Ha emberszámba veszem a másikat, a többi csak ügyrendi kérdés

2015-ben fordult a figyelme először a transzlingváló módszertan felé. Miről is beszélünk, mikor transzlingválásról beszélünk?

A transzlingválásban a transzot úgy érdemes érteni, mint a transzcendens szóban, ahol a transz a világin túlmutató. A beszélés túlmutat a nyelv határain. Például egy magyarul és németül beszélő vagy egy tájszólással beszélő nem tudatosítja a két nyelvváltozatot, hanem úgy beszél, hogy megértsék. A nyelvi repertoár egységes. A tiszavasvári roma gyerekeknél, csakúgy, mint a világ nagy részén a legtöbb kétnyelvű gyereknél, jobban szembetűnik a nyelvi keveredés, mint az úgynevezett elit kétnyelvűség eseteinél. A transzlingválás az a pedagógiai hozzáállás, amikor nem a magyar vagy romani nyelvét fejlesztem a gyereknek, hanem a beszédkészségét, íráskészségét, miközben a teljes nyelvi repertoárjára támaszkodom. Pedagógusként olyan tanulásszervezési módokat, módszertanokat választok, ahol megszólalhat cigányul és magyarul. Ha az a cél, hogy megtanulják a párbeszéd műfaját, akkor kétszer-háromszor elvégezhetik a feladatot romani nyelven, és mikor már megismerték a műfaj kereteit, nyelvi sémáit, sokkal könnyebben dolgoznak magyarul is.

Ez egy amerikai módszertan a nem csak angolul beszélő tanulók számára. Honnan jött az ötlet, hogy ezt itthon is lehetne alkalmazni?

A kétnyelvűséggel régóta foglalkoztam. Nem is módszertannak, hanem hozzáállásnak, orientációnak nevezném a transzlingválást. 2009–10 körül kezdték pedzegetni, hogy a nyelvi repertoár egységes, a kétnyelvű gyerekek nyelveit nem egymástól függetlenül kell fejleszteni, hanem úgy, hogy interakcióban maradjanak egymással. Mikor egy hallgató révén megismertem Tiszavasvárit, akkor terelődött erre a fókusz. Az ottani roma gyerekek jórészt romaniul beszélnek otthon, sokan az óvodában hallanak először magyar szót, ezért iskolakezdéskor általában jobbak a romani nyelvi kompetenciáik. Érthető, hogy a gyerekeknek nem ment könnyen magyar nyelven tanulni. A közösségi eseményeken figyeltük a mindennapi nyelvi gyakorlatokat, és meggyőződhettünk arról, hogy az otthoni vagy a közösségi kommunikáció inkább kapcsolódik a romanihoz, mint a magyarhoz.

Adott a lehetetlen helyzet, hogy a gyerekektől azt várjuk, hogy azon a nyelven szólaljanak meg és tanuljanak írni, olvasni, amelyet még nem ismernek. Érte őket bántás a tanárok részéről, stigmatizálták ezt a nyelvhasználatot?

Nem is a tanárok felől közelíteném meg. Ez nem erről az iskoláról szól, még csak nem is a magyar oktatásügyről, hanem a magyar államiságról, még inkább az európai államiságról. A fejünkben az él, hogy van egy tannyelv, és az iskolában minden a tannyelven folyik. Ha két tannyelvű az iskola, akkor két tannyelven, de mindig csak az egyiken vagy a másikon. A szülők nem akarnak rosszat, ezért a tannyelvre készítik fel a gyerekeiket, azzal engedik őket iskolába, hogy ott majd magyarul kell beszélni. Emiatt viszont azt láttuk, hogy nemigen szólalnak meg a gyerekek az órákon.

Egymás közt romani nyelven beszélnek, de az órai interakció leszűkül egyszavas válaszokra, mert nem tudnak többet, cigányul pedig nem akarnak beszélni. Belsővé válik a romani stigmatizáltsága.

A romák is úgy tekintenek a beszélt nyelvre, hogy az nem az igazi cigány. Találkoznak azzal a néhány értelmiségi által javasolt sztenderd változattal, amely egy-egy tankönyvben megjelenik. Viszont azt nem tudják elolvasni, mert másik ábécét használ. A romani beszélők sok esetben egy-egy magyar szót felruháznak romani toldalékkal, így lesz a postacímből címó, de amikor szótárt írnak roma értelmiségiek, akkor megpróbálnak ettől eltávolodni és nemzetközi szót  találni, mint az adreso. A hiányzó szavakat olyanokkal pótolják, amelyeken nem érződik azok magyar volta.

A tanárok együttműködőek voltak ebben a munkában? Korábban nyilatkozták, hogy a szülők bizalmatlanok voltak a kezdetekkor. Elmúlt?

