Számos elismeréssel jutalmazták már a munkádat, a mostani díjat a kollégáidtól kaptad. Különleges érzés lehet, amikor egymást jutalmazzátok.
A szakmai körökön belüli elismerés kivételes örömöt okoz. Nagyon boldog vagyok tőle, a pozitív visszaigazolás nemcsak most, de mindig jólesik!
Ha a pályád elejére ugrunk, jól tudom, hogy édesapád, Szirtes Ádám miatt lettél színész? Milyen emlékeket őrzöl róla, a gyerekkorodról? Mindig meghatóan szépen beszélsz a szüleidről.
Szerelmes voltam apámba, és bármit is tett, az elbűvölt. Varázslatos volt a világ, amit a munkája révén megismerhettem. Lenyűgözött a forgatás a Pasaréti Filmgyár udvarán, ahol lovas fogatok közlekedtek, piros ruhás huszárok jöttek-mentek. Vagy a parókás nők a színházban, a rádió kulisszái! Csodálatos, ismeretlen világ volt nekem, de nem ez nyűgözött le elsősorban, hanem az apám. Minden fantasztikus volt, amit csinált. Nem is volt kérdés számomra, hogy színész legyek-e. Amikor felsőoktatási intézménybe jelentkeztem, és második helyet is meg kellett jelölni, akkor nagy kényszerből beírtam, hogy: „szülésznő”, mert azt éreztem, hogy az talán még beválna nekem. De ez is csak „B” opció volt, és reméltem, hogy nem kerül rá sor, hanem felvesznek a főiskolára.
Az ember nem feltétlenül örökli a szülei tehetségét. Rólad mikor derült ki, hogy te is színész akarsz lenni?
Nem tudom. Ez sem nekem, sem apámnak soha nem volt kérdés.
Szoktad magad hozzá hasonlítani?
Azt gondolom, hogy elérhetetlen magasságokban van hozzám képest. Sokkal nehezebb élete volt, mint nekem, és a színész ebből táplálkozik. Sérülékeny, érzékeny ember volt elképesztő humorral, édes pajkossággal, csibészséggel. Egy csodálatos lény! A színészete is erőteljesebb, gazdagabb, talán igazabb is, mint az enyém. Szívem szerint nem vetném össze magam vele.
Édesanyádról is mesélsz? Neki milyen szerepe volt a te kialakuló pályádban, a nevelésedben?
Hálátlan. Apámmal szemben, aki mindig megengedő volt, anyám volt a szigor. Ha anyám szerint meg kellett ennem a spenótot, akkor tudtam, hogy fél órát kell várnom, amíg apám hazajön, akkor szabadulok, és ehetem a bonbont, amit ő hozott. Ez volt a módszerem: vártam, hogy apám hazaérjen. Idős korában komiszul viselkedtem anyámmal, és emiatt lelkiismeret-furdalásom van.
Olyan őszintén nyilatkozol, semmilyen erőltetett önkép kialakítására nem törekszel. A játékodban is többek között ez ragad meg.
Nincs bennem törekvés az őszinteségre, tényleg ilyen vagyok. Sajnos. Mindig minden rám van írva, gondolom, filmen is ezért szeretnek velem dogozni. Az ember gondol valamire, és az megjelenik az arcán. A civil kapcsolataimban sem tudok hazudni, és ez sokszor nem feltétlenül erény.
Melyek voltak számodra az elmúlt években a kedvenc alakításaid?
Egyértelműen a Bánk bán és a Rozsdatemető. Sajnos mindkettőt derékba törte a járvány, és lekerültek a repertoárról. A Bánk bánt azért szerettem, mert a munka milyensége meghatározza a viszonyomat a szerephez és a majdani előadáshoz, Tarnóczi Jakabbal pedig olyan próbafolyamatot éltünk át, amilyenről egy színész álmodik. Inspiráló, érzékeny, türelmes, okos rendező, ritka kincs. Papírforma szerint nem játszhatnék Gertrudis királynőt a termetemnél és a koromnál fogva sem. Ösztönzőleg hatott rám, hogy úgy éreztem, nem tévedhetek, nem lustálkodhatok, hanem csinálnom kell, amit Jakab kér. Levett a lábamról, és már azzal nyertes pozícióba került nálam, hogy rám osztotta ezt a szerepet. A Rozsdatemető Pék Máriája is királynő. Iszonyú nagy vákuum volt bennem színésznőként, hogy uralkodni tudó, erős belső tartással rendelkező nőt játsszak, és mindkét karakter ezt szolgálta. Áldásos volt, hogy a civil életemre is visszahatottak ezek a szerepek.
