Bár klarinétosként kezdte, hamar rátalált a szaxofonra, és mára ez a hangszer is meghatározó a pályáján. Sokszínű zenei repertoárt játszik, de alapvetően a szaxofont illetően is a klasszikus vonalon indult el. Miért?
Klarinétművészként végeztem a Zeneakadémián Kovács Béla osztályában. Már akadémista éveimben érdekelt a jazz, ezért Csepregi Gyulához jártam szaxofonozni. Sem a szaxofonnak, sem a klarinétnak nincs akkora irodalma, mint mondjuk a hegedűnek vagy a zongorának. Egy hegedűművész élete végéig változatosan muzsikál a már meglévő repertoárból válogatva, a zongoristákról nem is beszélve. A klarinétra írt klasszikus irodalom gerincét Mozart, Weber, Brahms, Debussy, Bartók néhány nagyszerű alkotása adja, és persze vannak még szép darabok, de kevés mestermű. Így amikor egy klarinétos vagy szaxofonos azon kezd gondolkodni, hogy bővítené a repertoárját, hamar eljut oda, hogy átiratokat készít.
Több száz átiratot készített, ami egészen kivételes, és emellett saját műveket is komponál. Tanult zeneszerzést?
A konzervatóriumban kötelező zongorát, összhangzattant, formatant és szolfézst tanulni, így tulajdonképpen minden hangszeres elsajátíthatja ezt az eszköztárat. A zeneszerzés nekem egyrészt a jazz felől indult, másrészt harminc éve vagyok tagja – egy ideje már csak rendszeres fellépőként – a kölni Musikfabrik modern zenei együttesnek, ahol olyan kiváló zeneszerzőkkel dolgozhattam együtt, mint Stockhausen vagy Berio. Ilyenkor mindig a kezembe kaptam a művek teljes partitúráját, és a zeneszerzői gondolkodásmódomat ezek mentén alakítottam ki. Nem akartam replikaszerzővé válni, hiszen a saját hang elengedhetetlenül fontos. Én elsősorban azonban nem zeneszerzőnek tartom magam. Még a diplomás művészek esetében is a közönség ítélete és az utókor dönti majd el, hogy ki a zeneszerző.
Akadémistaként éveken át játszott Yehudi Menuhin Ifjúsági Zenekarában. Hogy került az együttesbe?
Akkoriban Európa-szerte keresték a tehetséges fiatalokat, volt sok szovjet-orosz muzsikus is a zenekarban. A Zeneakadémia fúvósötösével jártunk ezekre a nyári, pár hetes alkalmakra, én a klarinétszólamot vezettem. Izgalmas volt, hogy találkozhattunk Menuhinnal, és érdekes volt a nemzetközi kitekintés, amelyet egy ilyen sokszínű zenekar adott.
Hogyan vált a klarinét után a szaxofon meghatározóvá?
Nem mondanám, hogy az a meghatározó, bár legalább olyan fontos. Ami nehézséget okoz, hogy két rendkívül különböző hangszerről, technikáról van szó. Örök őrlődés, hogy éppen melyiken gyakoroljak. Amikor például két évvel ezelőtt Bartók A fából faragott királyfijának szaxofonos kamaraadaptációjára készültem, egészen beszippantott a dolog. Ilyenkor az ember nem győz „bocsánatot kérni” a másik hangszertől, amiért elhanyagolta… A fúvós hangszereknél a felkészültséghez elengedhetetlen a napi gyakorlási rutin. Bizonyára nem csak a fúvósokra igaz ez, hiszen Liszt Ferenc azt mondta: ha egy napot nem gyakorolok, azt én észreveszem, ha kettőt, azt már a közönség is.
Hogyan választja ki, hogy miből érdemes klarinét- vagy szaxofonátiratot készíteni?
Fiatalon úgy képzeltem, hogy bemegyek egy kottaboltba, és rengeteg átiratot találok majd. Ez azonban nem így van. Az okozza a nehézséget, hogy egy zeneszerző nem kezd el átiratokat írni, a hangszeresek többsége pedig nem elég felkészült. Így ha mégis akad, az vagy nem elég érdekes, vagy nem érzem igazán a magaménak. Ezért fontos, hogy saját átiratokat készítsek. Másrészt érdekesebbnek tartom azt, ha egy zenekari művet hangszerelek mondjuk szaxofonra és zongorára, mint ha egy hegedű-zongora darab átiratát készíteném el. Utóbbi olyan, mintha eltulajdonítanám egy másik hangszer repertoárját. De ha mondjuk egy zongoradarabot bővítek ki több kamarahangzásra, az új olvasata a műnek. Szerintem a közönség számára is érdekesebb. Nagyon szeretem például Richard Strauss Saloméjét. Annyiszor hallottam már, hogy egyszerűen felteszem a lemezt a fejemben. Sok zenésznek fejlett a belső hallása. Amikor ennyire ismerünk egy művet, a vérünkké válik, s ilyenkor megszülethet egy igazi, saját olvasat.
