„Gyere be, ne csak nézelődj”

Ez az alkalmanként a Budai Vigadó ablakára biggyesztett felirat is lehetne a mottója a Hagyományok Házának. Vezetője, Kelemen László tizennyolc éve dolgozik azért, hogy megmentsék és átadják a magyar vidékek kiveszőben lévő kultúráját. Az erdélyi központok megnyitása apropóján beszélgettünk tükörbe nézésről, lópatkolásról és iskolai népzeneoktatásról is.

Rövidesen több központot nyit a Hagyományok Háza Erdélyben. Miért?

A Hagyományok Háza hálózata egy élő szövet, amely – a munka jobb elvégzése érdekében – folyamatosan alakul. Miután megalapítottuk a hálózatokat Délvidéken, Kárpátalján, Felvidéken és Erdélyben, rájöttünk, hogy az erdélyi részt ebben a formában nem tudjuk kellő hatékonysággal működtetni. Egyrészt Erdély hatalmas terület, Nagyvárad és Csíkszereda közt csaknem négyszáz kilométer a távolság, ami annyi, mint ha keresztülszelnénk Magyarországot. Másrészt Erdélyben él a legnagyobb magyar kisebbség, csaknem másfél millió ember. Harmadrészt Erdélynek kiemelt szerepe van a hagyományos kultúrában, ez a „tiszta forrás”, amelyből sokan merítettek Bartók Bélától a ma működő magyar táncegyüttesekig. A nemzetiségek együttélése Erdélyben – miként Bartók is fogalmazott – a hagyományos kultúra olyan gazdagságát eredményezte, amely méltán vívott ki csodálatot számos 20. századi alkotóból. Most létrehozzuk az erdélyi Hagyományok Házát négy székhellyel: Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen lesznek irodáink, ez utóbbi erdélyi központként működik majd.

A budapesti Hagyományok Háza szabja meg a stratégiai irányvonalat az erdélyi központok számára is?

Inkább úgy mondanám, hogy

mindannyiunk számára az élet szabja meg a fő irányvonalat.

A Hagyományok Házát is a társadalmi szükséglet hívta életre tizennyolc évvel ezelőtt. Intézményesített keretek között tesszük lehetővé a hagyomány átadását, miután a falvakban, a természetes paraszti közegében ez szinte teljesen megszűnt. Erre ugyanakkora, sőt talán még nagyobb szükség van Erdélyben, mint Magyarországon. Viszont a lokális megoldások mindig elsődlegesek, mert nem azt akarjuk, amit a 19. század végén eleink elértek, hogy vették például a szatmári csárdást, és „ez a magyar népi tánc” felkiáltással végigterítették az egész országon. Elengedhetetlen a tájegységi jellegzetességek figyelembevétele egy-egy központ programjának összeállításakor.

A Hagyományok Háza sokrétű tevékenységet folytat. Az erdélyi központok is vállalják mindezeket?

Az erdélyi egységek is ugyanazt a hármas feladatkört látják el kicsiben, amit a budapesti ház. Végeznek egy disztribúciós tevékenységet, amelybe a magyar-magyar közeledéstől kezdve az egymás kultúrájának megismertetésén át számos dolog belefér. Ez egy kirakatfunkció.

Sokkal szebb, ha közösségépítésnek nevezzük.

Minden funkció a közösségépítést segíti, ám nálunk ez következmény, nem cél. Ami azért fontos különbségtétel, mert erővel,

hatalmi szóval nem lehet közösséget építeni.

Meggyőződésem, hogy az iskolai népzeneoktatás is azért tart ott, ahol, mert erőszakkal próbálják a nebulók fejébe beleverni a népdalokat, miközben a kultúra élményét pusztán felajánlani lehet. Mi elsősorban a kultúrát szeretnénk átörökíteni, ez a tevékenység természetesen közösségeket hoz létre.

Miként döntik el, hol mit érdemes megmutatni?

Terveink szerint évente kétszer összeül a budapesti és erdélyi csapat, és közösen határoznak a tervezett előadásokról. Az erdélyi régiós központok a budapesti Hagyományok Háza stratégiai partnereként működnek majd, és a környező magyarlakta települések kulturális életére is nagy gondot fordítanak.

A másik funkció az archiválás. Budapesten marad a központ?

Igen, ugyanakkor az erdélyi egységekben is végeznek majd archiválási tevékenységet, amelynek részeként szükség van az amatőr fotósoknál, filmeseknél fellelhető anyagok összeszedésére, és ahol még akadnak fehér foltok, ott gyűjtésre is. Bartókék nyomán sokan indultak útnak, később a táncház mozgalom is számos amatőrt lelkesített, akik olykor komoly gyűjteményeket halmoztak fel. Múlt héten hívott fel egy gyergyói hölgy, akinél van két szalag, amelyet a hetvenes években rögzítettek. Nekünk mielőbb össze kell gyűjteni ezeket az egyre rosszabb állapotú, zömében analóg felvételeket, hogy megmenthessük az utókornak. A nyolcvanas években már Erdélyben is megjelentek a videokamerák, amelyekkel például a lakodalmakat – így a táncokat is – rögzítették.

Hogyan jutnak ilyen felvételekhez, megkeresik önöket?

Jórészt igen. Ezért fontos a jelenlét, mert az ilyen anyagok – köztük például családi fotók – többnyire ismeretségi alapon kerülnek elő, és számos fontos információt hordoznak. Ma, amikor a Csoóri Sándor Programban nagyon sok pénzt költ a magyar állam arra, hogy a táncegyüttesek számára autentikus viseletek készüljenek, valójában nincs hiteles adatbázis a tájegységek viseleteiről. Most fogtunk hozzá egy átfogó adatbázis elkészítéséhez, mert bár itt-ott ezek dokumentáltak, de az egyes öltözetek jelentését nem ismerjük pontosan. Ma is előfordul, hogy egy szakember megnéz egy táncelőadást, amelyben nagy gonddal készült viseleteket lát, de fogja a fejét, mert a jelmeztervező egy ránézésre harmonikus, ám jelentését tekintve össze-vissza öltözetet állított össze.

Ez még kutatható, pótolhatóak a hiányosságok?

Azt remélem, igen, noha az utolsó pillanatban vagyunk. A viseletekből már jórészt az erdélyi közösségek is kivetkőztek, Széken, Kalotaszeg környékén, vagy a Székelyföld egyes részein akadnak még viseletben járók.

A harmadik tevékenység az oktatás.

Az élő visszatanítás. Ebben a Hagyományok Házának már komoly tapasztalata van, a kurzusokat, akkreditált képzéseket szeretnénk Erdélyben is meghonosítani a helyi igényeket, erősségeket figyelembe véve.

Oktatási intézményekkel együttműködnek Erdélyben is?

Az elmúlt két évben a Romániai Magyar Pedagógusszövetséggel karöltve – magyar kormányzati támogatással – kétezer-száz óvónőt képeztünk tovább a népi gyermekjátékokról szóló akkreditált programunkban. Ezeket igyekszünk bővíteni. Meg kell határoznunk azokat a centrumokat, ahol Erdélyben tovább fogjuk folytatni a kézműves mesterség átadását. Ezek hely- és alapanyagigényes tevékenységek, így jól meg kell fontolnunk – a helyi civil szervezettel együttműködve –, hol mire lehet igény. Ugyanakkor vannak hiányszakmák, amelyek mesterei kiveszőben vannak. Ma alig lehet találni egy jó ácsot, miközben a székely mesterek híresek voltak erről. De ilyen a kovácsmesterség is, és míg virágkorukat élik a szabadidős lovas tevékenységek, nincs olyan, aki megpatkolná az állatokat. Azért említem ezeket a példákat, mert sokan úgy gondolják, hogy a hagyományátadás némi énekelgetés, táncolgatás, mesemondás, holott a népi kultúra az élet ennél jóval szélesebb szegmensét öleli fel.

Van megfelelő infrastruktúrájuk Erdélyben vagy másutt, a határon túl? Gondolom, együttműködésekre van szükség a helyi kultúrházakkal, színházzal, egyetemmel.

Természetesen együttműködések révén jutunk játszóhelyekhez, ám nagyon eltérőek a törvényi szabályozás adta lehetőségek egyik vagy másik országban. Felvidéken Füleken van a központunk, ott remek az együttműködés a helyi civil szervezetekkel. Délvidéken nehezebb a helyzet, noha segít bennünket a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Kárpátalján megesik, hogy átutaljuk a pénzt a pályázatainkon támogatást nyert civil szervezeteknek, ám a bankok egyszerűen nem adják oda nekik. Az erdélyi irodáink négy-öt alkalmazottal működnek majd, Marosvásárhelyen szeretném, ha lenne saját ingatlanunk. Kolozsváron a Sapientia egyetem ad otthont nekünk, ahol jövőre – a mi kezdeményezésünkre – elindul a nappali tagozatos néptánc képzés. Székelyudvarhelyen a mozi épületét ajánlotta fel számunkra az önkormányzat, Csíkszeredában még tárgyalunk.

A Hagyományok Háza küldetése, hogy továbbörökítse a néphagyományt. Miként lehet elérni, hogy ezt például a fiatalok ne pusztán a múltunk poros, vitrinben tárolt részének tekintsék?

Nem szabad lebecsülni a vitrinek szerepét, noha elengedhetetlen, hogy modern eszközökkel ragadjuk meg a felnövekvő generáció figyelmét. Egy mai középiskolásnak, ha megemlítem Andrásfalvy Bertalan egyik könyvét, akkor nem a könyvtárba rohan, hanem a Google-be üti be. Mégis érdekes tapasztalat, hogy

a Fő utcán sétálók jelentős része a délutáni, esti foglalkozásaink alkalmával itt kukucskál az üvegablaknál.

Akadt, aki kiírta, hogy „gyere be, ne csak nézelődj”. Ez természetesen a kirakat, de mivel az emberek jelentős része nagyon kevéssé ismeri a népi kultúrát, egy-egy ilyen kirakatot látva rácsodálkozhat. A hagyományos és modern eszközök széles skáláját vonultatjuk fel: fesztiválokat, énekköröket szervezünk, miközben a virtuális valóság eszköztára lehetőséget ad arra, hogy ha már nem lesz Szászcsávási Zenekar, akkor is élvezhessünk nem csak a muzsikájukat, hanem a játékuk látványát is, mintha ha ott lennénk. A játékkonzolokban is számos lehetőség rejlik, hiszen a táncos programok mintájára például megtanulhatjuk általa Mátyás István „Mundruc” egy kalotaszegi legényesét. De ezek csupán eszközök, a tartalom a lényeg, és az nem változik.

Belakták a felújított Budai Vigadót?

Igen, sőt, kezdjük kinőni. Folyamatosan bővül a jelmeztár, a Magyar Állami Népi Együttes egyre több díszletét tároljuk. Ugyanakkor mindig újabb és újabb lehetőségeit fedezzük fel az épületnek. Nagycsütörtökön Ég és föld címmel adott koncertet a Magos együttes és a Szent Efrém Férfikar a színpad és a fölötte megnyitott galéria különleges adottságait kihasználva. Jövőre megrendezzük a Hagyományok Háza első bálját, szóval rengeteg tervünk van.

Mennyien fordulnak meg a Hagyományok Házában?

Nincs friss adatunk az egy évvel ezelőtti megnyitó óta, a kiköltözésünk előtt évi negyvenezernél is több látogatót fogadtunk. Én azt remélem, hogy ez a szám idén már hatvan-nyolcvanezerre nő. Ennél jóval több embert érünk el, hiszen a magyarországi és határon túli hálózatunk számos érdeklődőt szólít meg vidéken és külhoni településeken.

Hogy állnak a digitalizáció terén?

A könyvtárunk és az archívum számos fontos hagyatékot tárol és dolgoz fel, most éppen Erdélyi Zsuzsanna örökségét leltározzuk és hozzuk be a házba. Több szakemberünk dolgozik az anyagok digitalizálásán, azonban a filmek esetében ez igen nehézkes, mert az egyetlen erre alkalmas gép a Magyar Tudományos Akadémia birtokában van. Remélem, hogy hamarosan – kormányzati segítséggel – a Hagyományok Háza is vásárolhat egyet, ez jelentősen felgyorsítaná a csaknem 150 ezer méternyi anyag korszerű átjátszását.

Alapítása óta, tizennyolc éve vezeti az intézményt. Milyen célokat tűzött ki maga elé?

A legnagyobb bajnak ma azt tartom, hogy a Kárpát-medencében már nem törekszünk a nép kiművelésére. Elveszőben a gondolat, a szándék, hogy a tudást falvakban, kisközösségekben osszuk meg. Ebben látom a Hagyományok Háza legnagyobb szerepét, hogy – sok évtizedes munkával – visszaadjuk ezt a kultúrát a kisközösségek számára. Az álmom az, hogy valahol a Kárpát-medencében, egy falusi házban a család vasárnap felveszi a helyi viseletét, el tud táncolni egy helyi táncot, és tisztában van az ünnepekhez kapcsolódó hagyományokkal. Hiába koncentrálódik a népesség jelentős része ma már a városokba, többségük valamely ágon falusi felmenőkkel bír.