A népzenei revival mozgalom Béla bácsija ma lenne nyolcvanéves

Halmos Béla előszeretettel mondogatta, hogy jó helyen és jó családban született. Bár Szombathelyen látta meg a napvilágot (építészmérnök édesapja épp ott kapott állást), a család anyai és apai ágon egyaránt gyulai gyökerű. Kétéves volt, amikor visszaköltöztek az alföldi városba, ott nevelkedett, ott kamaszodott, ott érettségizett. És egészen haláláig visszajárt az újvárosi Ecsedi utcai szülői házba. 

Az ötgyerekes Halmos család életében tehát, mondhatni, dominált a zene. Mind a négy lánytestvére muzsikált (mi több, legidősebb nővére szolfézs- és zongoratanár lett), a szülei őt is beíratták hegedülni a zeneiskolába. Mellette tizenkét évesen megtanult brácsázni, bekerült a városi kamaraegyüttesbe, sőt idővel a gyulai szimfonikus zenekar állandó tagja lett.

A fővárosi műegyetemre kerülve mégis inkább megmaradt az otthonról hozott klasszikus értékek mellett, 1965 őszétől az ottani szimfonikusok reményteli brácsása lett, később pedig egészen a szólamvezetőségig vitte. Miközben ebben a zenei-emberi közösségben sorsfordító behatások érték: többek között itt ismerkedett meg későbbi feleségével, a zongorista-fuvolista Gyenes Katalinnal, és ugyanitt csellózott Sebő Ferenc, akivel a táncházmozgalom zenei alapjait lefektették.

Sebővel 1967 őszén a Bercsényi utcai kollégiumban ráadásul szobatársak lettek. Ott mélyült el a barátság. Ott ismerkedett meg Sebő József Attila-versmegzenésítéseivel. Már a diplomára készülődtek, amikor a színész Berek Kati meglátogatta a kollégiumot, ahol a diáktársak tuszkolták elő őket, hogy „nézze, művésznő, itt van két fiatal, akik valamiért Beatles- és Rolling Stones-dalok helyett József Attilát énekelnek!”. Bereknek megtetszettek Sebő versmegzenésítései, és elhatározta, hogy beszerkeszti azokat a József Attila-műsorába. 1970. március 8-án az Egyetemi Színpadon aztán egymást váltogatták: Berek Kati szavalt, Sebőék énekeltek. E szokatlan párosításnak hamar híre ment. Mondhatni, jó helyre csöppentek. És innentől együtt járták az országot.

Sebő Ferenc–József Attila: A hetedik (1972)

De ekkorra már Halmos és Sebő belekóstolt a népdalok világába is. Merthogy 1969-ben egy aquincumi nemzetközi régészeti táborban rádöbbentek, hogy míg a tábortűz körül a bolgárok, a szerbek vagy a lengyelek énekelték a maguk népdalait, ők erre képtelenek voltak. 1969 nyarán Sebőék balatoni nyaralójában a Tiszán innen, Dunán túl című füzetkéből elővettek néhány számukra kedves népdalt, és nekiláttak gitárakkordokat pakolgatni alájuk. Majd nem sokra rá Halmos Béla a gyulai házuk udvarán álló „pottyantósban”, a praktikus méretre szabdalt újságpapírok között rábukkant a televíziós műsor, a Röpülj, páva! ’69 felhívására. E filmbe illő jelenet után pedig szólóban és Sebő Ferenccel duóban is benevezett a társadalommozgósító hatású „felszabadulási népdalversenyre”. 

Bár a Sebővel közös nemzetiségi blokkal azonnal kiestek, a magyar népdalokkal Halmos Béla egyéniben bejutott a döntőbe. Annak ellenére, hogy a zsűriben komoly vitát kavart, hogy szabad-e a népdalokat gitárral kísérni. S bár ők is érezték, hogy a kettő nem feltétlenül illik egymáshoz, számukra e hangszer választása mégis evidensnek tűnt, hisz azokban az időkben szinte minden valamirevaló fiatal zenész keze gitárt pengetett. 

