Az Arcanumban keresgéltem, és a Hétfői Hírek 1962. július 9-i számában találtam meg legkorábban a tanárnő nevét a Béke és Barátság Úttörő Művészeti Szemle szavalat kategóriájának aranyérmesei között, olyanok mellett, mint Martin Márta és Petschnig Mária. Mit jelentett – különösen Orosházán – az országos siker, a visszaigazolás a tehetségről, de még inkább az, hogy kinyomtatták a nevét?
Ez akkor már a sokadik csillebérci versmondós nyaram volt. Csodáltam Martin Márta zengő hangját és szép fekete haját, Petschnig Marinak meg olyan nagy, zöldeskék szeme volt, amiben apró, aranyszín pontocskák voltak. Keleti István volt az esti „szép beszélgetések” vezetője, s ő hívta a főiskolás Schütz Ilát is vendégül hozzánk, aki úgy mondta el Shelley Óda a nyugati szélhez című versét, hogy a szentjánosbogarak is megálltak a levegőben. Nem állítom, hogy sokat értettem a versből, de valami megmagyarázhatatlant megéreztem az életből.
Marival levelezni kezdtünk. Az ő pécsi lakcímét sokáig úgy őriztem, mint egy másik életbe nyíló átjáró jelszavát. Ő, a későbbi közgazdász küldte el – egy franciakockás lapra kimásolva – Cyrano híres orrmonológjának szövegét. Rostand neve ismeretlen volt, de Mari írta, hogy francia. Így aztán, mikor az orosházi könyvesbolt kirakatában megláttam Dobossy László frissen megjelent, A francia irodalom története című könyvét, megvettem, és ezzel tényleg kinyílt egy átjáró, ha még csak résnyire is. Én nyomtam le a kilincset.
A sajtóval való találkozásomat a figyelmeztető közéleti csöngetések közé sorolom. Ezt a hírt akkor átvette a helyi hírlap is, ahol elképedve olvastam, amit a számba adtak. Sose mondtam én olyasmit, hogy „Tudtam, hogy bíznak bennem, és aranyat várnak tőlem”. Mondhattam volna, de – nem mondtam. A felnőttek legyintettek. Én meg egész nyáron morzsolgattam magamban, hogy miképp történhet ilyesmi.
Az orosházi zenei általános iskola hamar megismertette velünk a közösségi munkát és az azzal járó örömöket, s ott az egyéni teljesítmény is belesimult a közösbe. Örültünk egymásnak. Mire gimnazista lettem, már névelős nevemen emlegettek a kisvárosban, mint bárki mást is, aki többször fölbukkant a rendezvényeken. Megszoktak.
Vannak-e olyanok, akikkel a versenyekről, innen vagy a Kazinczyról követik egymás életét, sorsát?
Én fölkapom a fejem minden ismerős névre. Talán tudunk egymásról. De az volt az igazi, amikor középiskolásként, egyre növekvő kíváncsisággal fordultunk a másik teljesítménye felé. Meghatározó pillanat volt. amikor a kecskeméti színházban, a verseny gálaműsorában Tímár Béla mondta Radnóti Második eklogáját. Ő is aranyat kapott előtte, én is. De életemben először élhettem át azt az – érdekes módon csöppet sem leverő, inkább röptető – felismerést, hogy: istenem… jobb, mint én! S hogy én vagyok kitüntetve azzal, hogy hallom és értem.
Kazinczy-érmet úgy kaptam, hogy abban az évben csak a magnószalagon beküldött hangunk alapján döntött a zsűri. Évek múltán, a Riporter kerestetik címen futó vetélkedő befejeztével néhányunknak rádiós beszédórákra nyílt lehetősége. Bemutatkozó szavaim után Wacha Imre felkiáltott: „Ezt a hangot ismerem! Maga, maga az a…” Rám ismert, és én akkor megérezhettem, hogy nemcsak az én otthoni Füredi Ági nénim és imádott Papp Miklós „tanár bácsim” tartja az eget sokunk fölött, hanem vannak az országban is „Figyelők”, mint Wacha tanár úr, Keleti és Mezei Éva. S lettek ilyenek a későbbi kortársaim közül is, Debreczeni Tibor, Trencsényi László, Takács Vera és Szakall Judit például.
Honnan hozta azokat a valójában nagyon egyszerű, de elképesztően fantázianyitogató dolgokat, illetve a népi hagyományokból építkező játékokat, amik az 1980-as években a televíziónak köszönhetően egy nagyon széles körhöz eljuthattak?
