hozzá a rendező, Zayzon Zsolt.

Aki maga is színész. Ez segítette a közös munkát?

Van egy ilyen buta bon mot arról, hogyan vált el a színész- és a rendezőszakma. Eszerint a hiúbb színész azt mondta a hülyébbiknek: menjél le és nézd meg, hogy nézek ki. Természetesen erről nincs szó, nagyon régen ismerem Zsoltot, tulajdonképpen az a szerencsém, hogy én lehetek a színpadon, de ketten hoztuk létre az előadást.

Voltak viták?

Nem igazán, nagyon egyfelé mentünk. Ugyanaz volt a szándékunk.

Mi volt a szándék?

Hogy azt érezzék a nézők, amit én, amikor elolvastam a könyvet, aztán a szöveget tanulva, vagy amikor kérdezték, hogy mit csinálok, és elmeséltem.

Mit érezzenek?

Még a premier előtt két héttel is sokszor elsírtam magam a próbákon. Például amikor eszembe jutott a lányom az egyik mondatnál, ami arról szól, hogy a háromévesből egyszer csak hatéves lesz, és a gyerekek senkire nincsenek tekintettel: egyszer csak megnőnek.

Előadáson már nem sírsz?

Igyekszem, de pár könnycsepp becsúszhat.

Ez pluszenergiát ad számodra?

Ez is kellett ahhoz, hogy működhessen. Illetve – ezt most álszerénység és önhittség nélkül mondom – azért ez nem jön a semmiből. Van mögöttem több mint negyven év. Hálʼ Istennek fantasztikus szerepek, rengeteg munka. Emlékszem, mikor a gyerekem született, meg voltam rémülve. Mostantól lett valami az életemben, ami nem a színház. És hogy lesz erre is időm? Azért valahogy megoldódott. Nekem is nagy öröm az ünneplő nézőtér, és ez a kvázi nincs menekvés jellegű előadás, ami ennyire koncentrált.

Egyedül vagy a színpadon, a díszlet is minimális, csak egy garázsajtó és pár láda.

Zsolt mondta, hogy ő nagyon szeretne egy garázst, garázsajtót, meg kis és nagy dobozokat, sok minden mást is, ki akarta találni a részleteket. Amikor elkezdtünk próbálni, rájöttem, ha túl sok mindent megmutatunk a színpadon, azzal bezárjuk a nézőt, determináljuk a gondolatait. Amikor azt mondom, hogy a temetőben mindent vastagon borít a hó, az mindenkinek mást jelent. Pontosan azt, ami számára a legjellemzőbb, ami a legközelebb áll hozzá. Ezt a lehetőséget meg kell adni, és fantasztikus érzés volt látni, ahogy működik.

Hogy került a kezedbe a könyv?

Tudtam, hogy létezik a film, illetve a filmek – az eredeti svéd, és az amerikai remake Tom Hanks főszereplésével –, de egyiket sem láttam. Akkor olvastam el a könyvet, amikor az előző évad végén szóltak, hogy jövőre ez a darab vár rám Zayzon Zsolt rendezésében.

Azonnal érezted, hogy ez a te darabod?

Nagyon gyorsan. Ove fiatalon elveszti az anyukáját, aztán nem túl fiatalon, de az apukáját is. Én húszéves voltam, amikor apukám meghalt. Ove folyton a Saab autókról beszél, az én édesapám pedig, aki a hetvenes években kamionozott, részt vett abban a sofőrküldöttségben, akik kimentek Svédországba a Hungarocamion részére vásárolt modern gépeket átvenni. Az autókulcsomon ma is ott csüng az érme, amit apukám kapott a svéd gyárban.

Ettől személyessé vált számodra a darab?

Több szempontból is, de azt mondják, hogy nincsenek véletlenek. Van az előadásban egy nagyon ügyes és nagyon rövid monológ, amit a könyvből emeltek át. A könyvben sokkal részletesebben ki van bontva, amit Ove mond: az ember keményen dolgozik, normálisan viselkedik, takarékoskodik, megveszi az első Saabját. Tanul, diplomát szerez, tisztességes állást kap, soha nem beteg, fizeti az adót, keményen dolgozik, előléptetik, vesz egy újabb Saabot, talál magának feleséget, aztán nyaralni megy, megvesz egy újabb Saabot, nyaralni megy oda, ahol a feleség szerint egzotikus a vörösbor és külföldi zene szól, felelősséget vállal, rendesen viselkedik, él tisztességesen.

Amikor megismerjük a főszereplőt, egy jómódú, magányos, önző, rigolyás, nyugdíjas svéd fickót látunk, majd kiderül róla, hogy az élete drámák és tragédiák sorozata.

Volt egy olyan gondolatom a könyvet olvasva – amiben nem biztos, hogy igazam van, de szeretném azt hinni, hogy igen –, hogy ez egy olyan történet, aminek nem a főhőse változik meg, hanem a néző, ahogy egyre többet tud meg róla.

Számomra az előadás egyik legnagyobb trükkje az, hogy bár sokat lehet nevetni, a helyzeteken, meg a szereplőkön, akiket megjelenítesz, ugyanakkor felsejlik a sok nevetés közben egy hétköznapi, de rettenetes tragédiasorozat is.

A darab legvége előtt egy kicsivel ezt úgy fogalmazza meg Ove, hogy különös dolog az élet. Az valóban fantasztikus erőt ad a darabnak, hogy nincs benne sallang, nincsenek benne nagy cirádák. Ez engem azért tesz boldoggá, mert az volt a közös célunk Zsolttal, amikor dolgozni kezdtünk az előadáson.