De még közel két esztendő telt el addig, mire Sárosi Bálint Zenei anyanyelvünk című rádiósorozatában Halmos először meghallotta a Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék című széki lassút. És menten kihullott a gitár a kezéből. Nem sokkal később rokoni szálak mentén Sebővel eljutottak a majdani táncházmozgalom elsődleges szellemi vezérének számító Martin Györgyhöz.

Martin roppant szívélyesen fogadta őket, és megörült, hogy fiatalok is érdeklődnek ilyen régies dolgok iránt. Hamarosan szó szerint megpördült körülöttük a világ, és a szőnyegen hasalva hallgatták a különböző eredeti hangfelvételeket. Meg a legendás Pátria-sorozatot, benne Lajtha László széki gyűjtését. Utóbbihoz rögvest a kottát is megkapták. Sebőnél kitették azt a pianínóra – azon játszotta alá az akkordokat –, Halmos pedig ismét kézbe vette a hegedűt.

1972. május 6-án ők húzták a talpalávalót az első budapesti táncházban is. Merthogy Halmos Béla volt az, aki a hetvenes évek hajnalán a folkra rácsodálkozó fiatal urbánus generációból elsőként hegedült adekvát módon népi dallamokat.

Halmos Béla hegedül, Sebő Ferenc brácsázik, Éri Péter táncol (1972)

A táncházmozgalom vaskos történetében keveseket övezett akkora közmegbecsülés és közszeretet, mint Halmos Bélát. Bármerre is járt a Kárpát-medencében. Vagy a világ más földrészein, Japántól az Egyesült Államokig. És ő aztán tényleg ment, ahová csak hívták. Különösen élete utolsó éveiben élt döbbenetesen sűrű életet, hatvan fölött is hajtotta önmagát, gyakorta fizikai paramétereit is felülírva végezte el a kitűzött célokat, feladatokat.

Hajnalban indultunk (Sebő–Halmos-duó) (1973)

Ahogy a prímás-tanár Virágvölgyi Márta mesélte 2013 őszén a folkMAGazin különszámában: „Béla nemcsak az élen haladt, hanem kellőképpen vagány is volt. Igazi szórakoztató egyéniség. Aki mindig benne volt a legjobb bulikban. Fáradhatatlanul nyomta. A problémákat meg általában kikerülte. Hogy akkor inkább muzsikáljunk egyet!

Mikor Martin György meghalt, sokan úgy vélték, hogy ő lesz a mozgalom új vezéregyénisége. De nem lett az. Sokkal inkább volt muzsikus, mint tudós.

Igazi érzelem vezérelte ember volt, akinek a zenéjéből is ugyanez sugárzott. Többször rá is szóltam, hogy példaképe, »Icsán« Pista bácsi nem pontosan úgy húzza. Mire ő csak legyintett és annyit mondott: »lehet, hogy nem pontosan játszom. Viszont úgy, hogy mindenki elhiszi. S amíg ez működik, addig nincs gond!«”

Halmos Béla: Vajdakamarási táncok (1989)

Halmos Béla csupaszív ember volt, a szó nemes értelmében vett mozgalmár. Aki kellő önérzettel és stabil elvekkel szemlélte a világot, közben mégis hagyta élni a másikat. Mindenről és mindenkiről megvolt a határozott véleménye, ugyanakkor mindent és mindenkit elfogadott olyannak, amilyen. Ezért is fordultak hozzá annyian bizalommal, ezért is értett szót mindenkivel, ezért is kérték fel annyi tisztségre. És idősebb korára ezért is lehetett a revival mozgalom Béla bácsija. Aki mindig azt nézte, ami összeköt bennünket, és sosem azt, ami elválaszt.

Halmos Béla a 2010-es Táncháztalálkozó Folkkocsmájában (Hidegen fújnak a szelek)

Címlapfotó: Halmos Béla népzenész, előadóművész, a népművészet mestere otthonában 2012. szeptember 3-án. Fotó: Kollányi Péter / MTI