Haknik helyett szeplőtlen művészet

Csaknem harminc évvel ezelőtt egy koncertről tartott hazafelé, amikor lerobbant az autója, és megfogadta, hogy nem akar többet pénzért muzsikálni – olvastam egy korábbi interjúban. Tudta tartani?

Nem egészen így volt. Egyik éjszaka hazafelé lerohadt a kis Polski Fiatom. Gyalog kellett hazamennem mínusz húsz fokban. Ott valahogy összeomlottak bennem a fiatalkori ideáim. Zenészként egy akadémista úgy képzeli el a jövőjét, hogy megtanul mindent, szépen „fölkészül az életre”, aztán szólistaként a koncerttermekben irgalmatlan sikereket arat. Aztán jön az élet, és kiderül, hogy a megélhetéshez legalább nyolc helyen kell játszania, klasszikus zenétől a kortársig mindent, közben tanít, esetleg stúdióban dolgozik. Egyre fáradtabb, és közben elveszik az, amiért ezt az egészet csinálta. Már csak az hajtja, hogy odaérjen, ez is meglegyen, kifizessék, hogy biztosítsa a megélhetést.

Természetesen mindenki pénzért játszik. Lehet, hogy nem azért csinálja, hanem a művészet iránti vonzalma hajtja, de ha nem kapna érte pénzt, éhen halna. Akkor ott, két harsonával a hátamon azt éreztem, hogy a korábban tisztának látszó zenészéletemre vonatkozó elképzeléseim egyre zavarosabbak. Akkor eljutottam oda, hogy nem akarok pénzért mindent elvállalni, inkább keresek valami mást, amiből kényelmesen megélek, de a zenészségemet nem áldozom fel.

Ez a gondolat egyenesen vezetett el 1996-ban a Budapest Music Center megalapításához?

Igen. A BMC azért érdekes, mert benne volt az én zenészségem, de nem volt benne a hangszer. Új kihívásokat hozott egy cég létrehozása. 28 évvel ezelőtt Zenei Információs Központot létrehozni, kortárs és jazz-zenei CD-ket kiadni a teljes bukás lett volna. De hogy a céljainkat megvalósítsuk, rengeteg olyan dolgot csináltunk, amiből bevételünk lett. A Jazz+Az megszűnésével elbúcsúztam a populáris, session zenészléttől is, és kezdett tisztulni a kép.

Azt mondta, hogy elveszik az a bizonyos dolog, amiért az ember ezt az egészet csinálja. De mi ez a dolog?

A szeplőtlen művészet, hogy ilyen finoman fogalmazzak.

Létezik még ilyen?

Az én fejemben továbbra is ez az ideális. A zenészek, akikkel dolgozom, nem hakniznak a koncerteken, szóval nem túl akarnak lenni rajta, hanem nagyon komolyan készülnek rá, ahogyan én is. Mert azért elszántság kell ahhoz, hogy az ember hetvenévesen este nyolc-kilenc óra tájt leüljön gyakorolni.

Rendszeresen gyakorol, attól függetlenül, játszik-e?

Hazudnék, ha ezt mondanám, inkább periódusokban. Egy koncert előtt egy hónap kell ahhoz, hogy elfogadható állapotba hozzam magam. Aztán jön kettő, amikor ezt elengedem. Nem szívesen, mert a gyakorlás – még ha nincs is konkrét célja – teljesen más állapot, olyankor ki tudok zárni minden mást. Erre pedig nagy szükségem van, hiszen itt, a BMC-ben nagy a felelősség, észnél kell lenni. Ennek a háznak van egy szigorú arculata, koncertnaptárja, lemezkiadója, és hatvan kollégának kell minden hónapban pontosan átutalni a fizetését. Ez ritkán feszültségmentes. A gyakorlás pedig kikapcsol.

25 évesen lett a 180-as csoport tagja. Az akkor egy formabontó, rendkívüli társulás volt. Később dolgozott populárisabb terepen, ma viszont a BMC mintha ismét visszaidézné az akkori bátor kísérletezés szellemét. Mennyiben formálta a zenei gondolkodását a 180-as csoport?

A csoport zeneisége, szellemisége számomra a kályha, a kiindulási pont. Akkor vált fontossá, hogy a kortárs zene egy különleges szegmensében gondolkodjak. A jazzben sem a mainstream vonalat adjuk ki, hanem előremutató alkotókat keresünk.

Honnan sejtheti az ember, hogy mi az előremutató?

Határozott elképzelés, ráérzés, szakmai tudás és fül kell hozzá. Nagyon tehetséges a stúdió társproducere – Bognár Tamás –, 27 éve dolgozunk együtt. Így is benne van a pakliban, hogy valami nem sikerül. Ha egy lemezkiadó összes kiadványának a 25-30 százaléka megkérdőjelezhetetlen színvonalú, az már nagyon komoly eredmény. Visszatérve az első kérdésre: harminc éve elképzeltem valamit, amit a kollégáim segítségével fel tudtunk építeni. És én ma tényleg nem a pénzért megyek el játszani, csak akkor szállok be valamibe, ha igazán érdekel. Ilyenkor nem is szoktam megkérdezni, fizetnek-e.

