Én nem akarok mesélni, engem nem érdekel a történet

Miként válhat a nyelv hordozójává egy közösség története akkor, ha maga a nyelv is folyamatosan változik, rétegződik, kopik?

Az alapkérdés talán az, hogy miből áll össze a történet, aminek a nyelv utánamegy. A kulturális identitás elemeinek összessége, a térhez kötöttség, a földrajzi behatároltság, a territorializáció élménye vagy éppen a deterritorializálódásban való feloldódás könnyebbsége – érthetjük ezt a kultúra feladásának bonyolult folyamataként is. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a lokális és globális értékrend egymásnak feszülését a kulturális identitás megtartásában, a posztszocialista társadalmi berendezkedés lelki következményeit, a kényszerűen lezajló társadalmi átalakulást és annak traumáit, a generációs sebeket, szakadékokat… a történetek ezekből állnak össze, és mielőtt még fontossá válna a nyelv, amely ennek hordozója, szembe kell nézni a  lexikális tudás térvesztésével, a műveltség igényének átalakulásával, ami a nyelvtől függetlenül is érthetetlenné, otthontalanná tudja tenni a történetet. Ezért aztán az én fejemben az, hogy miként válhat a nyelv hordozójává egy közösség története, egyetlen szempontból fontos: legyen hiteles, szólaljon meg. A nyelv vonatkozásában egyedül ezt tartom fontosnak, ezt tekintem egyedüli releváns kérdésnek.

Van-e irodalmi forma arra, ami még túl közel van, amit még nem vont magába az emlékezet? Mihez kezd az író azzal, ami még nem vált el?

Időnként úgy tűnik nekem, hogy mindenre csak emlékezünk – rosszul, másként, önmagunktól eltérően. Tévesen, hibásan. Ezzel szembesülni megrázó élmény, mert hirtelen kiüresedünk, úgy érezzük, semmink sem marad. Amikor megjelenik bennünk az összegzés igénye, azzal kell kezdenünk valamit, hogy töredelmesen beismerjük magunknak, hogy benyomásaink, megállapításaink, mondataink túl keveset fogtak be; amiről azt állítottuk, akár így is lehet, miközben természetesen azt gondoltuk, hogy így van, abból alapvető összefüggések maradtak ki, mert egyszerűen nem láthattuk át, nem mutatkozott meg a maga teljesebb formájában. Ha az idő bennünk és rajtunk való múlásának van előnye, az bizonyára az, hogy romló szemünk ellenére egyre többet látunk. Az életünk felől nézve ennek egyre kevésbé van jelentősége, mert nemcsak az ízületek kopnak, hanem az illúziók is, az írás folyamata felől nézve azonban ennek lehet jó hatása.

Egyébként mindig úgy véltem, hogy ami közel van, közelre kerül, vagyis lelken üt, szájon vág, földre teper, s ebből, ha nem vagyunk óvatosak, könnyen születhet olyasmi, ami nem hiteles, hogy ne használjam a giccs kifejezést. Ugyanakkor időnként éppen ezt kell megengedni, hogy leteperjen a téma. Velem ez brutális erővel akkor történt meg, amikor megírtam az Isten hasba rúg című művet, és a legmélyebbre másztam magamban – anyaság, elengedés, gyász, a szülés és a születés traumája, árvaság, kiszolgáltatottság, kiszorultság, lenézettség, zsenialitás, halálfélelem, háború. Mindezt olyan közel engedtem, hogy hónapokra a földre küldött, sokszor szó szerint. Mondanám, szűköltem, akár egy kutya, de sikerült megteremtenem azt a nyelvet, amin az a szöveg megszólalt. A színészek, amikor az előadást készítették, nagyon szerették. És a színészeknél érzékenyebb lények nem járnak köztünk. A szöveg egyébként nemcsak magyarul szólalt meg, hanem szerbül is, és nemcsak az olvasók, hanem a nézők is ugyanígy érezték. Ezt azért mondom el, mert sokáig úgy gondoltam, hogy Csáth már elvált, levált rólam. Befejeztem vele. Megírtam mindent a Spanyol menyasszonyban. Nem így volt. Nincs jó válaszom erre a kérdésre.