A dramatikus nevelés első stencilezett szakanyagai, benne az első alapgyakorlatok és játékok németből fordított csehszlovákiai kiadványok segítségével, 1974 körül jutottak el Magyarországra. Ekkor már Mezei Éva birminghami tapasztalatai és Debreczeni Tibor külhoni magyar szakembereket vallató interjúi révén többünknek kezdett derengeni, hogy mi is az a „creative drama”.
Saját gyakorlatomat az Erdélyi utcai iskola kultúrtörténeti drámajátékai és a KISZ Művészegyüttes Úttörőszínpadának bevallottan produkciócentrikus évei alapozták meg. 1985-re el is készült az első módszertani könyvem, de valahogy elfektették, és csak 1987-ben jelent meg a Tankönyvkiadónál. Az együttes első előadása egy népi mondókákból álló szerkesztett játék volt, aminek a csodálatos anyaga egyszerűen nem eresztett, lett is belőle egy könyv, Dünnyögők és dúdolók címen, 1995-ben a Helikonnál. Azt meg csak észre kellett venni, hogy a hazai hagyomány játékai miként szolgálják az angliai metódussal már világhírűvé vált fejlesztési és „emberépítési” törekvéseket. Az viszont tény, hogy ha véletlenül nem kérnek fel a Játsszunk bábszínházat! és a Csörgősipka című műsorok forgatókönyvének megírására és a műsorok vezetésére, nehezebben tudtuk volna elfogadtatni később a közoktatásnak és a nevelőképzésnek azóta is folyton kínálgatott drámapedagógiát.
Mit jelentett a fővárosba kerülni Orosházáról? Hogyan élte meg a váltást, és mikor lett otthona Budapest?
Nem éreztem sokknak. Inkább egyfajta megérkezés volt ez, az ágybérletek és a későbbi albérletek ellenére. (Eltévedni meg azóta is képes vagyok, a világ bármely táján.) Az első generációs értelmiségiek nyavalyáit, a nyelvtudás hiányát, a pihenésre való képtelenséget, a segítő, rokoni – ne adj isten külföldi – kapcsolatok hiányát és a tanult kishitűséget először megszokja az ember, később meg igyekszik kiküszöbölni. Fél évszázada lakom a Józsefvárosban. Nekem ez lett a világ közepe.
Hogyan fogadták a gyerekek és a felnőttek, amikor nem kedves, felhőtlen, tét nélküli, aranyoskodó délutánokat, estéket töltöttek együtt, nem klasszikusok, nem készen kapott mesék vagy drámák feldolgozásával foglalkoztak, hanem az ő életükből vette a témákat?
A művészegyüttes gyerekeivel már második évben megszaporodtak a hétköznapi élet problémáit érintő beszélgetések, aztán meg az azokon dobbantó rögtönző játékok. A válófélben lévő szülők gyerekeiről szőlő Szerda-csütörtök című játékunk az egyik első magyar életjáték volt. El is lopták. Lejött a rádióban mint X. Y. dokumentumjátéka. Ez adta a csoportnak a fölháborodás energiáját a harmadik évre, amikor a saját élményeket összeillesztő, a YouTube-on majdnem egészében most is látható Aki bújt, aki nem megszületett. Elég sokan prüszköltek miatta. Akik mostanában megnézték, még azokra is hatott, pedig eljárt fölötte az idő.
Mintha a tanárnőben egy forradalmár élt volna!
Nem vagyok forradalmár alkat. Inkább házőrzőféle vagyok. Meg aki csomagol az útrakelőknek. Nem választottam a feladataimat. Az én adottságaimmal egyszerűen nem lehetett mást tennem. Kisgyerekként kérdezte tőlem az egyik fiam, hogy miképpen jön rá az ember, hogy mit kell tennie. Akkor valami olyasmit mondtam, hogy mondjuk egyszer csak észreveszed, hogy az a valami ott le akar esni. Odakapsz. Majd megint dőlni kezd. S akkor utánajársz, hogy mi ennek az oka, és hogyan lehetne orvosolni, esetleg mi miatt vagy kik miatt látszik orvosolhatatlannak. Van erről tapasztalásom. A magyar oktatás és nevelés világában könnyű példát találni a dolgok szétesésére, de a megbénításukra és a totális összeomlásra is.
