„Nem kifelé játszom” – Másik János a kreativitás kalandjáról

A múltkori veszprémi ested után utánanéztem, mi az enklávé és az exklávé, mert ettől a modelltől reméltem, hogy segít megértenem az évtizedek során örökérvényű nemzeti kincsünkké nemesedett Bereményi–Cseh-pároshoz való viszonyodat, amelynek egyszerre tűnsz az enklávéja és az exklávéja lenni. Enklávéja: tehát olyan állam, amelyet minden oldalról egy másik ország vesz körül, vagyis egy nagyobb egység része, mégis önálló entitás. És exklávéja, azaz olyan, földrajzilag különálló terület, amely mégis egy másik országhoz tartozik. De tudom, hogy a te eseted még ennél is bonyolultabb, hiszen ha soha nem találkoztál volna velük, akkor is összetéveszthetetlen karaktere lennél a magyar kulturális életnek, vagyis afféle „társult államként” is el lehet gondolni a hozzájuk való viszonyodat.

Számomra ez az utóbbi közelíti meg legjobban a valóságot, de a másik két variáns paradoxonai is kifejezőek. Az én „felmerülésem” azért vált fontossá, mert a korábbiakkal ellentétben akkortól Tamás nem volt többé egyedül a színpadon. Igaz, az Ad Libitummal, Márta István és Novák János zenekarával is fellépett már korábban, de a mi párosunk más jellegű volt: két személyiségaspektust jelenítettünk meg a Levél nővéremnekben, miután a levélműfaj ötlete Géza szikrázó Zeusz-agyából kipattant.

A kapcsolatunk barátság is volt. Tamásnak viháncoló, fricskázgató karaktert, míg nekem a szomorú clownét írta meg Géza, és amikor a 25. Színházban felléptünk a Levél…-lel, a nézőtéren minden alkalommal megállt a levegő. 17 évvel később jöttünk ki a Levél nővéremnek 2-vel, 2004-ben pedig az első Levélből kimaradt negyven percet is megjelentettük Az igazi levél nővéremnek címmel.

Imádtunk Tamással fellépni, és emberileg is közel kerültünk egymáshoz, ami teljes őszinteséget jelentett, de óhatatlanul konfliktusokat is generált köztünk. Hárman szereztük és ketten adtuk elő a dalokat, ez kuriózum volt. Tamás és én képesek voltunk tökéletesen összehangolódni: behunyt szemmel is tudtuk, mikor mit akar, mire készül a másik. Sokat tanultunk egymástól. Én tőle például azt, ahogyan színházi mozdulatok, egy-egy „grimasz” köré épített bizonyos dalokat, ő pedig tőlem ritmikai, zenei dolgokat.

A kapcsolatotok azonban bizonyára összetettebb volt, és mint két tehetséges művész akár féltékenyek is lehettetek volna egymásra.

Természetesen az is előfordult, de nem volt jellemző. Tamás helyzete más volt, mint az enyém, mert én a jazzből jöttem – felléptem például Gabor Szabo tévéshow-jában, aki azt mondta, olyan vagyok, mint a legjobb amerikai jazz-zongoristák –, az Interbrassban és Kőszegiékkel játszottam, de vonzott a színházi világ is. Tamás személyes színpadi varázsa és versmegzenésítései már nézőként is óriási hatással voltak rám, de neki a filmszerepein kívül „csak” ez: a Bereményi-dalok és a közös dalaink voltak.

Egyszer azt mondta nekem: „Amit én tudok, rajtam kívül kizárólag te tudod még, és nélkülem is tovább fogod majd csinálni.” A halála után ennek ellenére évekig nem nyúltam a dalaihoz, pedig sokan kérték. Kaland barátom című műsoromba, amelyben elsősorban Gézával írt dalaim és hármunk közös alkotásai szerepelnek, végül bevettem néhány olyat is, amit Tamás és Géza írt. Megnyugtató volt, amikor egy igazi Cseh Tamás-rajongó úgy értékelte az előadásomat, hogy „ez egészen más, és mégis ugyanolyan jó”.

A július 26-ai veszprémi esteden elmondtad, hogy Cseh Tamás ma is nagyon veled van. Meglepett, hogy ezt ennyire könnyen-természetesen ki tudod mondani. Az pedig nagyon megható volt, hogy egy-egy hangodból őt is ki lehetett hallani. Kedves gesztus, hogy a magad szemérmes módján ily módon is meg akarod idézni az emlékét, sőt képes vagy őt magát is jelenvalóvá tenni.

Szeretném, ha így lenne. Az álmaimban is jelen van, és olyankor mindig elhiszem, hogy még él, egészen valóságosnak tűnik a jelenléte. És amikor a Budapestet vagy a Keresztben jégesőt éneklem, mindig számomra magától értetődően jelen is van bennük.

Érdekes volt az esten az is, hogy az úgymond civil és az előadói éned között milyen könnyen mozogsz, milyen könnyedén lépsz át egyik minőségedből a másikba, noha ez két egészen különböző létmód, és noha te láthatóan átszellemülsz, amikor „énekesi szolgálatba helyezed magad”. Hogyhogy számodra mindkettő annyira önazonos?

Sokszor már a dalok közötti váltás sem könnyű dolog. Az est másfél órás volt, és negyven-ötven perc után már éreztem, hogy ez így nehéz, és inkább már csak beszélgetnék. Igen, ez nem egyszerű műfaj.

