„Ha egy darab működik a saját világában, akkor a jég hátán is megél” – Vajda Gergely A zenegénről

Ahogy feltételezni lehetett, ma már alig esik szó a Magyar Állami Operaház főigazgatói pályázatával kapcsolatos nyáreleji felbolydulásról. A zsivaj elült, de bánja-e, hogy forgott a neve az aspiránsok táborában?

Egyáltalán nem. Azt hiszem, hogy bármi, ami általam került a pályázatba (Miklósa Erikáéba – a szerk.), az vállalható. Engem semmiféle hátrány nem ért azért, mert néhány ötletemmel csatlakoztam egy képességes és lelkes csapathoz. 2024-ben az Operaházban a Bartók TáncTriptichon premierjét dirigálom, ez a program három táncjáték régi, illetve új koreográfiája: A fából faragott királyfi Velekei Lászlóé, A csodálatos mandarin Venekei Mariannáé, a Táncszvit pedig Várnagy Kristófé. Régi mániám egyébként, és nem csak az Operával kapcsolatban, hogy szükségtelen a kereket feltalálni, hiszen létezik, elég csupán funkcionálisan működtetni, ami persze sokkal egyszerűbben hangzik, mint amennyi munkát és figyelmet a mindennapokban megkíván. Lehet, hogy ez Magyarországon sokszor szürreális álomnak tűnik, de én ebben nagyon hiszek. Nem is vagyok hajlandó másban hinni.

Nyáron a franciaországi Annecyban egy kamarazenei fesztiválon járt.

Ez nem csupán fesztivál, de egy nyári akadémia is. Az Eötvös Péter Kortárszenei Alapítvány a kezdettől fogva, tehát az elmúlt öt évben rendszeresen közreműködött az European Creative Academy munkájában, közösen az Ars Nova kamaraegyüttessel, amelynek rezidens művésze vagyok. Hasonló ez az akadémia ahhoz, amit mi, az Eötvös Alapítvánnyal a BMC-ben szervezünk: mesterkurzusokkal összefűzött hangversenyeket, bemutatókat. Franciaország után Norvégiában jártam, az Oslóban rendezett VørFest (VoxLab) nyitókoncertjén Molnár Anna énekelte József Attila Medáliák című versciklusára tavaly komponált darabomat. Ehhez kapcsolódóan hívtak meg egy panelbeszélgetésre.

Szombathelyen már elindult a Savaria Szimfonikusok 2023/2024-es szezonja.

Ez számunkra ünnepi évad, mert 50 évvel ezelőtt lett professzionális együttesé a zenekar, mondhatni épp egyidősek velem. Az idei évadra meghívtuk azokat a karmestereket, akiknek valamilyen közük volt a zenekarhoz. Örülök, hogy sikerült időpontot egyeztetni Madaras Gergellyel, jön Kocsár Balázs, Izaki Masahiro és Robert Houlihan, valamint Kovács János és Hamar Zsolt. A műsorfüzetünkben pedig egy-egy hangverseny apropóján nyugdíjas muzsikus kollégák emlékeznek rá, mi volt, hogy volt... A zenekarból, illetve annak vonzásköréből felkértünk zenésztársakat szólista szerepre is. Egyik koncertmesterünk, Bozsodi Lóránt például Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét játszotta a nyitóhangversenyen, később a zenekar tagjai kettős-hármas, többes-versenyművekben lépnek fel.

Azt írja a műsorfüzetben: „Abban a városban, amelynek saját zenekara van, élet van.” Az élethez azonban anyagi eszközök is kellenek. Más zenekaroknál arról beszélnek, lehet, hogy október-novemberre elfogy a pénzük.