„Külföldről megpróbáltuk meghonosítani a náluk már kialakult jó kezdeményezéseket, és most indítjuk be az úttörőszövetséggel, az Országos Pedagógiai Intézettel és a Népművelési Intézettel közösen a dramatikus nevelési kísérleteket az iskolákban. Szükség is van erre. Egyszer azért, hogy végre eltűnjenek a Lakner bácsi-féle színház szülőt, nagymamit, nagypapit andalító műsortípusai, másodszor pedig azért, mert mind színházi kultúránk, mind színházi ízlésünk megújulását elsősorban a gyermekszínjátszás felől várhatjuk.” Ezt az 1979-es, 2. gyermekszínjátszó találkozó kapcsán nyilatkozták Trencsényi Lászlóval a Fejér Megyei Hírlapnak. Volt idő, hogy ezek eltűntek? Mert én úgy érzem, hogy ez az a gyom, ami a legrosszabb talajból is kinő, még most, több mint negyven évvel később is. Kimutatható valamiféle hatás akár a színházon, akár a drámapedagógia felől nézve a társadalmon?
A drámatechnikákat alkalmazó nevelési folyamatban a szabadság és a fegyelem nagyszerű egységét tanulja meg alkalmazni a vezető és vele a vezetett is. Az iskolázott figyelem elsajátítása egyszerre cél és eszköz is. A megélt találkozások során a megismerés örömétől a kifejezés olykor gyötrelmes gyönyörűségéig jutunk el. A legfontosabb feladat annak felmérése és megállapítása, hogy – saját adottságait is észben tartva – mi itt a nevelő feladata. Hogy mosakodni, figyelni, csöndben lenni vagy énekelni kell-e a rábízott embert megtanítani.
A jó drámatanárt a helyzetbe hozás képessége jellemzi. Feladata az együttes élmények előkészítése és feldolgozása, de az is, hogy meg tudja kívántatni az általa fontosnak tartott dolgokat és értékeket. A közösségi nevelődéshez hely, idő és szabadság szükséges. Mindennek híjával vagyunk egy ideje.
Mennyire kellett a tanító- és tanárképzős hallgatókat vagy a pedagógusokat győzögetni a drámapedagógia hasznáról? Lasszóval kellett fogdosni őket, amikor főiskolai, egyetemi speciális kollégium vagy továbbképzés volt? Vagy hamar trendi lett? Hogyan zajlott ez az evolúciós vagy inkább emancipációs folyamat a népszerűség és az elfogadás koordinátái mentén?
Az első évek az értetlen csodálkozást hívták elő, hogy miért is nem tanulták ők ezt a főiskolán vagy az egyetemen. Amikor megtapasztalták, hogy – a pályára alkalmasakat – ez a módszer harmadannyi idő alatt tudja megtanítani a térrel, az idővel és a személyes hatóerejükkel való gazdálkodásra, mint ahogyan az mifelénk szokásos, rengeteg már gyakorló nevelő sajátította el a módszer alapjait. Az a felismerés, hogy a más pályára alkalmasak viszont már az első hónapokban rájönnek, hogy inkább valami mással kellene foglalkozniuk, mert itt bizony jelen kell lenni, figyelni kell, és lényegében nincsenek tabu témák, már nem mindig volt népszerű. Az meg, hogy ezt jó csinálni, legalábbis annak, aki kellő képességekkel rendelkezik, sok esetben gyanússá tette a tevékenységünket.
A színháziak kezdetben egyetlen arisztokratikus mozdulattal eltolták maguk elől a drámapedagógiát, de még a színházi nevelést is, a nevelés „komolyságát” féltők meg ajtót, ablakot bezártak. Mára kicsit jobb a helyzet. A sok dugába dőlt próbálkozás után megszületett, és egyre több helyen indul az ötéves dráma- és színházismeret tanári szak. Mint mindennek a világon, ennek is meglesznek a szélhámosai és a kevésbé tehetséges képviselői. De a fontos dolgokat rosszul is csinálni kell. Egy ideig. Aztán hátha eljön az angyal.
Amikor pár éve a miskolci évadról beszélgettünk, felemlegette, hogy Görög Lászlót kiskamasz korában, néptáncosként látta először színpadon. Kik azok, akiknek a pályáját nem is az indulásuktól, de még jóval korábbról követi? Biztosan vannak olyanok, akikben azonnal lehetett látni, hogy mocorog bennük valami, és várakozással követte őket, meg olyanok is, akikre rácsodálkozott, hogy egyszer csak mint Pallasz Athéné, teljes fegyverzetben pattantak a színpadra.
Ilyen derűs élményem, amikor Megyeri Zoli a helyzetgyakorlatához nézőt igényelt, mondván, „ha nem nézik, akkor nem csinálom” – ma Tatabányán vezető színész. Egy győri C kategóriás rendezőtanfolyam kiváló vizsgadolgozata egy József Attila-versekből szerkesztett műsor volt. A gazdája, Kováts Adél ma a Radnóti Színház igazgatója. Egy csurgói diákfesztiválon egy porcelánfejű kislány egy balladaműsort nyomott az orrom alá, s a pár oldalból kiérződött a tehetség. Bíró Krisztának, az Örkény Színház színművészének azóta több könyve is megjelent. Csapó Attila, aki ma a Vígszínház színpadán látható, József Attila Ó, szív, nyugodj című versét mondta, s egyszerre kiritkult a levegő a teremben.