Mondtál az esten egy nagyon filozofikusat: azt, hogy „az énekes nem létező személy”, és még azt is hozzátetted, hogy nem is színész, vagyis hogy te előadóként nem színészkedsz. De micsoda-kicsoda akkor az énekes, és te mit csinálsz olyankor, amikor a dalok világába helyezkedsz?

Üzenetet közvetítek. A legfontosabb az attitűd, amivel az adott üzenetet közvetíted. Némi színészet van benne azért, de nem színészkedés. Érdekes egyébként, hogy néha egészen kiváló színészek is mennyire gyengén éneklik a dalainkat, pedig ez mára már-már iparág lett. De szerencsére bőven van ellenpélda is.

Előadóként mi különbözteti meg a viszonyodat a magad és a mások dalaihoz? Hiszen saját szövegű és dallamú, valamint Cseh–Bereményi–Másik, Bereményi–Másik és Bereményi–Cseh dalokat egyaránt énekelsz. Hogyan tieid azok a dalaid is, amelyeket nem te szereztél?

Minden általam énekelt dalhoz ugyanúgy viszonyulok. A közvetítés a lényeg, és én vagyok köztük a kapocs. Ezért csak olyasmit énekelek, amihez közöm van, amihez meg tudom találni a vonzódásomat. Két szólóműsorom van: az előbb már említett Kaland barátom és a Madarak – „Törd szét bennem ezt a készet!”, és szerzői szempontból mindkettőbe sokféle dalt szerkesztettem. Egyszer Kovács László és Zsigmond Vilmos emléke előtt tisztelegve Bob Dylan-dalokat is előadtam, és azokat is a magam képére formáltam. Számomra csak így komfortos.

Bereményi Gézával úgymond „külön bejáratú” kapcsolatod, tehát saját közös világotok, alkotói együttműködésetek és barátságotok is van. Mik ennek a viszonynak a sarokkövei: a kettőtöket összekapcsoló legfőbb tényezők, értékek, összecsengések?

Géza nemcsak dalszövegíró, hanem rendező is, és miután egyszer hallotta valamelyik filmzenémet, megkért, hogy legyek a Szabadság tér 56., később pedig A Hídember zeneszerzője. És hát az életünk soha nemcsak a dalok világa körül forgott, hanem lógni, időt tölteni is is szerettünk-szeretünk egymással. Kedveljük egymást és kedveljük egymás kreativitását. Isteni kegyelem lehet, hogy ma is, továbbra is mindketten és egymást ihletve is kreatívak vagyunk. Háború van című műsorunk is ennek a bizonyítéka.

Magányos vagy közösségi létezés az előadói? A te pódiumi jelenlétedben mintha lenne valami befelé figyelő, önmagára záródó, saját belső világában bolyongó. Ha másokkal együtt lépsz fel, egészen más ez a működésmód, vagy te mindig ugyanazzal az attitűddel vagy jelen előadóként?

Az attól függ, hogy kikkel vagyok együtt. Ami a zártságomat illeti, arra azért van szükség, hogy teljes mértékig abban legyek benne, amit közvetíteni akarok. Ez a búra teszi hitelessé, amit csinálok: én nem kifelé játszom. Ha zenekarral lépek fel, fontosnak tartom, hogy félkaréjban üljünk, és így mindenki mindenkivel kapcsolatban legyen. Nagyon szeretem a csapatmunkát, legyen szó akár színházi, akár filmes együttműködésről. Az az ámokfutás azonban, amit idehaza időnként elvárnak tőlem filmzeneírás terén, nem kedvemre való. Az alapos-gondos együttműködésben hiszek rendezővel és vágóval egyaránt, mert csak az segít hozzá, hogy rá tudjak érezni, milyen zenét szeretnénk a képekhez társítani.

Szeretem az igényes együttműködést, ilyen volt például a közös munka Vörös Eszterrel és a Budapesti Vonósokkal, amikor a számukra írt Fantáziák bandoneonra és vonószenekarra című versenyművet megvalósítottuk. És szeretem úgy általában a szokatlan művészi kalandokat, kihívásokat.

Az instrumentális zene kedvelőinek szempontjai, például a hangszeres virtuozitás, a zene magáért helytálló minősége hogyan viszonyul számodra a szöveges üzenethez, amely, mint mondani szoktad, akár néhány akkorddal is ugyanolyan ütős lehet, mint ha elképesztő zenei finomságokkal gazdagítod az előadást. Úgy tűnik, neked újra meg újra különböző közönségek egészen különböző igényeire kell tekintettel lenned; olyannyira, hogy ehhez talán egészen más felkészülésre, hozzáállásra van szükség.

Nem készülök közönség alapján. Az alapállásom az, hogy a legegyszerűbb dolgokat is úgy kell közvetíteni, mint a legbonyolultabbakat. Csak az a fontos, hogy amit közvetítek, az magától értetődő legyen a számomra. Amikor fiatal csikóként Gabor Szabóval vagy Pege Aladárral játszottam, azt mondogatták rólam, hogy ha három hangot ütök le, az ugyanolyan hatásos, mint ha szétszedem a zongorát. Ez vezérel azóta is, bármit is csinálok. Szólófellépések egyszerű dalokkal, duók, zenekarok, zenés színház: mindben kipróbáltam már magamat. Például olyan sikeres darabok zeneszerzőjeként, mint a Spiró által fordított Galócza a Katonában, vagy az általa írt társadalmi dráma, az Ahogy tesszük a Vígszínházban, amely az átlagemberek kiszolgáltatottságát illetően akár ma is játszódhatna. A Pesti Magyar Színiakadémia nagyszerű növendékei Harsányi Sulyom László vezetésével színre is vitték nemrég.

Nyitókép: Gubó Viktória