Hadifogolytáborrá vált a világ
Gyors és fájdalommentes háborút vizionált minden harcoló fél, ezzel szemben évekre elhúzódtak a harcok, és volt jó néhány olyan következmény, amivel jóval a békekötés után is együtt kellett élni a mindennapokban. Ezek egyik legnyugtalanítóbbika a hadifogság volt, már csak azért is, mert hatalmas tömegeket érintett.
Egy világtérképpel kezdődik a debreceni Déri Múzeumban a Hadifogoly magyarok a Nagy Háborúban című időszaki kiállítás. Piros pöttyök jelölik rajta azokat a táborokat, ahova magyar katonákat vetett a forgandó hadiszerencse. Európának és a mai Oroszországnak kevés az intakt területe, de vannak jelzések Észak-Afrikában, a Távol-Keleten, Latin-Amerikában és Ausztráliában is.
Törvényes, lefegyverzett ellenségként határozta meg a hadifoglyokat a brüsszeli deklaráció, amelyet 1874-ben adtak ki, és amely a hágai és a genfi konvenciók alapját képezte.
A hetedikkel folytatják, amelyben leszögezik, „a foglyok tartásáról az a kormány gondoskodik, amelynek hatalma alá jutottak”. Az egyezmények szellemisége szerint tiszteletre méltó személyként, nem pedig gonosztevőként kell kezelni a hadifoglyot, hiszen az épp hazafias kötelességét teljesítette, amikor fogságba esett. A harcoló felek azonban gyakran még a betűjét sem tartották be a konvenciónak, nemhogy a szellemiségét, akkor sem, ha a tábor a Nemzetközi Vöröskereszt fennhatósága alatt állt.
Testi-lelki traumák
Gyakran váltottak ki társadalmi távolságtartást a hadifogoly katonák, mert rájuk sütötték a gyávaság, a megfutamodás, sőt akár a hazaárulás bélyegét is, amikor pedig hazatértek akár a régi, akár az új országhatárokon túlról, az ellenséges területről érkezőket gyanúsnak, megbízhatatlannak tartották. Meg kellett küzdeni nekik – és környezetüknek is – a sérülések, járványok és más betegségek szövődményeivel, a kényszermunka fizikai hatásaival, az elszigeteltségből és személyes veszteségekből adódó traumákkal és a visszailleszkedéssel. És fel kellett dolgozni azt, hogy elveszett az ország, amiért életüket kockáztatták, hogy a hely, ahova hazatértek, már nem az a haza. „Végigküzdöttem a világháborút életemet, egészségemet nem kímélve, megsebesülve, orosz fogságba esve. Fogságban töltöttem 4 teljes évet, mégis mi érte a jutalom? Elszakítva az édesanyától – Magyarországtól” – emlékezett vissza a felvidéki Kánya Béla a hazatérésre.
És ahogy tablóról tablóra haladunk, megismerve a pokol összes bugyrát Szardíniától a Balkánon át Szibériáig, és Turkesztántól Románián keresztül Semiszliig, azaz Przemyślig, szembesülve azzal, hogy sokszor halálukban sem kaphattak tisztességet, egyre nehezebb felfogni, hogyan hagyta magára ezeket az embereket a hazájuk a hadifogságban és a hazatérés után is, olyannyira, hogy sokan sodródtak közülük a társadalom peremére. Egészen döbbenetes: a Szabad Szó 1939-ben A magyar paraszt élete című pályázatára beérkezett levelek mintegy felét a nagy háború egyszerű környezetből származó veteránjai írták.
Egyéni sorsok a történelmi keretben
A dr. Margittai Gábor, az MCC Magyar Összetartozás Intézete intézetigazgatója és Major Anita igazgatóhelyettes rendezte kiállítás nagy erénye a történelmi kontextus és a személyes történetek aránya: a legfontosabb adatok adnak keretet az egyéni sorsoknak. És nem csupán az olyan ismert emberekének, mint Bárány Róbert, Hugyecz László (Sanghaj magyar építészének életét ebben a cikkünkben mutattuk be), Gyóni Géza, Kuncz Aladár, Nagy Imre vagy Rákosi Mátyás.