Lábodi Ádám találkozása Karinthy Nihil című versével engem is megrázott. Takács Nóra Diána történelem szakos volt az ELTE-n, amikor egy Morgenstern-vers egyetlen hangsúlya jelezte, itt készen van valaki a pályára. Borbély Alexandra még az egyetem előtt, a KIMI-be járt, amikor egyszer elég fáradtan mondott valami szöveget. Kértem, hogy ha megpróbálná még egyszer… És megpróbálta. És mintha egy repülő zúgott volna föl mellettem, szinte ledöntött a lábamról az az erő, ami kirobbant belőle. És most nem is említem azokat, akikből író, költő, pszichológus, tanár, műfordító vagy épp szerkesztő lett.
Ha jól kerestem, az első kritikát 1980-ban találtam tanárnő munkájáról, egy évvel később pedig ön írt kritikát a Színházban a gyerekszínjátszók találkozójáról. Hogyan fogadta el, be a kritikusi közeg?
Engem – igaz, akkor már hosszú évek zsűrizési gyakorlata után – Szűcs Katalin Ágnes, a most harmincadik éve megjelenő Criticai Lapok szerkesztője bízott meg először kritikák írásával. Máig hálás vagyok neki. Nem készültem kritikusnak, de boldogan szolgálom az alkotókat, míg erőmből telik. Ha felkérnek, s meg tudom nézni az előadást, megírom. Ha mást kérnek fel, más írja meg, és én nagy érdeklődéssel olvasom mindenki írását.
És hova tette a kritikát akkor, amikor a darabjairól vagy az azokból született előadásokról írtak a kollégák? Na meg persze: hogyan, milyen szemmel nézte ezeket az előadásokat?
Kritikusok nemigen foglalkoztak énvelem. De azt el tudom mondani, hogy a mások által rendezett saját darabjaim bemutatóit – kevés kivétellel – heves fizikai rosszullétek és a föld felszínéről való eltűnési kísérletek között éltem meg. Semmihez nem hasonlítható, elviselhetetlen állapot ez, nem is szorgalmazom, hosszú évek óta. Kritikusként nem is illene ajánlkoznom a színházaknál. Így aztán ez el van intézve. Majd. Ha már nem látom.
Milyen volt fiatal kritikusnak, és milyen most? Változott-e, ahogy néz és ahogy ír?
Viszonylag hamar rájöttem, hogy ami rossz, azt nem bosszúból csinálják, akik csinálják, hanem mert ennyi telik tőlük éppen. Ez megszelídíti az embert. Ami mai napig mélyen megráz és fölháborít, az a színészgyötrő, buta furcsálkodás, a zajos álszínház, az álságos kenetteljesség. De tanulok hallgatni. És boldog vagyok, ha időnként jót látok.
Sosem szaturálódik a színházzal vagy a betűkkel?
Nem. Olyan persze van, hogy lepkehálóval kergetem a megfelelő állítmányt egy megveszekedett mondatba. Amúgy meg – egyre kevesebb embert engedek a közelembe.
A színházpedagógiától egyetlen aprócska lépés lett volna az üzleti élet, és az annál vagy a kritikaírásnál sokkal-sokkal jobban fizető trénerkedés. Nem gondolkodott el a váltáson?
Nem. De volt pár „meglépett” hallgatóm, akik rendszerint az első év alatt észbe kaptak, és tudom, hogy később sikerrel alkalmazták a nálunk tanultakat. Rendben van ez.
Sokak, sokunk szerint a legszépirodalmibban író kritikus. Kikből merít, kiket olvas?
Elég sok verset. Aztán meg Mikszáthot, Szerb Antalt, régi magyar prózát, Thomas Mannt, Dickenst, a nagy oroszokat, hálával áldva a mi nagyszerű műfordítóinkat, hogy csak Szőllősy Klárát említsem például. Vannak hónapok, amikor nem tudok kiszabadulni egy körből, s akkor Goethe meg Schiller van hetekig, aztán meg jönnek mások, kézenfogva. S bevallom, olvasom a kollégáim írásait is.
Találtam a tanárnőtől lapokban megjelent verseket. Ez abbamaradt?
Igen. Fejben írok néha. De már nem vetem papírra.
És az élete regényét nem akarta megírni akár önéletrajzként, akár fikciósan?
Nem. Volt, ami volt. Csak megismételni ne kelljen.
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