Kerekesné Lévai Erika munkatársunk, a Magiszter Általános Iskola akkori igazgatója nagy hangsúlyt fektetett a szülőkkel való együttműködésre, ebben a pedagógiai hitvallásban mi is tudtunk osztozni. A roma közösségeknél ugyanúgy fontos, hogy az iskolát magáénak érezhesse a közösség egésze, fontos a bizalom a tanárok és a szülők között. A transzlingváló programban is hangsúlyos volt, hogy a szülők tudják, mit miért csinálunk. Kisfilmeket készítettünk a közösség életéről, ahol a gyerekek szüleiket, a közösség idősebb tagjait kérdezték főzésről, öltözködésről, a telep történetéről. Kétnyelvű színielőadást adtak elő, mesekönyvet írtunk a felnőttekkel, amit a gyerekek illusztráltak. Ez teljesen egybevág mindazzal, ami a transzlingválásból következik, hiszen a lényeg, ha elismerjük a gyerekek beszédmódját, azzal őket vesszük emberszámba.

Kolléganőm, Majzikné Lichtenberger Krisztina, tanárképző intézetünk munkatársa fogalmazta meg találóan, hogy a gyerekek nyelvével őket ismerem el és veszem emberszámba. Egy ilyen program akkor működik jól, ha az iskolavezetés magáénak érzi, támogatja benne a pedagógusait, és nyitott az innovatív elképzelésekre. Bár az oktatáspolitikában nem jelenik meg a program, és nincs akkreditált továbbképzés belőle, laikusok és pedagógusok is megismerhetik. Van egy angol nyelvű, de (lektorálás előtti állapotában) magyarul is elérhető kötetünk, egy 35 videóból álló videótárunk, ezekben osztálytermi jeleneteket mutatunk, ahol a romani nyelv is a tanulás részévé válik. A hozzáállás alapja, hogy elismerjük a gyerek saját nyelvét és beszédét. Ez nem keret vagy módszertan, hanem hozzáállás, ami egyéni döntések és belátások eredménye egy tantestületben, egy intézményben vagy egy pedagógus esetén. Ha előírnánk, az csak kiüresítené.

Érkeztek visszajelzések Tiszavasvárin kívülről? Vannak, akik találkoztak ezzel a hozzáállással, és magukévá tették?

Vannak. Bevontunk egy szlovákiai iskolát, ahol szintén romaniul beszélő roma gyerekek tanulnak, onnan is származnak videók, tapasztalatok. Sokszor voltunk a projekt időszakában és utána is konferenciákon, pedagógus-továbbképzéseken, egyetemi pedagógusképzésben, érkeztek visszajelzések. Még nem elég ismert a program a Kárpát-medencében. Szűkebb szakmámban, a szociolingvisztikában pozitívak az eredmények, és nemzetközileg is felkeltette a figyelmet a projekt. Abban reménykedem, hogy az érdeklődés, ami akár külföldről mutatkozik, a szakmai elismertség eljuttatja ezt a hozzáállást a pedagógiába is.

Még 2020-ban megjelent a Transzlingválás – Elmélet és gyakorlat című könyve, egy átfogó munka, amelyet nemcsak szociolingvisztikával foglalkozó szakembereknek, hanem pedagógusoknak, óvodapedagógusoknak is szánt. Hogyan verhet gyökeret ez a pedagógiai program az oktatásban?

Minden tantestület természete, hogy néhány ember behozza az innovációt, páran követik, páran kimaradnak. Ez Tiszavasváriban is így volt, viszont mindenki elfogadta, hogy a nyelvek közötti hierarchia átalakult, amitől a gyerekek jobban érzik magukat. Az iskolán kívül, városban azonban egyelőre nincs hatása ennek. Hiába beszélnek az iskolában romaniul is, ha a középiskolában, munkahelyen marad a világot jellemző szigorú egynyelvűség és a romani, illetve a kétnyelvűség stigmatizáltsága. Ezért olyan kérdések felé fordultunk, hogy hogyan lehetnek a kétnyelvű romák a kétnyelvűségen keresztül sikeresebb állampolgárok. Hogyan lehet olyan helyzeteket teremteni, hogy az állam által kínált erőforrásokhoz, amelyekhez egy középosztálybeli egynyelvű magyar – mondjuk én – hozzáférek, mindenki könnyebben hozzáférjen. Nem várhatjuk el, hogy az orvossal romaniul beszélhessenek, de azt igen, hogy a saját beszédmódjaikra reflektálva tudatosabban bánhassanak a saját kétnyelvűségükkel, erőforrásként tekinthessenek rá, és ezt például az orvos is tudomásul vegye. 

