Sajnos, nem néztem a kereskedelmi tévés tehetségkutatókat, pedig Zambrzycki Ádám és Gergely Attila Out 'n' Initiation című darabjának nyilván ezekben van a kulcsa. A szereplők számtalan szereppel zsonglőrködnek, Zambrzycki például több stílusban igyekvő táncos, és szakmaiatlan, flegma, korlátozott kódban ítéleteket eregető zsűri (sőt, több zsűritag) egyszemélyben, Gergely Attila - többek között - az előadót kiosztó zsűritag, vagy éppen kusza ritmusérzékű, öntömjénező kínai vendégkoreográfus.
A nézőket Zambrzycki Ádám fogadja, rutinos hangulatmesterként idomítva a közönséget, ráhangolódásként trivialitásokat sulykolva (nagyjából azt, hogy az előadás az elején kezdődik, és a végén zárul), majd, mint fellépő, szűk, fekete pólóban, alsógatyában, piros térdzokniban és lakkcipőben lép elő, és ebben a meglehetősen bizarr jelmezben, vörös fényben megvilágítva cha-cha-cházni kezd, harsány "cha-cha-cha!" kurjantásokkal. Zambrzycki nagyszerű komikus, egészen gátlástalan és felszabadult: gumiarccal grimaszol, pimaszul riszál, ezer apró ötlettel nevettet. Ez után az emlékezetes, modoros bájú jelenet után a táncos már mint zsűritag tapodja földbe a produkciót, kiosztva saját magát. A cha-cha-cha után egy röhejesen önmarcangoló, suicid etűd következik, melyben a piros térdzokni fojtogató kötéllé avanzsál, hogy később, egy másik etűdben szembekötősdit lehessen játszani vele.
Ami a Dr. Jekyll-Mr. Hyde karakter sötét oldalát, a zsűrit illeti: sajnos nagyon is hihető, hogy a darabban karikírozott, faragatlan kommunikáció tényleg él és virul. Ezekre a kritikai megjegyzésekre elsősorban az a jellemző, hogy maga a nyelv nem bizonyul elégnek, a folytonos önkifejezési problémák miatt pedig indulatszavak, nyomatékos ismételgetés, és némi heves mutogatás (ökölcsapkodás, hadonászás) fűszerezi a megszólalásokat. És persze csak úgy röpködnek a közhelyek, mint például: "betöltöd a teret", "látszódjon a küzdelem rajtad", vagy "túl sok vagy". A kedvencem mégis a "Na, tudsz te beszélni!"-kitétel, egy olyan, teljesen bevett sértés, amit tapasztalatom szerint táncosokkal-koreográfusokkal szemben bárki megenged magának. Persze, kritikaként felmerül az is, hogy kéne valami szöveg a számokba, és mivel a tánc önmagában úgysem érdekes, legalább valami bűvészmutatvánnyal fel kéne dobni - mindez leginkább Karinthy: A cirkusz című novellájára rímel, melyben egy hegedűművésznek egy póznán imbolyogva, a magasban kell muzsikálnia ( a novella legjellemzőbb képe, az egyensúlyozás aztán Gergely Attilánál fel is bukkan). Nagyszerűen végigkövethetjük azt is, hogyan kell lebutítani annyira a produkciót, hogy a zsűri tetszését maradéktalanul elnyerje, így például egy alig pár lépésből álló, magyar néptáncot halványan imitáló ugrabugra lesz a befutó, mivel "feszes és kemény" ráadásul "egyszerre valami EU-s és mégis magyar". De nem csak a mozdulatok és a szövegek, hanem - a Gergely Attilát dicsérő - zene is tele van iróniával, de szellemes az előadásban szereplő árnyjáték is.
Gergely Attila kínai vendégművészként is helytáll, ahogy meztelen felsőtestét megmutató zakóban, édeskés bájmosolyokkal, finomkodva, botladozva bemutatja az "igazi" cha-cha-chát, majd csillámport hint a közönségre és bőszen tapsoltatja. A darab végén egy harmadik szereplő, egy fiatal lány is belép a játékba, pontosabban beül, mivel csupán annyi a szerepe, hogy csücsüljön kitartóan egy széken. Mindenesetre az ő elhivatott szereplését meghatottan köszönik meg a táncosok, egy melankolikus népdallal, és egy bambácska "egyet jobbra-egyet balra"-toporgással búcsúztatva ünnepélyesen szereplőtársukat, fenenagy szívükkel látványosan házalva, a szokásos dramaturgia szerint. Különben a Co.ffein Project próbálkozott már hasonló, ironikus médiakritikával (csak jóval kevésbé szerencsésen), a siker jelen esetben talán annak is köszönhető, hogy az alkotók saját pályán maradnak, és éppen egy táncos műsort figuráznak ki.
Mert ha elszakadunk ettől a nyilvánvaló (tv-show karikatúra) értelmezéstől, kiviláglik egy sokkal általánosabb dilemma, a tánc kritikai megítélésének problematikája. Ez a kérdés például Gold Bea: Tanulmány a koreografológiáról, Hód Adrienn: Kapcsolódjunk és bömböltessük II. vagy Bozsik Yvette: Lány, kertben című darabjában is felmerül, melyeknek valamilyen módon mind része a kritika megjelenítése az előadáson belül, (akár nézői, akár szakmai oldalról). Zambrzycki Ádám és Gergely Attila munkájának az a varázsa, hogy mernek szemtelenül röhögni az említett, nonszensz kritikai elvárásokon, a butaságon, a hadonászáson, miközben magukat sem veszik halálosan komolyan. Kifejezetten szórakoztató, többszörösen önreflexív játék ez az előadás, még, ha többnyire csupán az önfeledt bohóckodás illúzióját kelti is.