Korántsem magától értetődő, hogy egy hangszeres muzsikus jó menedzser. Márpedig a BMC megalapítása, a szerteágazó szervezet felépítése racionális tervezést, táblázatokat kíván. Ezt a gondolkodást könnyedén elsajátította?

Ezt örököltem. A nagyapám volt ilyen típus. Földművelő ember volt, és egyben a falu kovácsa. Előző este pontosan tudta, hogy a következő napon milyen feladatokat kell elvégeznie, és valahogy belém ivódott, hogy ez a dolgok rendje. Vannak ilyen mániáim: például nem tudok gyakorolni, ha rendetlenség van. Mindent fejben találok ki, nem az Excel-tábla irányít, de az alapos tervezés kihagyhatatlan. Az alapos tervezést és az elképzeléseimet aztán rendbe kell tenni, és ebben segítenek a kollégáim, elsősorban a BMC igazgatóhelyettese, Mankovits Adrienne. Én szívesen elköltök eleinte értelmetlennek tűnő projektekre akár milliókat is, ha meggyőződésem, hogy ami létrejön, az szakmailag a BMC-t szolgálja. Akkor is, ha a projekt – közgazdasági tekintetben – nem kifizetődő. A BMC-ből senki nem vesz ki nyereséget, mindent visszaforgatunk, hogy a BMC működése biztosítva legyen.

A központ a büdzséje jelentős részét kitermeli, az állami támogatás 20-30 százalékot tesz ki.

Ez egy olyan üzleti modell, amelyet tisztel és támogatásával elismer a mindenkori kormányzat. A BMC egy lakásból indult, aztán szépen, fokozatosan kinőtte magát. Hogy a házat fenntartsuk, sok üzleti rendezvényt fogadunk be, és az ebből származó bevételből a szakmai tevékenységünket finanszírozzuk. Évi 400-450 kulturális program van a házban, ezek 65-70 százaléka saját produkció.

Korábban azt mondta: 71 éves lesz, mire visszafizetik az építésre felvett hitelt. Ezek szerint jövőre szabadul a banki terhektől?

Így volt, ám a Covid idején olyan kedvező halasztási javaslatot kaptunk a hitelező banktól, hogy elfogadtuk. Így még hátra van néhány év.

Már a ház megépülése után beszélt arról a tervéről, hogy a szomszédos épület megvásárlásával és átalakításával bővítené tovább a központot. Ezzel létrejöhetne egy operák játszására is alkalmas terem. Mikorra készülhet el a bővítés?

Most úgy látom, 2029-re. Az elmúlt 11 évben szerzett működtetési tapasztalatunk alapján már tudjuk, hogy hol és mi lesz, bár a tervezés aprólékos munkája még hátravan.

Miért van szükség egy 800 férőhelyes operára?

Ezt ügyesen ki lehet számolni. A klasszikus és kortárs zenét szerető emberek átlagosan három-ötezer forintot hajlandóak adni egy belépőjegyért. Itt jönnek a már említett Excel-táblák. Ha figyelembe veszem a hely működési költségeit, a produkció létrehozásához vagy játszásához szükséges forrást, akkor egy ekkora terem már lehet rentábilis. Egy 300 fős nézőtéri operánál erre semmi esély. A racionalitást kérdezte. 2008-ban készültek el a BMC új épületének tervei. A hiteligénylésnél mindegyik bankban le kellett adni az üzleti tervet. Kilenc bankban jártunk, és rengeteg elutasítás után végül az OTP bizalmat szavazott a tervünknek. 2011 decemberében írtuk alá a hitelszerződést, és akkor nekem egy tízéves tervet kellett letennem az asztalra. Büszke vagyok rá, hogy ez a terv – plusz-mínusz tízszázalékos eltéréssel, apró igazításokkal – lényegében megvalósult. Pedig még a közeli barátaim se hitték el, hogy ez reális terv. A lényeg, hogy az elmúlt 11 évben a ház igazolta a létjogosultságát: több mint 4000 koncert ment le, több mint 50 kurzus, kiadtunk 130 lemezt. Rendeztünk több mint ezer üzleti rendezvényt. Sokan meg voltak győződve róla, hogy ez egy üzletileg lehetetlen elképzelés, és most így vagyok ezzel az operával is, hiszek benne.

Milyen operát képzel el?

Korszerűt. Egy XXI. századi intézményt, amelynek technikai felszereltsége is ezt tükrözi. A hagyományostól eltérő, zsinórpadlás nélküli színpad, egy hatalmas LED-fal a háttérben, amely illúziókeltő látványvilág létrehozására képes. Tudomásul kell vennünk, hogy a fiatalok már ebben a vizuális környezetben nőnek fel. A hagyományos nagyzenekari koncertek mellett barokk és kortárs operákat szeretnénk bemutatni, amelyek legfeljebb elvétve szerepelnek más koncerttermek, színházak programjában. Évi 70-80 operaelőadást tervezünk, a többi napon pedig koncerteknek adna helyet a terem. Budapesten kilenc professzionális szimfonikus zenekar működik, az országban mintegy húsz. Nekik is szükségük van a Müpa és a Zeneakadémia mellett egy nagyobb hangversenyteremre, amelyet meg tudnak tölteni. A környezetemet is azzal nyugtatom, hogy bár a szomszédba tervezett épület területe a jelenlegi háromszorosa lesz, a BMC épületét sokkal nagyobb bátorság volt létrehozni.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu