Egy szívrohamban fiatalon meghalt lengyel festő, Witold Wojtkiewicz ihlette Anna Piotrowska koreográfiáját, melyet a Magyar Mozdulatművészeti Társulat két táncosára, Pálosi Istvánra és Fenyves Márkra készített. Kicsit lassan indul be ez az előadás, komótosan zötyögve, eleinte csak egy-egy meglepőbb, szokatlanabb ötlettel érintve meg, de aztán azon kapom magam, hogy sorra rakódnak egymásra a szép pillanatok.
A színpadon kezdetben két ember és egy bőröndök cipelésére hasonlító kézikocsi. Folyton változik, hogy ki vezet kit, vak a világtalant, esetleg a domináns fél az alárendeltet, egyáltalán, ki a domináns: a vezető vagy akit vezet, és mi a másik, kincs vagy teher? Mindkét szereplő homlokba húzott kucsmát visel, tekintetük alig látszik - hogy ez milyen hasznos ötlet, csak a végén derül ki, amikor végre leveszik, és kinéznek a közönségre. Felerősített szívdobogás és a nehezen vett lélegzetek keverednek.
Tragikusan groteszk bohóctréfába csöppenünk, mintha csak becketti hősöket látnánk. Persze,Witold Wojtkiewicznél nem kell hosszasan keresni ezt a világot, hiszen számtalan ijesztő, kavargó, zavarbaejtő atmoszférájú cirkuszt, karnevált festett, mintha a maszkviselés az emberi lények elidegeníthetetlen természete lenne, (a szereplők kucsmái különben végeredményben ugyanezt a szerepet hordozzák).
Az igazán emlékezetes pillanatok ebben az előadásban mindig az érzelmesség, a humor és a sebezhetőség fura, közös részhalmazában játszódnak, szép például az a jelenet, melyben Fenyves Márk felhúzza Pálosi ingét - a tekintélyes ágyékrészről rögtön kiderül, hogy csupán a begyűrt ing generálta, egy pillanatra felbukkan a táncos csontos mellkasának védtelensége, végül női ruhaként libben az ing, és a szereplő teljesen feminin figurává lényegül át.
Sokféle humor van ebben az előadásban, a szelíd, finom, alig észrevehető kis gegek és a nyersebb, vásári humor egyaránt megél egymás mellett. A szexualitás ábrázolása is ugyanilyen kettős a darabban, egyrészt ugyan teljesen nyíltan dekódolható utalások vannak benne, de játékos formában, térben eltolva vagy felgyorsítva, mint egy filmen, melybe éppen belepörgetünk. Az élet habzsolásának láza árad ezekből a jelenetekből, kicsit olyan módon, mint Csáth Géza Naplójából, melyben az író szorgosan regisztrálta az összes aktusát és drogfogyasztási szokását egyaránt. Engem meglep és megörvendeztet az a fogékonyság, mellyel a szereplők ezeket a tragikus bohóc-szerepeket magukra veszik, teljesen gátlástalanul és bátran, és tetszik az a rugalmasság is, ahogy váltanak a hangulatok, stílusok, játszásmódok között. Végül, visszakanyarodva a festő sorsához, Pálosi István rágyújt, és kezdetben a közönséget fürkészi, hogy vajon ki követi a főhős sorsát először, még tippel is (Te? Vagy te?), majd hátramegy - alakját mintha bekebelezné fölé magasodó árnyéka -, és abban a pillanatban, amikor a feketeség rávetül, elpöccinti a cigit, hogy csak a parázs pislákol a sötétben. Ennyi volt harminc évnyi élet.
Sok rétege és finomsága van ennek a koreográfiának, úgy tűnik, ez egy igazán szerencsés konstelláció a koreográfus és a táncosok között, mert Anna Piotrowska amellett, hogy használja a szereplők patetikus, átszellemült pózait is (ironikusan vagy direkt módon, mint a záróképben), sokkal lényegibb, erotikusabb, játékosabb személyiségrétegeket is előhív belőlük, melyekkel elismerésre méltóan nyíltan és könnyedén dolgoznak mindketten.
