A Deftones új albumán több dal hordoz filmszerű, posztrockos atmoszférát
A fehér kígyó című Grimm-mese bölcs királya előtt nem maradt titokban semmi, mert értett az állatok nyelvén, de egyszer a szolgája megleste, hogy ebéd után titokban mindig eszik egy elkészített fehér kígyó húsából. A király, ha mindent tudott, az sem maradhatott előtte titokban, hogy egyszer majd megalakul a Deftones, és private music című új albumának borítóján is fehér kígyó lesz.
A mesebeli szolga szintén megkóstolta a kígyót, és ő is megértette az állatok nyelvét. Talán a Deftones is arra törekszik, hogy szót értsen az állatokkal. A White Pony (2000) albumuk borítóján pónilovat látunk, a Diamond Eyes-on (2010) baglyot, míg a Gore-on (2016) flamingókat. A kaliforniai Sacramentóban 1988-ban alakult zenekar nemcsak a metál kis állathatározójában foglal el különleges pozíciót. Ők alkották meg a nu-metál egyik fő művét, a White Ponyt, és gyakorlatilag csak jól sikerült albumokat készítettek. Nem voltak a biográfiájukban bulvármotívumok, amik gyengítették volna a csapat renoméját, és az új lemez, a private music is az életmű egyik kiemelkedő alkotása.
Játszadozhatunk még azzal, hogy a fehér póni után itt a fehér, kaliforniai királykígyó, de a kapcsolat a két album között leginkább annyi, hogy mindkét lemez lefegyverző referenciamunka. A zenekar maga a következetesség. Az, hogy a szcéna többi zenekaraival szemben sosem tettek populáris gesztusokat, és bár kihallunk hatásokat a Smashing Pumpkinstól a Siouxsie and the Bansheesig, a Deftones ügyesen építi be az alternatív metáljába a post-rock és a shoegaze hatásokat, és mindent a saját karakteréhez igazít.
Számos dal hordoz részben filmszerű, posztrockos atmoszférát, mintha egy zajos soundtracket hallanánk, ami többek között a Foo Fighters, Alice In Chains, Korn és Mastodon producerének, Nick Raskulinecznek köszönhető, aki az albumot nyitó my mind is a mountain-nek adott némi stoner-rock zsánert, a locked clubnak a korai Black Sabbathot idéző súlyos riffelést, míg az infinite source megidézi a nyolcvanas évek brit indie-pop isteneit, a The Smiths-t is.
A dalok megmaradtak a metál értelmezési tartományában, és minden egyéb finom hatás leginkább az összképet tette változatosabbá. Az album egy pillanatra sem ül le, énekesük, Chino Moreno nemcsak dühöt visz a dalokba, hanem átélhető érzelmeket is, ugyanakkor nem jellemzi az a póz, modor, ami mondjuk a Korn énekesét, Jonathan Davist, vagy éppen Fred Durstöt, a Limp Bizkit frontemberét. A Deftones többi zenésze, a gitáros Stephen Carpenter és a műfaj egyik legjobb dobosa, Abe Cunningham telepatikusan kapcsolódtak össze, és alkottak olyan egységet, amit az indie-rockban leginkább a Radioheadtől hallhattunk.
A kései karrierek lemezei sokszor afféle alibik egy újabb turnéhoz, de a Deftones esetében erről szó sincs, ők egyszerűen mindig ragaszkodtak a minőséghez, és mivel most öt év telt el két album között, volt idő megrostálni a demókat is, így a 2020-as Ohmsot követő private music, a Deftones-életmű egyik magaslati pontja lett. A nu-metáltól nem áll távol a spoken word előadásmód, de ahogy Chino Moreno rappeli a versszerű szövegeket a RATM-et idéző cut handsben és a funkos hatású metal dreamben, az arra is rámutat, hogy magában a nu-metál műfajában is maradt még muníció.
Az album talán legjobban sikerült felvétele a prog-rock karakterű, ambiciózus zárótétel, a departing the body, lebegő atmoszférájával. Azt énekli Chino Moreno, hogy vágtáznak a fényben, megkóstolják a túloldalt, hogy elvarázsolja őket, ami ott rejlik, és hogy új szakasz kezdődik az életükben. Ez körülbelül áll a Deftones karrierjére is. És ha mi is megkóstoljuk a fehér kígyót, akkor az állatok nyelvét nem is, de a nu-metál nyelvét könnyebben meg fogjuk érteni.
Warner
11 szám, 42 perc