Milyen módon?
Például, hogy az ember kicsit izmosabban becsüli magát, jobban kiáll a véleménye mellett.
Alapítása óta a Katonában vagy. Azóta nem szerződtél máshova, nem próbáltál ki más deszkákat, szóval igencsak hűseges vagy a teátrumodhoz.
Nem annyira glóriás tevékenység ez tőlem, mert bennem is megjelent időnként a vágy, hogy vegyem a sátorfámat, csak valami miatt ez a szándék mindig meghiúsult. Nem feltétlenül csak az én érdemem, hanem a sors is így hozta. Nem vagyok csillagos ötös hűséges ember.
Melyik volt a kedvenc szakmai időszakod?
A Három nővér a külföldi útjaival elvitathatatlanul dicsőséges hadjáratnak mondható. Körbejártuk Európát, Dél-Amerikában is voltunk, és tíz éven keresztül mindenhol álló tapssal jutalmaztak, sikert sikerre halmoztunk, dicsérő kritikákkal illettek. Amikor néha elégedetlenkedek a színészi életemmel kapcsolatban, azt szoktam magamnak mondani: „maradjál már, volt tíz boldog éved, játszhattál a Három nővérben, miközben vannak kollégák, akiknek egy ilyen szerep sem adatik meg.” Ha csak ez az előadás lett volna, elégedettnek kéne lennem színészileg, de mindig elégedetlen vagyok. A következő tíz évben is fantasztikus szerepeim voltak. Játszottam a Portugálban, a Közellenségben, a Roberto Zuccóban, a Henschel fuvarosban, és „táncolhattam” is Bozsik Yvette-nél a Sárga tapétában. Amikor reggelente kinyitom a szemem, mindig megkérdezem magamtól, hogy mi megy este. Jó érzés volt, hogy az említett időszakokban egyszer sem éreztem azt, hogy jaj, ne… – minden este öröm volt bemenni.
Felismernek az utcán?
Nagyon ritkán, és inkább az idősebbek, a fiatalok egyáltalán nem. A korom miatt láthatatlanná tevő sapkát viselek. Fiatalon a férfiak lélegzete is elállt, amikor rám néztek, most szóban kapok dicséretet.
Volt olyan jeleneted a színpadon, amikor elment a szöveg, vagy elnevetted magad?
Jaj, volt! Hát az egyáltalán nem vicces. A kollégák a takarás felé fordulva röhögnek, miközben az ember össze-vissza hülyeségeket beszél, hogy mentse a menthetőt. Áldásként emlékszem a világosító ujjaira, amikor egyszer végre lehúzta a fényt, mert érezte, hogy abból a zűrből nem fogok tudni kikeveredni. Borzasztó élmény! Amikor Haumann a Színházcsinálót játszotta a Kamrában – talán megbocsájtja nekem, hogy elmesélem – mi négyen: Pelsőczy Réka, Lengyel Feri, Kocsis Gergő és én a kezdés után egy jó fél órával kerültünk csak színpadra. Rendszerint az egyik öltözőben gyűltünk össze, ott szoktunk dumcsizni még civilben. Egy alkalommal a segédrendező, aki egyben súgó is volt, berohant, hogy: „Öltözzetek, ugrott 40 oldalt!”. Lengyel Ferinek így aznap nem sikerült színpadra kerülnie, mert Péter az ő bejövetelét egy az egyben átugrotta. Nagyon be voltunk rezelve. Sokszor nem tudom visszatartani a nevetést. Lukáts Andornak például különös képessége van a nevettetésre, nagy csibész!
Mi van akkor, ha nem tudod leküzdeni a nevetést?