Hogyan illik mindebbe a jazz, ami ma is foglalkoztatja?
Amikor 1991-ben diplomáztam, korántsem volt ilyen élénk jazzélet Magyarországon, mint manapság. Mára a jazz és a kortárs zene közti határok elmosódtak. Keith Jarrett The Köln Concert című albumát hallgatva is nehéz lenne a zenéjét egyértelmű kategóriába sorolni. Emlékszem, gyerekként egy festőművész barátunktól kaptam ajándékba egy lemezt. Az albumon Bartók Béla és Benny Goodman játszott. A Kontrasztok megírására – Szigeti József hegedűművész közbenjárásával – az amerikai jazzklarinétos kérte fel Bartókot. Aztán amikor Bartók Amerikába ment, együtt is rögzítették a darabot. Engem ez a felvétel teljesen levett a lábamról, lenyűgöző volt. A jazz tehát így, Bartókon keresztül talált meg.
Bartók Béla művei egyébként is fontos inspirációként szolgálnak önnek.
Igen, talán különös, hogy én gyerekként éppen Bartók-művekkel kezdtem, illetve Stravinskyért rajongtam. Mindig csodálattal töltött el, ahogyan a népzene ihletésére Bartókban kikristályosodott egy egészen új, sajátos zenei nyelv.
Azt mondja, a zenei átiratait igazán a sajátjának érzi, de ezeket játsszák mások is?
Igyekszem közreadni a darabokat. A múltkor a Mikrokozmoszból készítettem szaxofon-zongora átiratot, és az volt az országos szaxofonverseny kötelező darabja, amelyet közreadtam, és térítésmentesen a rendelkezésükre bocsátottam. Mert mindig ez a gond, hogy drága a kotta, a diákok nem tudnak tizen-, huszonezer forintot kifizetni érte. Most a Salomét is közreadtam elsősorban oktatási célokra. Fontosnak tartom a fiatal tehetségek segítését, és ebben hangsúlyos szerepe van annak, hogy a zeneirodalom legszebb műveit tanulhassák.
Amikor operát, táncjátékot komponál, akkor hogyan választja ki a történetet?
Én nem találtam meg azt az írót, akivel harmonikusan tudunk együttműködni, az alkalmi szövetségek pedig ritkán vezetnek jóra. Így elsősorban már meglévő történetekből dolgozom. Az Antonius kardja crossover opera – amelyet San Franciscóban mutattak be – Antonius és Cleopatra ismert szerelmi történetére épül. A Nanny Rose című operámat két évvel ezelőtt a Modern Art Orchestrának komponáltam, akiknek korábban írtam egy szaxofonversenyt is, amelyet közösen mutattunk be. Az opera premierje még várat magára. Amikor Amerikában játszottam, elmentünk egy istentiszteletre, és egészen mély benyomást tettek rám az ott felcsendülő spirituálék. Ebből az „ősjazz” motívumból indultam ki. A történet egy árván maradt, rossz életű fiúról szól, akiben öntudatlanul ott él a dadája által dúdolt dallam, és ez segíti át a szörnyű, alvilági időszakon.
Évtizedek óta tanít, most a Bartók Konzervatóriumban.
Az Új Zene programban részt vevő fiatalokkal dolgozom, rendszeresen adunk koncerteket is. Idén A fából faragott királyfi-átiratom csendül fel, és külföldi egyetemeken tanuló fiatalokat kértem arra, hogy komponáljanak Bartók Béla műveinek ihletésére, ezeket a darabokat is bemutatjuk majd.
Idén nyáron már tizedik alkalommal szervezték meg a kezdeményezésére létrejött Zenélő Budapest programsorozatot, amelyen a külföldi turisták és a magyar közönség is talál izgalmas koncerteket. Pályázik, szervez, játszik – mi motiválja?
Nagyon jó érzés látni, ha megvalósult kezdeményezéseim, ötleteim igazi értéket teremtenek, és sok örömöt hoznak mások számára is. Ez a nyári fesztivál elsősorban erről szól. A kultúra a hétköznapi élet elválaszthatatlan részévé válik.
Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