Ez már tavaly is így volt. 2022 tavaszán, a választások előtt volt egy kötelezően húszszázalékos béremelés. Volt, aki ezt beépítette a fizetésekbe, aki pesszimistább volt, mint mi, az nem építette be. Így eggyel kevesebb gond van: húsz százalékkal kevesebb gond, miközben persze a pénzünk már húsz százalékkal kevesebbet ér... A fő bajnak én a kiszámíthatatlanságot tartom. Elengedhetetlen lenne, hogy az ember tudja, milyen forrásai lesznek, és másfél-két évre előre tervezhessen. Ehelyett tűzoltás zajlik, ahogy az oktatásban, a tűzoltóságnál, mindenütt.

Készített-e valamiféle mérleget?

Kedves barátom, Antal Mátyás karmester, aki egyébként a szüleim esküvői tanúja is volt, nagyjából ugyanezt kérdezte. Az ember kerek évfordulóknál nyilván átgondolja, csinált-e valami értelmeset, s ha igen, abból mi érvényes még. De az én szakmám nagyon előre tekintő, muszáj másfél-két-hároméves perspektívában gondolkodni. Nem úgy van, mint egy írónál, hogy egy évig nem írok, és átgondolom, hogy mi legyen a következő nagyregényem. De látjuk, hogy ez Nádas Péternél se jött be – azt mondta, hogy most már nagykönyv nem lesz, aztán megint lett, hál’ Istennek. Aki az életét regényírással töltötte, nyilván nem képes a fenekén maradni.

Ez velem is így van: nem tudok a fenekemen megülni, ezért aztán folyamatos munka van. A Budapesti Filharmóniai Társaság 170. születésnapján elhangzik egy nekik szánt kompozícióm a Müpában: Bolondmese – Scherzo zenekarra. A Danubia Zenekar felkért, hogy csatlakozzam egy fantasztikus, és talán lehetetlen projekthez, amelyben Varga Judittal és Dargay Marcellel közösen zenekari darabok formájában megkomponáljuk „a zene teljes történetét”. 2024. április 27-én mutatják be a három 20–25 perces darabot. Azért ekkora volument időbe telik megírni. Eötvös Péter legújabb, Valuska című, magyar nyelvű operáját az Eiffel Műhelyházban mutatja be az Operaház. A mű az utolsó pillanatban két új jelenettel bővült, ezeknek – ahogy a teljes operának is az év első felében – a zongorakivonatán dolgozom. Az UMZE Kamaraegyüttessel (amelynek művészeti vezetője Vajda Gergely – a szerk.) Dél-Afrikába megyünk, folytatódik a sorozatunk a BMC-ben, ami a Vajda 50-nel kezdődött szeptember 15-én, majd megemlékezünk Jeney Zoltánról, aki idén lenne 80, és januárban köszöntjük Vidovszky Lászlót és Eötvös Pétert is. Mindegyik koncerten elhangzanak más zeneszerzők művei is, nemcsak az ünnepelteké. Engem ez érdekel igazán – sokkal inkább, mint egy retrospektív gálakoncert –, hogy egy adott darab ma, kontextusba helyezve miként működik.

Az UMZE-koncerten magyarországi bemutatóként hangzik el A zenegén (2020–2021) – Dr. Richard M. Myers szövegére című darabja. Az ősbemutatóra 2022-ben az alabamai Huntsville-ben került sor. Kétlaki, hiszen az ottani Szimfonikusok zeneigazgatója. Előbb az érdekelne, hogy nem fárasztó-e az ide-oda repülés.

De. Viszont a mentális egészségemnek meg jót tesz. Liszt Ferenc is állandóan utazott, nem? Életforma: persze aki nem bírja, ne csinálja. Ez nagyon függ attól, hogy az ember mit tud kezelni, vagy miben érzi magát komfortosan. Az amerikai élet, a művészeti élet is rákényszeríti az embert, hogy folyamatosan újra kitalálja magát. Ott másfajta bizonytalanság van, mint itthon. Nem az a kérdés, hogy ad-e az állam pénzt vagy nem, hanem, hogy megtalálom-e én azt a pénzt a szabad piacon. Ebből a szempontból jobban kiszámítható a felelősség: az én rossz döntésem miatt nem működik valami, vagy az én jó döntésem miatt igen. Tudhatom, hogy merrefelé kell a hajót irányítani, miközben Magyarországon nem nagyon lehet kiszámolni, mert adott esetben hiába csinálok rosszat, következménye ritkán van a dolognak.