De a lelkesedésről ezt inkább akkor higgyük el, ha egy sportmérkőzésen szurkolunk. Máskor van, hogy ami még fogságban, uralma alatt tartja a lelkünket, amit még nem engedtünk el, mert még nem végeztük el a gyászmunkát – mert mondani ugyan szoktuk, hogy a változás minden, azonban mélyen emberi, hogy a változást megélni csak akkor szeretjük, ha erről mi döntünk –, azt a szöveg írása közben dolgozzuk fel, azonban nem születik belőle megfelelő színvonalú alkotás. 

Azt hiszem, minden kényszerű változás traumatikus, és a legtöbb változás kényszerű, tehát fel kell dolgoznunk: elengedni azt, ami volt, és kialakítani azt, ami lesz, azzal, hogy az tulajdonképpen már – akár tudatosítottuk magunkban, akár nem – zajlik egy ideje, van. És ez mindenképpen behatárolja a mozgásterünket. Ezeken a határterületeken születik a szöveg. Jól kell elkapni a saját grabancunkat ahhoz, hogy ebből aztán egy hónapokon, akár éveken át végzett munka, írási folyamat legyen.  Az írónak tehát az az anyaga, ami még nem múlt el, de ahhoz, hogy érvényes legyen, amit megfogalmaz, az emlékeitől is távol kell kerülnie, az emlékei által kiváltott érzelmektől is, ugyanakkor – szerintem – mindent újra kell élnie, emellett pedig kapcsolódnia kell a társadalmi folyamatokhoz is. Tulajdonképpen úgy van, ahogyan azt az író leírta, nem hinném, hogy tökéletesebben megfogalmazta volna bárki, mint hogy hit nélkül, fájdalom nélkül, önelemzés nélkül, világmegváltó szándék nélkül nem lehet írni. A szívünk vére nélkül. Ha pedig így van – kétségtelen! –, akkor minden, amiről írunk, közel van. Közelebb, mint szeretnénk. Ez a fene nagy helyzet.

Mi történik az irodalommal, ha az alkotó kultúraszervezői feladatokat is ellát? Előfordulhat, hogy az irodalmi látásmód ilyenkor más fókuszt kap?

Kevesen vannak, akik nem kultúraszervezők is, mert vannak dolgok, amik egymásból következnek, egymást erősítik. A színházi emberek előbb-utóbb kitalálnak valamilyen fesztivált, találkozót, ahogyan az irodalmárok is, a képzőművészek pedig művésztelepeket hívnak életre. Ez szerintem a természetes, a kulturális élet lényege éppen ez. Legalábbis nem ismerem más módját a kulturális élet alakításának, ebben szocializálódtam. 1984-ben, nem önkezdeményezésre, hanem a Munkásegyetem ifjúsági osztályának megbízásából szocialista ifjúsági filmfórumot szerveztünk, bültent írtunk, beszélgetéseket vezettünk. Feloldódtam ebben a közegben, pedig le kellett küzdeni a nyelvi akadályokat, nem volt egyszerű szerbül hozzászólni a filmek kapcsán szervezett vitákhoz. Szerintem dadogtam is, hebegtem is, de valamit jól csinálhattam, mert belekerültem egy olyan körbe, ahol a kultúráról beszélgettek, viták folytak arról, hogy mi legyen a város épített örökségével, hogyan lehet érvényesen megszólalni a költészetben. Egy évre rá pedig felfordult a világ Szabadkán, mert megérkezett Ljubiša Ristić. Egyébként az ő jelenlétét, az általa képviselt kultúrpolitikát a mai napig se nem heverte ki, se nem emésztette meg a város. Az ő kultúraértelmezése mentén vált nyilvánvalóvá a szabadkai kultúrafelfogás kettős szorítottsága, és ez a mai napig nem sokat változott.

Az egyetemi évek alatt is megtaláltak a kultúraszervezéssel kapcsolatos lehetőségek, akkoriban nem érdekeltek különösebben, de hát újvidéki student voltam, Bányai-tanítvány. Egyszerűen képtelenség lett volna nem vállalni feladatokat. Idővel eltávolodtam a tizenhét éves önmagamnak attól a multikulturális közegben szocializálódó részétől, aminek volt szerves folytatása Újvidéken, én azonban mégis kívülállóvá váltam. Nem állítok semmi újat magamról, több regényemben körüljártam a belső magánynak ezt a bizonyára sokak által ismert érzését. 

