A magyar animáció évében muszáj szólnunk arról az animációs filmről, amelyhez nincs és nem is lesz többé hasonló: az 1980-ban bemutatott Habfürdőről. Kovásznai György munkája a harmadik egész estés magyar rajzfilm volt, és az első, amelyet csak felnőtteknek szántak. A közönség nem értette, a kritika elmarasztalta. Mégis élő és aktuális ma is. Mi a titka?
„– Túl válogatós vagy, Anni!
– Nem, csak életképtelen.”
A Habfürdő Kovásznai György víziója volt: olyan, egész estés rajzfilm, amely nem csodákat akar mutatni, hanem az emberek hétköznapi dilemmáit elénk állítani művészi eszközökkel. Hogy hogyan lett a tehetséges képzőművészből egyedi látásmódú rajzfilmrendező, arról korábban itt írtunk. Többi filmjéhez hasonlóan a Habfürdő esetében is hangsúlyos szerephez jut az anima verité, vagyis a dokumentum- és a játékfilm párosítása, bár a szociológiai kiszólások inkább eszközei a történetmesélésnek, mint történetalakító tényezők. Főhősünk, Parádi Anni a felvételijére készül az orvosira, már ötödszörre. Bár nem mondják ki, sejthető: nem a tárgyi tudásával van baj, hanem politikai okból nem sikerül a felvételi. Kénytelen védőnőként dolgozni, de ebben is örömét leli, imádja a gyerekeket. Élete mégis sivár, partnere nincs, idős házinénije a lakótársa.
Ezt azonnal megtudjuk róla a rövid zenei betét révén. A fülbemászó dallamok Másik Jánost dicsérik; ez volt az első film, amelynek a zenéjét szerezte. A hang egyenrangú a képpel, és sokszor főszerephez jut, mivel a hangra animálták később a szereplőket. Ez teszi a filmet lüktetővé, elevenné. A fene se gondolta volna, milyen fülbemászó dal kerekedhet például a vérkeringés hangjaiból.
Együtt lélegezhetünk a szereplőkkel, az ő lelki változásaikat követjük felgyorsítva. Találó az alcím: Zenés trükkfilm szívdobbanásra. Bár a vizuális ingerek szokatlanok, sok momentum ismerős lehet. A pánikroham élénk színekkel jelenik meg, a szereplők személyiségére vonalaik lágyságából vagy keménységéből is következtethetünk, a címben szereplő habfürdő pedig túlcsordul a papíron, és a vászon szélein bugyog tovább.
„Ha van egy kirakatrendező, aki csak az üvegen át látja az emberek tömegét, és ki szeretne törni közéjük, mit érdemel? Semmit!”
A film ma is aktuális problémákat vet fel: milyen lehetőségei vannak egy pályakezdőnek, hogyan ítéli meg a társadalom a fiatal nőket, hogyan illeszkedhet a társadalomba egy művész? Az utóbbi Mohai Zsolt, tehetséges dekoratőr, aki kikéri magának, hogy kirakatrendezőnek nevezzék, mert kreatív művésznek tartja magát, aki a maga terveit valósítja meg. A föld fölött lebeg, nem kíván a kispolgári létben tengődni, és csak az esküvője napján veszi észre, milyen kelepcébe keveredett. Menyasszonya, a kőgazdag Klári szintén védőnő, de megteheti, hogy az esküvő után otthon maradhasson. Igazi femme fatale, és a családról dédelgetett álmai nevetségesek. Ki tudná elképzelni Marilyn Monroe-t, ahogy pelenkát cserél? Mégis az összkomfortról dalol, és arról, hogy ebben a korban az ember csak gombot nyom, és már kész is a házimunka. A szomorú valóság ehhez képest az, amit a szegény Anni mond: „Kiszámítottam, hogy 22 évig kéne félretennem a fizetésem ahhoz, hogy lakást vegyek.” Nem csoda, hogy a szingli karrierista és a meg nem értett művész egymásra talál. Szerelmük lehetséges módozatai festményeken jelennek meg, mert az amúgy túl magasztos lenne erre a világra.
Ám többről van itt szó, mint egy beteljesületlen szerelem történetéről. A fentebb említett szociológiai adalékok a védőnői munka illusztrációjaként jelennek meg. Családok tagjai nyilatkoznak – hol nagymamák, akik unokájukat nevelik, hol magányos anyák, apák –, akik mind úgy érzik, hogy nem segíti őket a szociális ellátás rendszere. Bölcsőde- és szakemberhiány – ebből kell főzni, ebben a világban kell keresni a szerelmet és családot alapítani. A film nem didaktikus, Kovásznai György csak bemutat egy olyan korszakot, amelyben mindenki menekül. Találó tálalásban. Anni kijelenti, „Egyedül járok színházba, moziba, de presszóba nem, mert úgy érzem, rám van írva, hogy magányos vagyok”. Ez a magány hatja át a filmet: a városok panelrengetegében, az összkomfortos társbérletekben mindent elnyom a tévé hangja.
„Maga védőnő, védjen meg!”
De miért nézték meg olyan kevesen, és miért marasztalta el a kritika? Talán most is az a többségi vélemény, hogy ami rajzolt, az gyerekeknek szól. Ez 45 évvel ezelőtt sem volt másként. Mást kaptak a nézők, mint amit vártak: könnyed szórakozás helyett a korábbi álmaikkal szembesültek, amelyek kipukkantak, mint a buborékok. Az Új Tükör című lap a bemutató előtt áradozott a filmről, amely majd szembeszáll a Disney-vel. Várták, hogy valami újat mutasson. Ám amit a vásznon láttak, az mindenkit hidegzuhanyként ért. Az Élet és Irodalom hasábjain 1980-ban Sumonyi Zoltán egyetlen flekkben intézte el a filmet. Úgy vélte, az igényesebb mozinézők azonnal otthagyják, szerinte teljes joggal. A vásznon az avantgárd összes izmusát ötvözve vizuális orgia kerekedik, hogy a végeredmény mégis Kovásznai György kézjegye legyen: mindannak összegzése, amit festő- és filmvásznon láttatni kívánt. Tulajdonképpen az ő alkotói kilátástalanságáról szól a film. „Tudod, mindig festő voltam, akármit is csináltam, és állandó irigység volt bennem azok iránt, akik nem fordítottak hátat a stafétának (festőállványnak – a szerk.) ” – idézi Kovásznait pályatársa, Kecskeméti Kálmán. Kovásznai látta, hogy akár festő lesz, akár rajzfilmrendező, egyszer eljön majd az a pont, amikor az akkori, színtelen-szagtalan rendszerbe be kell tagozódnia. Büszke és szomorú, énekli a filmbéli dekoratőr, és később tisztes családapaként csak Anniban talál értelmes beszélgetőpartnerre. Annit irigylik is ezért, hiszen egyedül ő tudja megvalósítani álmait – igaz, nagy árat fizet érte.
Kovásznai már nem érhette meg művének újraértelmezését: három évvel a Habfürdő bemutatója után, 49 évesen elhunyt. És mi azóta is csak bámulunk, hogy hogyan buzoghatott egy emberben ennyi vizuális ötlet, és lehetett olyan színes tűzijáték megalkotója, amelyben magunkat látjuk meg. Egy olyan rajzfilmé, amely nem Disney-féle csoda, hanem maga az élet.