Apró mozaikokból rakjátok össze a nagy képet?

Amiben mindenki magára ismerhet. Például az is benne van, hogy régen mennyit olvastam. Aztán jött szembe a nagy büdös élet, ezt kell csinálni, azt kell csinálni, idemész, odamész, már nem is fontos, hogy leülj, és azt mondd, hogy most csak olvasok.

Egyedül vagy a színpadon, egyedül vezeted a közönséget csaknem másfél órán át. Olyan pillanatokat figyeltem meg nézőként, amikor elmész egészen a vonalig, amin túl talán már a giccs következik, viszont ha pont előtte állsz meg, akkor hatalmasat üt. Ez mennyire tudatos?

Ez Zsolt érdeme is. Akkor jó egy rendező, ha hagyja, ami működik, ami pedig esetleg nem olyan jó, vagy sok, akkor szól. Vigyáztunk, hogy Ove ne legyen szent.

Te is rendezel. Melyik a jobb?  

Ma már ritkábban, de volt idő, amikor sokat rendeztem. A Tháliában például a Cseh Tamás-estet, de ma már csak akkor csinálok ilyet, ha tényleg nagyon akarom.

Azt hiszem, hogy már csak azt szeretném, hogy jól csináljam, amit csinálok. Néha azért aljas ez a szakma, nagyon sok kínlódás van benne.

De van olyan is, mint például ez, vagy A velencei kalmár volt Miskolcon, amiben Shylockot játszottam. Szerencsés vagyok, mert az elmúlt 25 év úgy telt el az életemben, hogy olyan feladatokkal találkoztam, amikről – kevés kivétellel – azt gondolom, hogy érdemes volt megcsinálni. Ez boldoggá tesz, és irigylésre is méltó talán.

Egy monodráma a kívülálló szemével a világ legnehezebb színészi feladata, mert itt csak magadnak tudsz passzolni a színpadon, nincs segítség.

A bűvésznek sincs. Ő is egyedül áll, és csak a gyakorlás, a rengeteg tapasztalat és munka segíti. Ha már szóba került, hadd mondjam el a Shylockkal kapcsolatban, hogy talán ez volt életem legsimább és legkönnyebb próbafolyamata.

Mitől volt egyszerű?

A rendezőben, Mohácsi Jánosban olyan bizalom volt irántam, ami repített és magabiztossá tett az egész próbafolyamat alatt. Nagyon jól vezetett engem, és ez meghálálja magát, mert egy picit elkezdesz bízni magadban. Ez sokat tesz hozzá, pedig arról már rég leszoktam, hogy egy színpadi feladattól féljek. Ha megtanulod a szöveget, nagy baj nem lehet.

Ez egy monodráma esetén nem kis mennyiség.

Volt egy időszakom Egerben, amikor görcsösen mászkáltam a takarásban előadás alatt, és mondogattam a szöveget, mert attól féltem, hogy el fogom felejteni. Máté Gáborral való munkáim során – szerencsére több is volt – kattant valami át bennem.

Mi volt a megoldás?

Az Ove esetében inkább azzal volt egy kis problémám, amikor a próbákon úgy elkapott a hév egy-egy jelenetben, hogy már Zsoltéknak kellett figyelmeztetni arra, hogy egy pici időt kell adni a nézőnek is. Várni kell, hogy hasson a pirula.

Ebben a zűrzavarban, amiben élünk, egy jó színházi estének gyógyító ereje is lehet?

A görögöknél a színház mellett volt a kórház, mert tisztában voltak azzal, hogy a testi és a lelki bajok között szoros az összefüggés. Talán épp ezért remélhetjük, hogy a mesterséges intelligencia és az egész nyomorult, kaotikus élet sem fogja kiszorítani a színházat. Nagyon féltem a kislányomat, hiszen már iskolába jár, tehát bőven hat rá az online világ, de szerencsére nagy a család, és ő már tudja, hogy a közös programoknál nincs jobb.

Szerencséje van.

Az, de – hacsak egyéb okok miatt nem halunk ki – a mostani embereknek is lesznek gyerekei, meg nekik is, és majd valami más lesz. Nem tudom, hogy jobb-e, de más. Anyukámék a nővérével szombatonként simára kenték a konyhában az agyagpadlót, a nagyanyámmal napszámba jártak, mezítláb a tarlón, gyalog jártak iskolába. Amikor szegénykém meghalt, az utolsó napokban tableten tudott az unokájával beszélgetni. Majd meglátjuk, hogy most mi lesz. A világ rettenetesen érdekes.

Megmenthetjük a régi értékeket, vagy valamit közülük?

Einstein azt mondta, ha okos gyereket akarsz, mesélj neki, ha zsenit akarsz, akkor mesélj még többet. De erről a témáról az is az eszembe jut, hogy mennyire büszke vagyok erre a színházra és Mórocz Adrira kifejezetten.

Miért?

Mert Jeli Viktóriával csináltak egy ifjúsági előadást erről. Az a címe, hogy A MI barátságunk. Nemrég volt a bemutatója, és arról szól, hogy a számítógép és a mesterséges intelligencia sem pótolja azt, amikor egymással beszélünk. Gyereknézőknek készült, róluk és hozzájuk szól, aminek  nagyon-nagyon örülök, tényleg büszke vagyok rá.

Fotó: Sorok Péter/Kultúrapont