A magyar tenger légterében 1944–45-ben komoly összecsapások zajlottak. Bombák ezrei hullottak a hadiipari létesítményekre, hidakra, olajfinomítókra és polgári építményekre is. A dél-olaszországi repülőterekről induló amerikai bombázókötelékek számára a budapesti, bécsi és pozsonyi célok eléréséhez kiváló tájékozódási pont volt a Balaton. A magyar és a német vadászgépek először amerikai kötelékekkel, majd a balatoni csata idején a szovjet légierővel kerültek szembe. Sok repülőgép zuhant le, és egy részük nyomtalanul eltűnt a Balatonban.
Az első háborús repülőgéproncs egy angol bombázó volt. 1944. április 3-ról 4-re virradó éjjel a britek 205. bombázó csoportjának 79 Wellington és nyolc B–24 Liberator típusú bombázója a csepeli Weiss Manfréd ipartelepet igyekezett megtalálni, ám Josef Krause főhadnagy lelőtte George Gordon Pemberton őrmester gépét. A brit gép az egyik legismertebb roncsa volt a Balatonnak, amelynek vízből előtűnő részeit sokan meglátogatták. A repülőgép roncsait 1946-ban emelték ki.
A cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta első kézből olvashassa!
A háború után minden magyarországi település jegyzőjének jelentenie kellett a környéken eltemetett pilótákat és lezuhant repülőgépeket. Az amerikai sírazonosítók számára azért volt fontos a balatonkenesei helyszín, mert a környéken eltűnt egy amerikai pilóta, Quitman C. Walker főhadnagy, akinek 1944. november 19-i bevetése során 14 óra 15 perckor a légvédelem eltalálta a repülőgépét, és lezuhant. A kutatás során, írja a lap, „A közlekedési minisztérium hídépítő osztálya készséggel bocsátotta búvárait az amerikai misszió rendelkezésére. Hosszas, lépésről lépésre haladó kutatás után a teljesen szétroncsolódott repülőgép romjai közül, a tízméteres iszapsírból egy gépfegyvert vájtak ki a búvárok.”
A békeszerződés 1947-es ratifikálása után az amerikai kutatómisszió Bécsbe tette át székhelyét, de a kutatás folytatódott. A Képes Figyelő 1947. július–decemberi cikkéből megtudjuk, hogy a legendák már akkor is erősen éltek a szóbeszédekben. „A búvárok a csontokon kívül semmit sem találtak az iszapban abból, ami Quittman C. Walker tulajdona volt. És éppen ebből a semmiből virágzott ki a dollárkincslegenda. – Ahá! – súgták-búgták. – A kincset nem találták meg. Pedig bármit is mondjanak, azt keresték, nem a csontokat. Úgy kell nekik! A dollárkincs itt maradt, és a Balaton minden zárnál erősebb zár alatt őrzi.” Ezek a legendák olyannyira nem merültek feledésbe, hogy a balatoni kincs volt a Csak semmi pánik című Bujtor István-film alaptörténete.
Hollósy Lajos – aki az ötvenes évek elején a Melléktermék és Hulladékgyűjtő Vállalat (közkeletű nevén MÉH) siófoki kirendeltségén dolgozott –, 1981-ben átadta a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum számára a balatoni roncskiemelésekkel kapcsolatos visszaemlékezését. Annak idején az ő javaslatára kezdődött el a Balaton részleges átkutatása. A Népszabadság 1993. szeptemberi számában megjelent visszaemlékezése szerint „az ott lakók emlékezete alapján kijelöltük a helyszíneket, s búvárok segítségével nyolc-tíz repülő roncsait szedtük ki”. A kiemelésekben a Balatoni Hajózási Vállalat, a Balatoni Halászati Vállalat Siófokról, valamint a budapesti Hídépítő Vállalat vett részt. A kiemelt roncsokat a Magyar Néphadsereg, az Állambiztonsági Hatóság és a Közlekedésügyi Minisztérium emberei vizsgálták át, és kiválogatták azokat az alkatrészeket, amelyeket még használni lehetett, vagy fontos információkat hordoztak. A kutatásokat és kiemeléseket 1951. június elejétől szeptember elejéig, majd 1952. május elejétől október elejéig végezték el. (A roncsok mellett a robbanásveszélyes úszóaknákat is felderítették és kiemelték.)
A repülőgéproncsok pontos helyének meghatározását a Balatoni Halászati Vállalat két hajójával és egy 1200 méter hosszú, öt méter széles hálójával végezték. A halászháló két végét egy-egy halászhajó húzta. A felszínre hozott fémroncsok a MÉH-be, majd a kohókba kerültek. A repülőgéptípusokat nem jegyezték le. A lényeg a fém kinyerése volt. Hollósy emlékei szerint három amerikai bombázógépet (ő Liberatorként azonosította őket), egy amerikai, két német (Messerchmitt) és egy orosz (Rata) vadászgépet emeltek ki.