A humánum kétségbeesett megőrzését mutatja a peszcsankai Hadifogoly Napilap, de megrázóbb látni a hirdetést, amelyben szavatolt jó minőségben, azonnal szállítható aratóbocskort kínálnak munkások és vastag betűvel kiemelve hadifoglyok részére. Megrendítőek a levelezőlapok, a cenzúra miatt a sorok közötti hallgatás.
A fotók közül nem is a lövészárkot ásó vagy sérült katonákat ábrázolók ütik a legnagyobbat, hanem az olyanok, mint amelyen őzet etetnek a skutovói láger udvarán vagy amelyen a berezovkai láger cigányzenekara néz a kamerába. Olvashatunk arról, hogy egymásnak tartott tanfolyamokkal, zenéléssel, színházcsinálással, szellemi és művészeti tevékenységgel próbáltak emberek maradni az embertelenségben, a tárlókban pedig a tábori művészet különleges darabjai láthatók, köztük tüzérségi lövedék hüvelyéből készített váza- és pohárkészlet meg hamutál, hímzett kendő, nyírfából eszkábált képkeret, faragott gyertyatartó, furulya.
Nem kevésbé felkavaró az a bádogból készült „húsvéti” tojás, amely a Déri Múzeum forrásai szerint a cár harctéri ajándékaként került egykori tulajdonosához a debreceni hadifogolytáborba, amelyet a kiállítás alaposan bemutat. Mert Magyarországon is voltak lágerek, több tízezer olasz, orosz, román fogoly élt szögesdrót mögött Csóton, Esztergomban, Ostffyasszonyfán, Hajmáskéren, Nagymegyeren, Boldogasszonyban vagy Zalaegerszegen (erről a Göcseji Múzeum várostörténeti tárlata is említést tesz).
„Karamicka Avram orosz hadifogoly hullájának eltemetésére az engedélyt megadom” – olvasható a Baja polgármester-helyettese által 1918. január 10-én szignált papiroson. Még tíz hónapig tartott a háború. De arra, hogy mindenki hazatérjen, még éveket kellett várni. És volt, aki ott maradt, ott folytatta életét, abban a távoli országban családot alapítva, a magyar nyelvet kizárólag a szüleinek és testvéreinek szóló levelekben használva.
Képzőművészek a harctéren
Az első világháborúban sok művész is a harctér közelébe vagy a harctérre került, voltak, akik behívóval mentek, mások önkéntesen. Mednyánszky László is szeretett volna bevonulni, de hatvanon felüli életkora miatt nem tehette. Tisza István miniszterelnöki engedélyével azonban harctéri rajzoló lehetett a galíciai fronton. Életművének fontos részét jelentik az ekkor készült alkotások. Kiszolgáltatottságot, szenvedést, pusztulást és pusztítást mutató festményei, rajzai mellett láthatók a tüzér főhadnagy, majd hadi festő Márffy Ödön és olyan kevéssé ismert művészek, mint Ősz Nemes György szobrász, Pietro Morando, Lakatos Artúr vagy Szász István festők munkái, portrék, élet- és tájképek.
1888-ban született, a Képzőművészeti Főiskolán tanult, Olaszországban, Párizsban tett tanulmányutat, majd tanárként és tankönyvillusztrátorként dolgozott. 1915-ben esett hadifogságba, Szibériába került, ahol a Svéd Vöröskereszt látta el festőszerekkel és segített hazajuttatni képeinek azon kisebbik részét, amelyeket a moszkvai hatóságok elkoboztak. Az öt évig tartó fogságot követően még két évet a hírhedt Butirka börtönben töltött túszként, köztörvényesekkel összezárva, embertelen körülmények között. Hazatérése után ismét tanított, részt vett a Műcsarnok kiállításain, szibériai képeivel elismerést aratott itthon és külföldön is. A második világháború alatt üldözötteket bújtatott. Műtermét találat érte, képeinek nagy része megsemmisült. 1947-ben koncepciós per áldozata lett. Börtönből való szabadulása után a Tefunál alkalmazták dekorációért felelős segédmunkásként. Rehabilitációja nem történt meg.
Az első világháború iránt érdeklődőknek ajánljuk A Nagy Háború írásban és képben oldalt.
Címlapfotó: Komlós Péter / Fortepan
