A csend hotelje, a magány szobái

A Blue Hotel című, a budapesti Textilgyárban látható kiállítás központi metaforája a hotel. Mindenki számára ismerős hely, mégis személytelen: tele az átmenetiség érzésével, az itt-tartózkodás mindig csak ideiglenes. Hardi alkotásai e melankolikus, olykor lidérces érzeteket keltő terekre reflektálnak. Azokra a szobákra, amelyekben látszólag semmi sem történik, mégis minden tárgy hordozza az ember nyomát. A gyűrt ágynemű, a félig elhúzott függöny, a medence fodrozódó vize mind arról árulkodik, hogy valaki járt itt. A művek egyszerre őrzik és tüntetik el az ember jelenlétét, s ez a kettősség – az intimitás és a személytelenség feszültsége – adja Hardi munkáinak izgalmát.

Popper Viktória kurátori szövege pontosan mutat rá: világunk egyre inkább olyan helyekkel telik meg, amelyekhez az ember képtelen kötődni. Marc Augé „nem-helyei” – tranzitzónák, repülőterek, hotelek – a kortárs vizuális kultúrában a gyökértelenség metaforáivá váltak. Hardi ezeket a nem-helyeket tölti meg lírai finomsággal: alkotásai nem tagadják a magányt, de az egyedüllétben, az elhagyatottságban és a mulandóságban rejlő szépségről is érzékenyen beszélnek.

Ezek a munkák épp csendességükkel szólítják meg a nézőt: a Blue Hotel darabjai látszólag szótlanok és eseménytelenek. Hűvös minimalizmusuk eleinte távolságtartó, de ha időt szánunk rájuk, finom részleteikben játékosság, sőt apró mozgás bontakozik ki. A kék különböző árnyalataiban megfogalmazott felületek, a szigorúan komponált formák, a letisztult struktúrák első pillantásra hidegséget és idegenséget sugallnak, a felszín alatt azonban megláthatjuk e művek poétikus és olykor játékos minőségeit.

A falon futó halványkék tapétaminta a hotelszobák egyformaságát és a személyesség, intimitás illúzióját egyaránt megjeleníti. Rajta két alkotás: az egyiken redőzött, elhúzott függöny, amely puha ívekbe hajlik, mintha lágyan áramlana; a másikon hátrafelé nyíló, sehová sem vezető lépcsősor, melynek kékesen derengő fénye csábító és nyugtalanító. Az egyik a hullámzás érzetét kelti, a másik voyeurré tesz minket: titkot ígér, de közben fenyegetettséget szül.

A hálószobát idéző mű fehér, gyűrt textilje a steril tisztaságra és az emberi test nyomaira utal. Üres, hideg tárgy, mégis érzékien emberi, hiszen múltbeli történeteket hordoz. Mellette a medencemotívum: a szigorú keretben lágyan fodrozódó kék felület teszi líraivá a látványt. A víz mozgása a kék színben rejlő fluiditást hangsúlyozza – a csendben is ott az áramlás, a lassú hullámzás. A lépcső tetején egy kültéri medence részlete látható: üressége, fragmentáltsága vizuálisan jelzi az elhagyottságot.

A kiállításon mindenütt a kék dominál, mely vizes érzetet kelt: a medence tükrében, a függöny redőiben, a textil gyűrődéseiben, a tapéta ritmusában. Minden áramlik, de az alkotások alapvetően csendesek, statikusak. Ez a paradoxon – a mozdulatlanságban rejlő mozgás – adja a sorozat vibráló erejét. A Blue Hotel elhagyatott, fiktív, melankolikus világ, amely a lét és nemlét határán lebeg.

A Textilgyár tere tökéletes keret e gondolati játékhoz. A tárlat nem csupán művek sorozata, hanem egy szoba illúzióját kelti. A falon futó tapétaminta, a félig elhúzott függöny együtt hozza létre a Blue Hotel világát, amelyet a mottóként idézett Chris Isaak-dal részlete tovább mélyít: „Blue hotel, every room is lonely…” E szobába véletlenül lépünk be, utólag jövünk rá, hol is vagyunk, így a kiállítás tulajdonképpen önreflexióra készteti a nézőt, hogy elgondolkodjon átmenetiségéről, és hogy mennyire tud gyökeret ereszteni, megtalálni a helyét a világban. 

E munkák arra kérik a nézőt, hogy lassítson, közelítsen, időzzön el velük, s így engedje kibomlani a részletek finomságát és érzékenységét. Hardi művei csendes, melankolikus, költői emlékművei az átmenetiségnek, annak a furcsa tapasztalatnak, hogy valahol egyszer ott voltunk, és pici nyomokat hagytunk – még ha csak egy elhúzott függöny redőiben vagy egy gyűrt ágynemű lenyomatában is.

A kiállítás szeptember 8-ig látogatható a Textilgyárban.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu