Hangulatváltozások, zenei felfedezések a Liszt Ferenc Kamarazenekarral

A bérletsorozat második előadását Beethoven op. 95-ös f-moll vonósnégyesének vonószenekari átirata nyitotta. A műben a zeneszerző életének személyes drámái tükröződnek: hallásromlásának tragikus súlyosbodása, egy vagy inkább még egy beteljesületlen szerelem, körülötte pedig lángokban állt Európa. Az első konzul immár a császári arany babérkoszorúban tetszelgett: Napóleon ekkor még megállíthatatlannak látszóan haladt a kontinensen át kelet felé, Bécset sem elkerülve. A kvartett ajánlása egy kitűnő csellóművésznek, Nikolaus Zmeskallnak szólt; a második tételben fontos szerepet tölt be a hangszer. A darabból kicsendülő valódi világfájdalom csaknem elviselhetetlen súllyal nehezedik a hallgatóra, amit a vonószenekari feldolgozás még fokoz is.

Az együttest karmesterként irányító Mathieu Herzog kiváló muzsikus, korábban a híres Ébène Quartet brácsaművésze volt. Az f-moll vonósnégyes szenvedélye őt is magával ragadta: széles mozdulatokkal emelte ki a mű csúcspontjait. Ízlés dolga: lehet, hogy kevesebb itt több lett volna.

Mario Pilati zongorára és vonószenekarra írt szvitjét Magyarországon először hallhatta a közönség. Pilati a Puccini utáni olasz zeneszerző-nemzedék nagy ígérete volt, aki ezt az ígéretet azért nem válhatta be, mert fiatalon, 35 esztendősen meghalt. A legjobb helyen, Milánóban csiszolta kompozíciós technikáját, ami ebben a szvitben remek megoldásokban mutatkozik meg.

A zongoraszólamot Gottlieb Wallisch szólaltatta meg. A csodagyereknek indult Wallis pályája töretlen: világszerte koncertezik, a bécsi zeneélet aktív résztvevője, vendégtanár volt a budapesti Zeneakadémián, jelenleg a berlini Universität der Künste professzora. Pilati szvitje akár zongoraversenynek is beillene: a második tételben például a zongora vidám és virtuóz párbeszédet folytat a vonósokkal, jelezve, hogy az alkotó tarsolyában még lett volna tartalom. Gottlieb magával ragadó temperamentuma egyaránt derűre hangolta a zenekart és a hallgatóságot.

A koncert újabb drámai történettel, Leoš Janáček 1., Kreutzer-szonáta alcímű vonósnégyesének vonószenekari átiratával folytatódott. A mű ihletője egyszerre irodalmi és zenei. Leoš Janáček összesen két vonósnégyest komponált, mindkettőt élete alkonyán: az elsőt 1923-ban, a másodikat 1928-ban – ebben az esztendőben hunyt el. Az 1. vonósnégyesnek mind a négy tétele előtt ott szerepel a con moto, vagyis nyugtalanul, sietve előadási utasítás, még az andante tételt is így kéri játszani a szerző.

Az izgatottság abból fakad, hogy a darabot Lev Tolsztoj Kreutzer-szonáta című írása ihlette, amelynek hőse házasságának tragikus – gyilkossággal végződő – történetét beszéli el.

Janáček műveit általában is érdes harmóniák jellemzik. A vonósnégyesre ez úgy igaz, hogy valamelyik hangszeren elindul egy édes és táncos melódia, majd nyersen közbelép egy másik hangszer. A programban a brácsaszólam vezetése volt Mathieu Herzog, mondhatni, testhezálló feladata, aki Tfirts Péter koncertmesterrel teljes összhangban vitte sikerre a műsorszámot.

Az est fináléja igazi bravúrdarab volt: Sosztakovics c-moll versenyműve zongorára és trombitára.

1933-ban keletkezett, amikor az alkotó fölött még felhőtlen volt az ég (a sztálinizmus csak később bélyegezte meg ostoba és méltatlan jelzőkkel). A kompozíció jól illusztrálja Sosztakovics szellemének sokféleségét, a jazz világát, a filmet és a színházat is érintő érdeklődését. A szokatlan hangszer-összeállítású versenymű szólistája ezúttal is Gottliebb Wallisch volt, aki megvalósította az alig elképzelhetőt: a Pilati-szvitben mutatott lendületét ellenállhatatlanná fokozta, mégis megtalálta az interpretáció középarányosát Trifonov lassúsága és Juja Wang „rohanása” között e mű előadásában. A trombitaszólamot Pálfalvi Tamás játszotta nagyvonalúan, virtuóz módon, a jeles zongorista egyenrangú partnereként.

Fotók: Liszt Ferenc Kamarazenekar/Felvégi Andrea

x