Új projektünkben tíz-tizenöt ember vesz részt, kutatók, hallgatók, civilek, akik között vannak romák és nem romák is. Velük beszélgetünk, és publikálunk például az oktatási szegregációról, arról, hogyan beszélnek roma vagy nem roma emberekkel különféle helyzetekben, hentesnél, orvosnál, lakásvásárlásnál. Beszélgettünk arról, hogy a beszédünk alapján hogyan minősítenek bennünket a mindennapjainkban, mi hogyan minősítünk másokat. Folyóiratot fogunk kiadni a beszélgetések nyomán, amelyet részvételi nyelvészeti folyóiratnak nevezünk. Ahelyett, hogy tudósok mondjanak valamit a cigányok beszédmódjairól és romák és nem romák együttélésének nehézségeiről, inkább együtt szeretnénk mondani valamit a közös valóságunkról. Legutóbb a Nyelvtudományi Közleményekben adtunk ki egy tizenhét szerző által jegyzett cikket, a worskhopon történt beszélgetés alapján. Ez újszerű módja annak, hogyan beszélhetünk nyelvészeti etnográfusként a világról, kinek a hangján szólalhatunk meg, vagy mennyire érvényes az a hang, amit pedzegetünk.

Amikor először Tiszavasváriban járt, milyen ellenállásokba ütközött? Mondták, hogy egy pesti ne tanítson engem beszélni? Az alaphelyzetből eljutni a közös részvételi folyóiratig hosszú folyamatnak tűnik.

Persze, voltak ilyen helyzetek. Gazdag szakirodalma van annak, hogy a rasszizált helyzetben lévő vagy a nyelvileg stigmatizált emberek – itt ugye mindkettő fennáll egyszerre – hogyan beszélnek, hogyan alkalmazkodnak a többség vélt elvárásaihoz, ez végigkíséri a mindennapjainkat is, amikor egymással dolgozunk. Reflektálunk is rá, kritikai fogalmakkal dolgozunk a helyiekkel együtt. Azért csináljuk a folyóiratot, hogy ez a kis körben való beszélgetés sokakat elérjen. Fontos, hogy legyen egy olyan hang, amely elüt a közbeszédtől a roma–magyar együttélésről, a kapcsolódási pontokat keresi a jó együttélés lehetőségeihez.

Nem a szemrehányást, sértődöttséget vagy a sérelmeket próbáljuk kiemelni, hanem a beszélgetésen keresztül keresünk megoldást romák és nem romák közötti feszültségekre.

A nyelvi állampolgárságot, a nyelvi részvétel lehetőségeit tudatosítjuk. Ez egy kicsit csalós kifejezés, angol eredetiben linguistic citizenship, az angol citizenship inkább aktív részvételt sugall. Ez arról szól, hogy a nem sztenderd vagy nem egynyelvű módon megszólaló emberek a saját nyelvi erőforrásaikra támaszkodva válhassanak aktív és sok forráshoz hozzáférő állampolgárokká. Nem csak az kell, hogy megszólalhassanak cigányul is, hanem inkább, hogy máshogy tekintsünk egymásra, máshogy tekintsenek az emberek magukra és nyelveikre.

Az, hogy valaki magabiztosan szólal meg az órán, már nagyszerű eredmény. Egy ideje zajlik a projekt, páran azóta elballagtak, dolgozni kezdtek. Van utánkövetés?

Egyéni szinten látjuk a gyerekek sorsát. Szülőkkel vagy a közösség más tagjaival összebarátkoztunk. Tiszavasváriban rendszerint eljutnak a gyerekek szakiskolai képzésbe, ahol a jó kimenetel az, ha be tudják fejezni ezt a szakiskolát, a rossz, ha félbemarad. Változó az arány. A közösségben több ezren laknak, de nem tudok olyan roma nőről, akinek van például jogosítványa, keveseknek van érettségije. Ez a kiindulópont. A pedagógiai kérdések összetettsége miatt nehéz azt mondani, hogy kifejezetten és csak a transzlingváló program miatt lennének sikeresebbek a gyerekek. Abban biztos vagyok, hogy esélyeiket ez növeli. Sok más, iskolai és iskolán kívüli szempont is befolyásolja azonban azt, hogy egy-egy ilyen helyzetben lévő gyerek végül mennyire tud sikeres lenni a továbbtanulásban.

Ha az ember hét évig dolgozik valamin, könnyen kiéghet. Ön vagy az ebben részt vevő pedagógusok hogyan viszik tovább a lelkesedést ebben a küzdelemben?

Nem szeretem küzdésként keretezni, inkább együttműködésről van itt szó. Ha ezt úgy keretezném, hogy hány ponton lehet bukni, meggyőzőek-e a sikersztorik, akkor nem csinálnám. Amit meg tudunk csinálni, elvégezzük, a többi nem rajtunk múlik.

Mikor kilép a tiszavasvári környezetből, és konferencia-előadásokat, egyetemi szemináriumokat tart, találkozik előítéletekkel?