A kilencvenes évek elejétől pedig… hát, az egy másik történet, a kultúraszervezés és ellenzékiség szintézisben megvalósuló, vadul lüktető világa... Soha olyan közel nem éreztem magam az irodalmi élethez, a zenei, színházi élethez, mint azokban a borzalmas, hiperinflációtól sújtott, háborús hátország terheit nyögő, a teljes elnyomásban fuldokló kilencvenes években, éppen a kultúraszervezésnek köszönve.

Érdekes tapasztalat, hogy olyannyira belemerültem a munkába, hogy ebben a forradalmi-újságírói-kultúrszervezői hevületben észre sem vettem, hogy nem vagyok kompatibilis a magyar közösségen belül érvényes politikával. A kétezres évek elején aztán feljebb léptem a kultúraszervezés területén. Teljesen véletlenül alakult így, egyetlen embernek köszönhetem, hogy Szabadka művelődési tanácsosa lettem 2003-ban, a legnagyobb vajdasági magyar párt akkori elnökének. Később kiderült, hogy csak azért döntött mellettem, mert elszórakoztatta, hogy a személyemmel bosszanthatta az akkori kulturális megmondóembereket. Eredetileg egy évre voltam előlátva, a teljesítményem azonban megtartott nyolc éven át. Ám a teljesítmény olyan, hogy egy ideig barát, utána már ellenség. Persze ezt sem tudtam, hanem megtanultam.  

Amióta beleártottam magam a kultúraszervezésbe, voltam középiskolai tanár, újságíró, fesztiválszervező, egy évtizeden át voltam folyóirat főszerkesztő, városi és magyar nemzeti tanácsbeli művelődési tanácsos, könyvtáros, írtam néhány könyvet, szerkesztettem is néhányat, fordítottam is néhányat. Sohasem volt mindent maga alá gyűrő bennem az irodalmi látásmód. Egyébként pedig szerintem nincs egyetlen, érvényes, elfogadható fókusz. Legalábbis remélem, hogy így van.

Hogyan alakul mostanában a párbeszéd a vajdasági és a magyarországi irodalom között?

Ha látjuk, tudomásul vesszük és elfogadjuk, hogy ma már nem vajdasági és magyarországi irodalom van, hanem magyar irodalom, amelybe beletartoznak olyan vajdasági írók, akik Vajdaságban élnek és olyanok, akik Magyarországon élnek, akkor kétségtelen, hogy létezik párbeszéd és léteznek irodalmi körök, amelyeken belül kifejezetten jól működik a párbeszéd. Most olyan időszakot élünk át, amikor erőteljes társadalmi folyamatok határozzák meg a kulturális folyamatokat, ezzel együtt az elmúlt évtizedek alatt lassan változó, majd az elmúlt évek alatt felgyorsult változáson áteső magyarországi–vajdasági magyar irodalmi párbeszédet is. Talán emiatt – nem annyira az irodalmi párbeszéd, inkább a bennünket körülvevő társadalmi események miatt – az idei év jelentős részét azzal töltöttem, hogy az első világháború végéhez kötődő eseményeket kulturális szempontból feldolgozó köteteket olvastam.  Valamelyest ismerős terepen mozogtam, hiszen a Szép Amáliák megírása előtt már végigrágtam magam azon a korszakon, de újra oda tértem vissza, mert mélyebben meg akartam érteni a társadalmi kataklizma következtében beinduló kulturális folyamatokat és az azokra a rákövetkező évtizedben érkező válaszokat.  A művek felől tartom a leginkább fontosnak az irodalmi párbeszédet, ahogyan ez esetemben mindig is volt.

Amikor az irodalom „átnyúlik” a határon, megváltozik-e a nézőpont? Mennyiben lesz más a vajdasági tér belülről és kívülről nézve?

