A koronavírus-járvány kevés pozitív hozadékának egyike talán az volt, hogy tömegek kényszerültek az állandó jövés-menésből, fogyasztásból visszakapcsolni, és lassabb, visszafogottabb életmódra váltani. A korlátozások feloldása utáni kirajzás viszont azt mutatja, hogy alapvető változás nem történt a fejekben, és a visszatérés a „régi életünkhöz” pillanatok alatt végbement.
Viszont ez a régi élet, a megszokott gazdasági-társadalmi berendezkedés fenntarthatatlan. Egyre több tanulmány, szakértő, aktivista kongatja a vészharangot, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, de ma már a saját bőrünkön is egyre gyakrabban érezzük a klímakatasztrófa előjeleit: a biodiverzitás csökkenésének és a környezet pusztulásának jelei mind számosabbak.
Mit tehet a művészet akkor, amikor a politikusok, a gazdasági élet vezetői is csak halogatják a kemény döntéseket, amelyek a globális változások irányába mutatnának? Strukturális szinten nyilván keveset, viszont a szemléletformálás, a tudatosabb élet felé orientálás terén igencsak sokat. A Lassú élet. Radikális hétköznapok című kiállítás erre tesz kísérletet.
A kurátorok változatos műfaji palettáról válogattak, és érzékelhető az a törekvésük is, hogy minél több fogalmi-tartalmi megközelítést szerettek volna a látogatók elé tárni. Ennek érdekében számos külföldi alkotó műve is bekerült a válogatásba.
A különböző installációk, fotók, videók, kollázsok a legégetőbb környezeti, gazdasági és társadalmi problémákat sűrítik össze egy tárlatba, amelyet, hiába a szellős elrendezés, a tágas, légkondicionált tér, lehetetlen szorongás és fojtogató érzés nélkül végignézni.
A kiállítás rámutat arra, hogy pusztító életmódunk egyáltalán nem modern kori jelenség: már a rómaiak is szembesültek a természetet kizsigerelő tevékenységeikből fakadó, éhínségeket okozó aszályokkal és áradásokkal, a vízkészletek elapadásával, a termőföldek kimerülésével. Ezek azonban mára olyan globális szintű problémákká váltak, amelyek sok millió ember életét fenyegetik naponta. Ahogy a levegő-, talaj- és vízszennyezés is milliós tömegeket érintő gond, nem beszélve a tengeri és szárazföldi hulladékhegyekről.
Mit tegyünk? Vonuljunk ki a világból, és menjünk el kecskepásztornak (Erdei Krisztina)?
Sétáljunk a semmi felé (Schuller Judit Flóra)? Álljunk ellen a divatipari nyomásnak, vállaljuk az önkéntes egyszerűséget, a minimalizmust, és vásároljunk tudatosan (Benczúr Emese)?
Ha nem így teszünk, akkor majd egy olyan világgal kell szembesülnünk, amelyben a korallzátonyok már csak horgolt formában fognak létezni (Petra Maitz)?
Ínségeledeleken fogunk tengődni (Kaszás Tamás és Lóránt Anikó), és a vízhiány miatt általánossá válik a száraz fürdő (Lakner Antal)? Esetleg olyan, disztópikus világban kell boldogulnunk, amelyben megszűnik a társadalom és a közösséghez való tartozás minden szintje (Oto Hudec)?
Vagy van még remény, és a végén minden összeáll, miközben minden szétesik (Oliver Ressler)?
Kérdések, amelyekre a tárlat konkrét, egyértelmű választ nem ad, de ilyesmit felesleges is elvárni. Bár eltérő minőségű és erejű alkotásokat vonultat fel, azok mégis egy irányba: a tudatosság felé mutatnak. Arra ösztönöznek bennünket, hogy próbáljunk meg túllépni rutinszerű, kényelmes életünkön, tágítsuk ki a látómezőnket, és egyszerre több oldalról is vizsgáljuk meg a világban zajló ökológiai és szociológiai folyamatokat.
Ebben nagy segítségünkre lehet a lassítás, a tudatos életmód egyik alapeszköze. Ezáltal ugyanis időt adunk magunknak az információk feldolgozására, képesek leszünk több szempontot mérlegelni és megfontolt, helyes döntéseket hozni. Amelyekkel akár rajtunk túlmutató változásokat is el tudunk érni.
A Lassú élet. Radikális hétköznapok című kiállítás szeptember 5-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.
Fotók: Ludwig Múzeum/Rosta József
