Szólistának készültél?

Igen, mint szinte mindenki. Persze gyerekkoromban egyik nap ez, másik nap az érdekelt, például színésznő is szerettem volna lenni. De igazán csak a zongora foglalkoztatott, az volt a játékszerem; semmi máshoz nem volt igazán kedvem.

Muzsikuscsaládba születtem: édesanyám nagyszerű zongoratanár, Gábor bátyám az Állami Hangversenyzenekar (a Nemzeti Filharmonikus Zenekar elődje) első kürtöse volt, édesapám pedig hobbizenészként harmonikán játszott, és egy időben mind a négyen ugyanabban a kórusban énekeltünk, ami meghatározó emlékeim közé tartozik. Talán emiatt is kötöttem ki a Nemzeti Énekkarnál, ahol majdnem húsz éve dolgozom.

Hogy mégsem lettem koncertező zongoraművész, annak több oka van. A szólistaélet igen magányos, lemondásokkal járó, fanatizmust igénylő pálya. Tanulmányaink során fokozatosan felismerjük a képességeinket, lehetőségeinket, és azt is, mit vagyunk hajlandók feláldozni a sikerért cserébe. Én mindig is társaságban éreztem igazán jól magam, és a színpadon sem volt ez másként: a kamarazene minden formáját, a többi muzsikussal való együtt gondolkodást, interakciót egyre inkább az utamnak éreztem.

Hála Istennek rengeteg művészi lehetőséget nyújt ez a fajta muzsikálás is, nincs semmilyen hiányérzetem. Nem beszélve arról, hogy nőként, családot tervezve bizony nem könnyű a szólistapályán járni. Egyáltalán nem bántam meg, hogy így alakult az életem! Boldog vagyok a munkahelyemen, sok izgalmas feladatom van, és alkalomadtán szólistaként is megnyilvánulhatok. Amit talán mégis bánok egy kicsit: nem mérettem meg magam külföldi versenyeken a zeneakadémiai sikereim után. 1993-ban megismertem későbbi, szintén zongorista férjemet, Zentai Károlyt, akivel zseniális kamaraművész tanárunk, Gulyás Márta javaslatára négykezesezni kezdtünk, és ez annyira jól működött, hogy az évek során egyre inkább a négykezes és kétzongorás irodalom került az érdeklődésem középpontjába.

Egyetemi éveim alatt sokat kísértem más szakokon is, így kézenfekvő volt, hogy elvégzem a zongorakísérő-korrepetitor képzést is.

A harmadik okleveledet egy ösztöndíjas periódus végén, külföldön állították ki.

1997-től Módos Gellért tanítványaként két évet tölthettem az Illinois State Universityn, az USA-ban, ahol 1999-ben szereztem újabb művészdiplomát. Amikor hazajöttünk, Zentai Károllyal megalapítottuk a Duo Klavi-Artot, és elkezdtünk négykezes koncertprogramokat kidolgozni.

Bizjak Dóra és Zentai Károly
Forrás: Duo Klavi-Art

2000-ben elindultunk a padovai II. Nemzetközi Silvio Omizzolo négykezes zongoraversenyen. Elnyertük az első és a különdíjat, pedig minden induló országát képviselte valaki a zsűriben, csak magyar tagja nem volt. Jutalomképpen  a következő esztendőben lemezünk is készült Padovában. A 2006-os Fringe Fesztivál nagydíjasaként a Budapesti Tavaszi Fesztiválon is felléphettünk.

Valamilyen határozott koncepció szerint állítjátok össze a repertoárt?

Elképzeléseink alapja az, hogy főként (mintegy nyolcvan százalékban) eredetileg is két zongorára vagy négy kézre írt darabokat játszunk, de a szimfonikus művek átiratait is nagyon szeretjük. A barokktól napjainkig igen gazdag ez az irodalom. Dunaharasztiban gyönyörűen helyreállítottak egy siralmas állapotba került barokk kúriát. Hajdan a Laffert családé volt. Elegáns, de nem hivalkodó; gondozott és levendulaillatú a kertje. Évek óta játszunk ott négykezes koncerteket, és gyakran hívunk vendégeket is. Főként fiatal tehetségeket, hogy hadd mutatkozzanak be, hiszen rendkívül fontos a pódiumgyakorlat. Mivel a dunaharaszti hangversenyeken rövid ismertetőket is tartunk, arra gondoltunk, milyen jó lenne ezt a fajta ismeretterjesztő, kedvcsináló és egyben közönségépítő műsort az ország minél több pontjára eljuttatni. Pályázunk, hogy a forrást megteremthessük hozzá. Hasonló ötlete volt a Nemzeti Filharmonikusoknak, hogy 2020 őszén száz helyszínen adunk kamarakoncerteket, de sajnos a járvány második hulláma miatt füstbe ment ez a terv. Reméljük, hogy egyszer azért megvalósul majd.

A Covid téged is elkapott…

Szerencsére könnyű tünetekkel. Azt a fájdalmat azonban még nem dolgozta föl az énekkar, hogy egy kollégánkat elvesztettük… Tervezzük, hogy az emlékére a fényképeiből összeállított kiállítással egybekötve koncertet szervezünk, mert fantasztikus fotós is volt. A rólunk készült profilképek is az ő munkái.