Először is a határ kérdését kell tisztáznunk. Gondolhatunk országhatárra, nyelvi határra, a tömbben és a szórványban élők között húzódó határra, nyelvi kisebbségben és többségben élők között húzódó határra, idevehetjük azt a láthatatlan európai határt, ami időről időre mélyen felzaklatja a kulturális gondolkodást, alakítja a történelmet, felszítja az ellentéteket. Irodalmi kérdés is, hogy létezik-e Közép-Európa, vagy csak a tapasztalata él? Fel tudjuk-e még idézni a múlt század utolsó évtizedeiben e téma körül zajló kulturális vitákat, és van-e ma, negyven évvel Milan Kundera esszéjének megjelenése után, a keleti blokk összeomlása, Jugoszlávia szétesése, az európai értékek átalakulási folyamata közepette érvényes válaszunk a közép-európaiságra, köztes-európaiságra? Identitásképző-e vagy – ahogyan a nyolcvanas években Európa keleti feléből érkező ideológiával szembeni önmeghatározássá lett, függetlenül az árnyalatoktól – Európa nyugati feléből érkező ideológiákkal szembeni önmeghatározássá vált? Vagy egyszerűen csak elfelejtődött, elkopott? A Balkán térségben van olyan megközelítés, ami birodalmi törekvésként éli meg a közép-európaiság kérdéskörét, ami nem teszi egyszerűbbé a dolgot. És hogy a dolog még inkább bonyolódjon, azt sem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk Deleuze és Guattari értelmezésén keresztül megszólaló Kafkát a kisebbségi – tehát határként is értelmezhető – irodalom kérdésében. Emellett a tér alakulásának, a táj változásának dinamikája a határkérdések olyan aspektusát is felveti, amelyekkel az irodalomnak is kezdenie kell valamit. Nem országhatárra, hanem a természet tűréshatárára gondolok.

Azon kevés vajdasági magyar író közé tartozom, akiknek több mint két évtizede van belgrádi kiadója, ráadásul annak vezetője a szerb irodalmi-kulturális élet kiemelkedő alakja. Ez hálót jelentett: komolynak tartható antológiák szerkesztésekor felkértek, értették és értékelték azt az irodalmat, amit az én szövegeim képviselnek. Relevánsnak tartották a mondanivalóm, és ebben a sorban David Albahari is szerepelt, ami számomra nemcsak megtisztelő volt, hanem megnyugtató is. A szerb nyelvű köteteim elfogynak, van olvasóközönségem. Érzem a helyem. Tehát amikor a határ kifejezést lélektani értelemben használjuk, hogy a szerb és a magyar irodalom között meglévő határvonal, akkor a nézőpont kapcsán azt kell mondanom, hogy kíváncsiak arra a nézőpontra, amit én képviselek, izgatja mind az irodalmárokat, mind az olvasókat, nyitottak.

Ha a kérdését úgy értelmezem, hogy a határ a magyarországi és az azon kívüli magyar irodalmat illeti, akkor kétségtelen, hogy megváltozik a nézőpont. Arra törekedtem, hogy amit leírok, az hiteles és érvényes legyen, szóljon arról a világról, amiben élek, tematizálja azokat a társadalmi problémákat, amik az itt élőket érintik, ugyanakkor a perspektíva ne záródjon be, hanem legyen képes megszólítani az itteninél szélesebb, elsősorban magyar olvasóközönséget. A pályaívem azt mutatja, hogy ez sikerült. Az általam tematizált problémakörök társadalmi-politikai-történelmi nézőpontja képes volt megérinteni az olvasókat. A vajdasági magyar irodalmi élet vonatkozásában azt tudom elmondani, hogy irodalmi pályám elején hoztam egy döntést, ami azzal járt, hogy szorosra kellett fűznöm a viszonyt az olvasókkal. Nem esett nehezemre, rengeteg irodalmi estem volt, mire negyvenéves lettem, ez kiteljesedett, elsősorban már a könyveim alapján, de személyesen is ismertek.

Arra a kérdésre, hogy mennyiben lesz más a vajdasági tér belülről és kívülről nézve, nem tudok érvényes választ adni, mert sohasem néztem kívülről. Azok közé tartozom, akik itthon maradtak és életük érvényességének mértékegységét a vajdasági téren belül állították fel.

Mi számít vajdaságinak ma a kortárs irodalomban? Létezik-e még egyfajta belső poétika, közös nevező, vagy már csak egy földrajzi emlék köti össze?