Van egy színészmondás, hogy: „tedd át sírásba”, de nagyon nehéz egy ellenállhatatlan röhögést zokogássá változtatni. A Portugálban hol a Lengyel Ferivel, hol a Bán Janival való jelenetben – mint egy rossz szokás a kutyáknál – bevésődött, hogy adott mondatnál mindig röhögtünk. Egyszerűen nem tudtunk továbbmenni azon a ponton, és ami mögé csak tudtam, igyekeztem elbújni. Hálás volt a közönség, mert ezekben a mulatságos helyzetekben beavatottakká váltak, olyan pillanatoknak lehettek tanúi, amelyek normál esetben nem fordulnak elő. De erre a megkülönböztető szeretetre nem szabad utazni!
Melyik a kedvenc filmes munkád?
Sok van, talán Tarr Béla A londoni férfi című filmje az egyik legkedvesebb. Bízott bennem, a tenyerén hordozott. Az összes színész úgy van ezzel, hogy ha érzi, hogy szeretik, akkor bármit megcsinál. Délelőttönként egyetlen beállítást próbáltunk, amit ebéd után vettünk fel. Sokszor, minden próbán sírtam, ahogy kell, és ebédszünetben odajött a fahrtmester és megkérdezte: „hogy tudsz te ennyit sírni?” Azt súgtam neki: „Ide figyelj, nagyon sokat fizetnek!” Sok pénzért az ember nem lehet rossz. Ha megbecsülnek, megfizetnek, sokkal olajozottabban megy minden. A gyártásvezetők ezt nem szívesen értik meg.
Nyilván a boltban nem tudsz versmondással, csak pénzzel fizetni. A művészekről gyakran gondolják, hogy úgyis annyira élnek-halnak a hivatásukért, vállalják el olcsón a munkát, örüljenek, hogy szerepelhetnek.
Ez nem jutott eszembe, de tény, hogy nagyon jó, ha az embernek van pénze. Annyit szűkölködünk egész életünkben, és nyilván fogunk is, hiszen számos példa mutatja, milyen nyomorult körülmények között öregszünk meg mi, színészek. Olyan jó, amikor az embernek végre megszámolható kis pénzecskéje van!
Mire szeretsz költeni?
Bármire! Ami szembejön. Ha van pénzem, elköltöm, ha nincs, meghúzom magam. Szeretek utazni, csodás nyáron elmenni Görögországba, látni a tengert Persze nem luxusszállodákban lakom. Ha megtehetem, és például megtetszik egy sapka, megveszem. Szívesen költök a kutyámra, a kertre, a házra, és ezekre néha muszáj is. Imádom a szép autókat, azokat, amikkel tudok azonosulni, amelyekről azt érzem, hogy én vagyok. Korábban fehér autóm volt, most egy pici feketét hajtok, ami a falra is felmegy.
A lányod, Pálmai Anna szintén továbbviszi a családi hagyományt, ráadásul kolléganőd is a Katonában.
Ha semmi mást nem csináltam volna, mint hogy őt megszültem, nekem az is elég lenne. Annyira büszke vagyok rá, hogy azt el sem tudom mondani! Csodálatosan szépséges, tehetséges, fantasztikus humora van, bölcs, elnéző, okos, minden jót el tudok róla mondani. Ő az életem remeke. A Kaukázusi krétakörben a mai napig együtt játszunk, ha azt a részemről lehet ennek nevezni, mert csak tartóemberként vagyok jelen Anna mellett a többiekkel. Ámulva nézem, milyen csodálatos! Nagy adomány egy anyának, hogy a gyerekével kiszámítható időközönként időt tölt. Ha máshol nem, a színházban biztosan találkozunk. A Tíz eszkimóban eldobom magam a humorától! Egyszer elfelejtettem mondani a szövegemet, mert azon gondolkodtam, hogy milyen jól csinált meg egy jelenetet. Az egész színpad állt miattam. Elgyönyörködtem benne.
Van valamilyen szerepálmod?
Van olyan, amit szívesen eljátszanék, de egy színész ezt babonából nem mondja el.
A Psota-díjat azok kapják, akik az egykori művésznőhöz hasonlóan sokszínű pályát futnak be.
Iszonyú megtisztelő, el sem tudom mondani, mit jelent, hogy Psota Irénnel egy lapon említenek, a nyomába nem érek!
Nyitókép: Szirtes Ági a Psota-díj átadóján a Rózsavölgyi Szalonban. Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