Réges-régi klisé, miszerint ez itt egy következmények nélküli ország, ami persze ad némi „otthonosságérzetet” is. Mindenki ismer mindenkit: a nagy családban sem verjük meg a nagypapát, mert megint leette az ingét. Attól még a nagypapa nagypapa marad. Vannak még ilyen országok, főként Kelet-Közép-Európában, Ázsiában, ahol ez alapmentalitás, összetartó erő. Nem szabad ezt lebecsülni.

A zenegén keletkezéséről közreadott egy cikket a Magyar Tudomány 2022 márciusi számában. Szívből ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el ezt a nagyszerű írást, mert a látóköre biztosan szélesedik. Hogy fog ez a darab – az ön kifejezésével – saját magáért jótállni egy egészen más környezetben?

Éppen azért adjuk elő, hogy ez kiderüljön. Georgia Bottoms című, az USA déli részén, mai időkben játszódó operám is remekül megállta a helyét Budapesten, de Berlinben is. Nyilván mindenhol mások a hangsúlyok, ám ha egy darab működik a saját világában, akkor a jég hátán is megél, legfeljebb félreértik, de a félreértés is egyfajta megértés, darab és hallgatója között mégiscsak kialakul egy viszony. Remélem, a hazai közönség előtt is kiderül majd, hogy alapvetően érdemes volt belevágni ebbe a furcsa kalandba: zenét szerezni egy tudományos népszerűsítő kiselőadáshoz.

Az alma materében csak igen rövid ideig volt tanársegéd, tanított a Bartók Konzervatóriumban, a tanárképzőn, egyszer dirigálta a Zeneakadémia Zenekarát, és vezényelt pár operavizsgát.

Vagyis nem olyan mélyek a tapasztalataim, mint egy rendes tanárnak vagy akár egy visszatérő vendégprofesszornak. Ami a mostani „főtémát”, az ideális rektor kérdését illeti, ezt kitalálni szerintem nem a minisztérium feladata lenne, mert egy felsőoktatási intézmény belső organikus élete az, ami igazán számít. Nem véletlenül adtak erre évezredes mintát a görögök, mert ez biztosítja – valósan és szimbolikusan is –, hogy lehet sétálni a ligetben és filozófiáról beszélgetni. A Zeneakadémia különleges és drága, mert mondjuk egy hegedűs növendéket ketten tanítanak, a hegedűtanár és a korrepetitor. Az ELTE-n bemennek 300-an egy előadóterembe, ott valaki előad, majd levizsgáztatja őket, és ezzel meg van oldva az ügy.

A Zeneakadémia a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől is különbözik, mert a zene nemzetközi nyelv, egy muzsikus tanítvány a világon bárhol élhet és dolgozhat. Ennek persze az a hátránya, hogy az a gyermek, aki korán akar betagozódni az európai zenei életbe, fogja magát és elhúzza a csíkot. Kisebbik fiam, Vince most megy Bázelbe, Fejérvári Zoltánhoz zongorát tanulni. Bázel Budapesthez képest kis város, mégis jobban része az európai közegnek, mert három lépés Németország, négy lépés Zürich – ezeket Budapest nem tudja felajánlani. A földrajzi és az abből táplálkozó történelmi, kulturális adottságot, ha cigánykereket vetünk, akkor is lehetetlen megváltoztatni. De lehet ellene dolgozni, az Eötvös Alapítvány például ezt próbálja. Idehoztuk Helmut Lachenmannt, Kaia Saariahot és más rangos alkotókat, muzsikusokat. A BMC-be meg ide kell zarándokolni a nagyvilágból, mert Kurtág György a házban él, és ennek hatalmas a vonzereje. Ilyen máshol tényleg nincsen.

Nyitóképen Vajda Gergely és a Danubia Zenekar