Az első kérdés, hogy emberszámba veszem-e a másikat, és hogyha ebben sikerül közös hangot találni, akkor a többi csak ügyrendi kérdés. Ha ez nincs, marad az ellenállás. Mindannyian tudjuk, hogy nagyon keserves a roma és a magyar együttélés kérdése Magyarországon is, más országokban is. Ezekben a projektekben olyan emberekkel működünk együtt, akik a konfliktusok mellett a jó tapasztalatokat is meglátják, tovább akarnak lépni. Nem szeretek szemrehányásokat tenni. Az, hogy előítéletesség, rasszizmus jellemzi a viszonyainkat, rendszerszintű ügy is, nem feltétlenül egyéni beállítottság, intenció. Foglyai vagyunk egy csomó berögződöttségnek, amelyeken lehet változtatni. Fel kell ismerni, melyek azok a gyakorlatok, amelyek fájók, gondot okoznak. Ezeken a gyakorlatokon aztán lassan lehet változtatni.

Többen az egyetemen hallanak először a transzlingválásról, páran csatlakoztak azóta a munkához, szakdolgozatok születtek belőle. Milyen volt a hallgatókkal ezen közösen dolgozni, adtak lehetséges új nézőpontokat?

Fontos, hogy a hallgatókkal csinálom, mert amikor olvasunk valamit és ahogy beszélgetünk róla, sok minden kitisztul, megerősödik. A mindennapi etnográfiai munkában frissességet és új nézőpontokat hoznak. A magyar szakosok elsöprő többsége az irodalom miatt érkezik, de aztán ezek a társadalmi kérdések sokakat érdekelnek, és amikor nyilvánvalóvá válik, hogy ami a mindennapi társas gyakorlatainkban körbevesz bennünket, az elemezhető a nyelvészeten keresztül, akkor sokan szívesen csatlakoznak. Számomra fontos, hogy ezek tudományos projektek legyenek.

Miért fontos ez?

Innen érkezőnek vallom magamat, ez biztosít autonómiát. Egyébként pályázunk nem tudományos projektekre is a hallgatókkal, már több alkalommal nyertünk.

Tud csak nyelvészként részt venni ebben? Itt a programszervezéstől a pedagógián át a szociológiáig sokféle területben kell helytállni.

Ezek egyikének sem gondolom magamat, de a nyelvészet nem az, amit klasszikusan az emberek elgondolnak alatta. A nyelv ott van a mindennapjainkban, amikor egymással beszélgetünk, és amikor bármilyen társadalmi szervezetet létrehozunk, legyen az egy család, iskola, bíróság. Az érdekel, milyen gondolatok, vélekedések, ötletek, ideológiák vannak amögött, ahogy beszélünk egymással, közben mit gondolunk a másikról, mit fogalmazunk meg, mit nem fogalmazunk meg. Nyelvészként a gyakorlatok és ideológiák érdekelnek, amik körbeveszik a mindennapi érintkezéseinket. Az a fajta nyelvészet, amelyet én magaménak érzek, a társas gyakorlatra koncentrál. Az elmúlt években sokféle tudóssal, neveléstudóssal, szociológussal dolgoztunk együtt, de mindig arra koncentrálunk, hogyan beszélnek az emberek.

A csángók kifejezési módjaiból doktorált. Ha belegondolok, a két téma nagyon közel áll egymáshoz. Hasonló motiváció mozgatta ott is?

Nem mindenkinek tetszik a gondolat, de nagyon sok minden köti össze ezt a két világot. Ott is többnyelvű emberek élnek, akik otthon nem sztenderdizáltan beszélnek. A moldvai csángók sem a magyarországi sztenderdizált magyart beszélik, az is hivatalos világból kiszorult megszólalási mód, ők is marginalizált módon, a többséghez képest sok esetben szegényebben élnek. A kétnyelvűség volt a közös pont. Bár van Moldvában magyar nyelvi oktatási program, de az a Székelyföldön vagy Magyarországon beszélt sztenderd magyarhoz kapcsolódik, ez pedig ott is ellentmondásokat szül.

Visszatérve még a tiszavasvári projektre, említette a folyóiratot, amely remélhetőleg hamarosan elindul. Ezenkívül még mik a tervek?

A folyóiratot a negyedik évben majd egy antológia koronázza meg. Az igazi cél viszont, hogy ez a fajta nyelvi állampolgárság, amelyet magyarul inkább úgy szeretek mondani, hogy nyelvi részvétel, belsővé váljon sokak számára, és nélkülünk is működjenek tovább ezek a közösségi kezdeményezések. Azt szeretnénk, ha Tiszavasváriban lennének olyan emberek, akik továbbviszik a szemléletünket akár programszervezés, akár kulturális képviselet tekintetében, amin nem politikai képviseletet értek, hanem tudatosságot vagy jelenlétet. Hogy kezükbe vehessék saját sorsukat.