Hollósy Lajost 1953 tavaszán mondvacsinált indokokkal eltávolították a munkahelyéről. Vélhetően ebben közrejátszott az a köszönőlevél, amelyet az amerikai nagykövetség írt neki a megtalált pilótamaradványok felszínre hozatalának elismeréseként, valamint az is ellene szólhatott, hogy a kiemeléseket meglátogató főnökök és elöljárók szinte minden alkalommal meg akarták szerezni a futóballonok belsőjét úszóguminak, vagy a bombázók kerekeit a tönkrement traktorkerekek pótlására, sikertelenül.
Ezután hosszabb szünet következett. A következő roncsot 1965 és 1970 között, a Siófok és Balatonaliga közötti partrendezési munkálatok során, a sekély vízben találták meg. A német felségjelzésű He–111 típusú bombázógépet szétvágták és elhordták. Ez volt az utolsó nagyobb balatoni roncskiemelés, amelynek célja a hulladék fém értékesítése volt.
1970 őszén egy szemtanú bejelentése és útmutatása alapján Alsóörs közelében kezdték meg a nádas átkutatását annak reményében, hogy egy szovjet Il–2m3 Sturmovik nyomaira bukkanhatnak. Egy öt méter mély kráter alján viszonylag egyben maradt gépet találtak.
A személyzet földi maradványait 1971. október 3-án katonai tiszteletadással temették el Alsóörsön. A roncskutatók Magyarországon ezt a munkát tekintik az első, tudományos alapokra támaszkodó hiteles kiemelésnek. A Sturmovik története 2003-ban ért véget, amikor az iszapban nyugvó repülőgép- és motordarabokat a környezetszennyezés megszüntetése érdekében ki kellett emelni. A viszonylag épen maradt motor ma is látható a RepTár Szolnoki Repülőmúzeumban.
1944. december 11-én 14 óra 53 perckor Helmuth Lipfert százados, a Luftwaffe híres vadászpilóta ásza lelőtte a szovjet 39. felderítő repülőezred Pe–2pf típusú felderítő repülőgépét, amely Balatonkenesénél a vízbe csapódott. A településen élő szemtanúk látták az égve zuhanó repülőgépet, és olyan élesen az emlékezetükbe vésődött az a nap, hogy a helyszínt évtizedekkel később is viszonylag nagy pontossággal be tudták határolni. A repülőgép bal szárnyát, valamint a gépből származó lemezdarabokat sikerült is megtalálni. A többi maradványt vélhetően még 1945-ben kiemelték.
1944. december 5-én a Pincehely–Cece–Dunaföldvár térségében előrenyomuló több száz szovjet harckocsi feltartóztatására a Luftwaffe minden erejét, így a 6. éjszakai vadászrepülőezred 7. századát is bevetették. Egy Ju 88 G–1 típusú repülőgép háromfős személyzetével a fedélzetén a feladatról nem tért vissza a bázisára. A gépet valószínűleg a Balaton felett szovjet támadás érte, és Balatonföldvárnál a vízbe csapódott.
Ötven évvel később egy helyi lakos a hajójával beleakadt egy roncsba, amelyet 1995. július 12-én, a pontos helymeghatározásnak köszönhetően már az első merülésnél megtaláltak. Kiderült, hogy ebből a típusváltozatból ezen kívül egyetlen darab sem maradt meg a világon, ami jelentősen növelte a lelet értékét. A gép újjáépített törzsét azóta már bemutatták Berlinben.
1944. december 14-én a szovjet 715. csatarepülőezred öt csatarepülőgépe nem tért vissza a bevetésről. Az egyik gép roncsába 55 évvel később egy halászháló beleakadt. A Sturmovik alkatrészeit, majd a gép törzsének orr-részét a fémből készült szárnyrészekkel búvárok emelték ki.
A Magyar Honvédség vitéz Bertalan Árpád 1. különleges műveleti dandár búvárai három éve, a Jackall Cave 2020 gyakorlat részeként a Messerschmitt Me 109G vadászgép roncsaihoz hajtottak végre kiképzési merüléseket Magó Károly zászlós, hadtörténész információgyűjtése alapján, Virágos-Kis Sándor őrnagy merülésvezető irányításával, négy napon át. A roncsot jelenleg körülbelül hetven centiméter vastag iszapréteg takarja, így csupán annyit lehetett megállapítani, hogy a motor viszonylag ép állapotú, és nagyobb méretű szerkezeti elemek is vannak a mederben. A megtalált roncsnak felbecsülhetetlen értéke lehet. A kiemelés terv szerint 2023 szeptemberében folytatódik.
A vízben nyugvó roncsok számáról csak hozzávetőleges adatok vannak. A Magyar Nemzet 1995. november és 1996. júliusi számában Puskás Béla hadtörténész úgy vélekedett, hogy legalább harminc, Tóth Ferenc roncskutató szerint pedig úgy, hogy körülbelül húsz repülőroncs lehet még a Balatonban.
Magó Károly teljes cikke a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában olvasható.