Azt hiszem, erre mindenki maga fogalmazza meg a saját válaszát, mégpedig az alkotásain keresztül. Olvasom a vajdasági magyar irodalmat, nemcsak a kortárs írókat, hanem a régieket is, és úgy látom, létezik folytonosság. Ami azonban engem magával ragad, az a szerzők felkészültsége és munkabírása, elkötelezettsége és teljesítménye az irodalomelmélet, irodalomtörténet, színháztörténet, művelődéstörténet, művészettörténet területén, emellett pedig a vajdasági magyar közösség integrális történetének monografikus feldolgozása vonatkozásában. Hozzájuk emelem azokat, akik technikai feladatot végeznek, az újságok, kiadványok digitalizálásával, de valójában a munkájuk ennél sokkal több: láthatóvá teszik azon nyomtatásban megjelent törekvések összességét, amelyek kulturális értelemben létrehozták a vajdasági magyar közösséget. Emellett az eddig megjelent kronológiák nemcsak hiánypótlók, hanem lehetőséget adnak arra is, hogy megkezdődjön a vajdasági magyar irodalom alakulás- és fejlődéstörténetének újbóli értelmezése, vagy legalábbis a megnövekedett tudásanyag ismeretében való bővítése. Úgy vélem,

 A szépírók közül nyilván kevesebben vannak azok, akiket ez foglalkoztat, én biztos, hogy inkább közéjük tartozom.

Azt szerintem szinte mindenki látja, tapasztalja, hogy átrajzolódásban van a kortárs vajdasági magyar irodalom, és nem csak generációváltásról beszélünk. Úgy tapasztalom, a közös nevező, a belső poétika működik, van bizonyos szervezőelv. Az, hogy ez milyen értéket teremt, még nem látszódik tisztán. Nem hiszek abban, hogy az itt lezajlott történelem elmúlt száz éve is olyan emlékké szelídült, aminek már semmiféle hatása sincs a jelen művészeti folyamataira, ideértve az irodalmat is. De azt is látnunk kell, hogy az erőteljes társadalmi mozgásoknak, amik közt élünk, a kortárs irodalmunk alkotói kevéssé alakítói, ami irodalomtörténetünket ismerve kétségtelenül új jelenség. A művek fogják megmutatni, hogy ez miként hatott a belső poétikára, a közös nevezőre.

Egy régió irodalmisága mennyiben áll össze az ott élők tapasztalataiból, és mennyiben a róla alkotott képből? Melyiknek hisz jobban: a megélt valóságnak vagy a róla született történeteknek?

Amikor megszólalok, a valóság egy lehetséges változatát mondom el. Az, hogy elhiszi ezt nekem az, akinek elmondtam, attól függ, mekkora meggyőző erővel rendelkezem. Ha az olvasók szerint a történet igaz, akkor az általam teremtett valóság hiteles. Az mindig is nehezítette a dolgom, hogy engem nem igazán érdekelnek a történetek. A hatások, a következmények, az összefüggések érdekelnek, a történet pedig annyiban, amennyiben az előbbiek irodalmi műként megszólaló nyomozását szolgálja.  Egyszer egy kedves ismerősömnek – olyan sikeres író, aki az élete egy pontján úgy döntött, hogy íróvá lesz, és ezt a döntését meg is valósította prózaíró kurzusok elvégzését követően – megpróbáltam elmagyarázni, hogy miért nem írom egyik könyvet a másik után, ahogyan ő teszi. Kérdeztem, hogy ő miért írja egyik könyvet a másik után? Azt felelte, hogy tele van történetekkel, amiket el akar mesélni. Én nem akarok mesélni, engem nem érdekel a történet, engem az irodalom érdekel. Akkor tehát mi is válaszom a kérdésére? Az irodalomnak hiszem el a valóságot.

Mi maradt meg mára abból a vajdasági irodalomból, amelyben még erős volt az intézményi és közösségi háttér? Hol lehet ma hasonlóan otthont találni?

Nagyon régen volt ennyire erős az intézményi háttér, mint manapság, ami az irodalmi szereplők azon részének, akik bírják az intézményi bizalmat, hálót jelent. A közösségi háttér pedig ettől függetlenül alakul, demográfiai kérdésként, és még sokáig nem fog a kettő között feltételességi viszony kialakulni, vagyis az intézményi háttér hosszan képes túlélni a közösség fogyását. A kérdés második felére válaszolva: nem tudom, hol lehet otthont találni – én egyébként ragaszkodom ahhoz, ami otthonként adatott számomra –, de ennek megírása is lehet feladat.