A kényszerű leállás alatt is voltak online hangversenyeink. Külön büszkeség, hogy a nyolcvantagú kórus négy teljesen különböző kamaracsoportot alkotva adott fantasztikus koncertet januárban, Bachtól Rachmanyinovon át Orbán Györgyig évszázadokat átfogó műsorral. Talán az egyetlen jó a pandémiában az volt, hogy átmenetileg a kis létszámú kamarazenélés vált a profilunkká, aminek sok pozitív hatása van az együttesre. Igyekszünk az alkotókedvünket visszaszerezni, és az elmaradt koncerteket pótolni.

A Magyar Rádió 1998 óta számos felkéréssel örvendeztetett meg téged és a duót. Visszatérő szereplői vagytok a Zempléni Fesztiválnak is. Amikor hazajöttetek Amerikából, Patkó József, a Zeneakadémia ének tanszakának vezetője tanári állást ajánlott.

Meglepő és örömteli lehetőség volt, hogy taníthattam a Zeneakadémián az azóta sajnos eltávozott Andor Éva mellett, három évig. Maradtam volna tovább is, de úgy alakult, hogy Antal Mátyás, a Nemzeti Énekkar akkori karnagya visszautasíthatatlan ajánlattal keresett meg. A Kocsis Zoltánnal való munka is vonzott, így aztán fájdalmas döntést hoztam: otthagytam a tanítást. Akkoriban még rengeteg koncertünk volt, várandós voltam az első fiunkkal, és annyi feladatot nem lehetett volna tisztességgel ellátni. Mérlegelni kellett, és úgy érzem, jól döntöttem.

Hálás vagyok Antal Mátyásnak, mert nagyon sokat tanulhattam tőle, és neki köszönhetem, hogy másfél évtizeden át Kocsis Zoltán közelében dolgozhattam. Az az időszak egy életre meghatározta a zenei ízlésemet, felfogásomat, maximalizmusra való törekvésemet. Átélhettem többek között a Richard Strauss-operák színrevitelének minden nagyszerűségét és problémáját, és igazi sztárénekesekkel dolgozhattam, például a Budapesti Wagner-napokon. Idén az élő program helyett sajnos csak a felvételeket adja le a Müpa. Már most hiányzik az a jó feszültség, a tíz-tizenkét órás ittlét a házban, és az az élmény, ahogy a próbákon zongorán Fischer Ádám keze alá játszhatom a hatalmas zenekari anyagot.

Normál körülmények között, ha egyáltalán van ilyen, hogyan telik egy napod?

A Nemzeti Énekkar tíztől egyig próbál. Utána rendszerint bent maradok, mert mindig adódik valamilyen feladat. Az alt szólamot is vezetem, ami adminisztrációs teendőkkel is jár, és a soron következő koncertekre próbálok a kórus, a zenekar tagjaival vagy más partnerekkel. Somos Csaba, a kórus vezetője létrehozta az alapítónkról elnevezett és a Nemzeti Énekkart főszerepbe állító Pászti Miklós bérletet, és egyre gyakoribbak a kamaraestjeink is. Hogy az énekesek egy-egy blokk között pihenhessenek, többször teljesítek az esteken szólófeladatokat – ezekre is gyakorolnom kell.

Néha – az egyeztetési nehézségek miatt sajnos kevesebbszer, mint szeretném – zenekari zongoristaként is közreműködöm a Nemzeti Filharmonikusok koncertjein. A Nemzeti Énekkar jelentős mértékben megfiatalodott; a nyugdíjba vonultak helyére nagyszerű fiatal tehetségek jöttek, akik szólószerepekre is alkalmasak. Most például egy őszi Verdi-gálára és az előzetes meghallgatásokra készítettem fel néhányukat. Carlo Montanaro vezényli majd a hangversenyt, aki igen temperamentumos dirigens. Szeretünk vele dolgozni, éppúgy, mint José Curával, aki most komponálja Requiemjét, és Budapesten, velünk tervezi bemutatni. Nyáron ismét fellépünk Martonvásáron: a Beethoven-sorozat harmadik estjén szólaltatjuk meg a IX. szimfóniát.

Nagyon várom, hogy pótoljuk a tavaly a Pászti bérletben elmaradt Bartók-műsorunkat. A Tizenöt magyar parasztdalból fogok részleteket játszani, és elhangzik az egyik kedvencem, a Falun, amit ezúttal nem zenekari, hanem zongorakísérettel adunk elő. Az ország legnagyobb oratóriumkórusaként sok a méltó feladatunk, de jó lenne megtalálnunk a helyünket a nemzetközi zenei színtéren is.

A gyakorlást otthon is folytatod?

Természetesen, ráadásul a négykezes koncertjeinkre leginkább otthon tudunk felkészülni. Mivel különböző napszakokban vagyunk elfoglaltak, estére marad a közös gyakorlás. Egyébként az életünkben nincs semmi kirívó: átlagos család vagyunk két sportos kamaszfiúval, akik bár tehetségesen muzsikálnak, valószínűleg nem ez lesz a hivatásuk, és ezt nem is erőltetjük. A nagyobbat a biokémia, a kicsit a fotózás és a repülés érdekli, nekünk pedig az a dolgunk, hogy ezekhez minden támogatást megadjunk nekik. Ezenkívül szívesen kertészkedem, szeretek biciklizni, úszni. Robogóval járok, imádom a Balatont, és gyakran kirándulunk is. Már nagyon várom, hogy végre lehessen közönség előtt koncertezni, színházba, moziba járni, és hogy összejöhessünk végre a barátainkkal.

Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu