Krézi srác, döglött macska és kozmikus szerelem – hét dal a harmincéves Heaven Street Seventől

Hol van az a krézi srác?

Essünk gyorsan túl listánk egyértelmű tételén: az ezredfordulón megjelent Cukor című albumon – melynek vinylkiadása a Budapest Parkban debütál – hallhatta először a nagyközönség a Hol van az a krézi srác?-ot, amely a magyar kollektív tudatból azóta is kirobbanthatatlan.

Ez az a dal, amely a Heaven Street Seven életművéből kiszakadva önálló életre kelt. Bármelyik magának gitárzenét is megengedő rádióadó rotációjában találkozhattunk vele az elmúlt bő két és fél évtizedben, egyszerre belefér egy retroválogatásba és kortárs alternatívrock-playlistbe is, sokan talán nem is tudják, melyik zenekartól származnak a mélabús refrén híres sorai.

A szerzői teljesítmény azért is megsüvegelendő, mivel a zenekar az első teljesen magyar nyelvű lemezén össze tudta hozni az egyik legfontosabb dalát, évekkel megelőzve a dekád „nagy alterbummjának” hasonló ligában játszó slágereit, így például a Bogozd kit (30Y), az Autó egy szerpentinent (Quimby) vagy épp a Szájbergyereket (Kistehén). (És a hasonló liga akkor is áll, ha a zenekar tagjai köztudottan nem szeretik az alternatív címkét.)

Az az érdekes ebben a számban, hogy nem nevezhető igazán „tipikus” HS7-szerzeménynek – az albumról például a Sajnálom sokkal inkább előrevetíti a későbbi hangvételt. Mégis a zenekar egyfajta szimbólumává vált, sőt, a frontember Szűcs Krisztián tavalyi életműturnéja is Krézi srác 25 címmel futott.

A melankolikus-nosztalgikus dal sikerének titka talán abban rejlik, hogy egy mesterien szóló, azonnal felismerhető és dúdolható gitárriffel nyit, miközben a szöveggel együtt egy olyan korhangulatot csípett el a 2000-es évek kapujában, amely azóta is velünk maradt. Elidegenedés, közömbösség, kiapadt kapcsolatok és keserédes visszaemlékezés a talán nem is olyan régmúlt (maximum tíz éve eltelt?) szebb napokra – mintha csak egy poszt-Covid érából érkezett dalt írnánk körbe.

Dél-Amerika

Bár a fentiekből úgy tűnhet, hogy a Heaven Street Sevennek csak egy szerzeménye ütötte át a közismertség plafonját, ezt azonnal korrigáljuk is. A Cukor után mindössze két évvel a Kisfilmek a nagyvilágból albumon ugyanis újra sikerült egy örökzöldet alkotniuk a Dél-Amerika képében.

Hangvételében ez a dal már jóval inkább tükrözi a HS7 magyar nyelvű érájának szerzői attitűdjeit: könnyűzenében szokatlan, akár stílusparódiának is beillő, abszurditásig tolt önironikus modorosságot hoz, (alternatív) rockzenéhez képest meglepő hangszerelésbe csomagolva.

A bohókásan pattogó, zongoraalapú, néhol fúvósokkal is megtoldott számot persze a jól idézhető szöveg na meg Szűcs Krisztián előadásmódja teszi igazán kiemelkedővé. Az ének végig parádésan teátrális, a refrén egyszerű és nagyszerű, az utolsó verse váratlan elemelkedésében pedig a „Brutális majális, megbánja a halál is” sor máig ingyen bérli helyét a fejünkben.

Ez a szerelem

A zenekartól ugyanakkor a lírai dalszerzés sem állt távol, ami nem is csoda, hiszen életművük több fontos tétele párkapcsolati-szerelmi tematika köré szerveződött. Ezek közül az egyik legjobb az epikus magaslatokig szökő rockdal, az Ez a szerelem.

Ennek a tracknek a szövegén keresztül jól lehet közelíteni Szűcs Krisztián általános szerzői fogásaihoz. Nem fél felvállalni akár olyan naivnak ható sorpárokat, mint az „Ez a szerelem, nem múlik sohasem”, ugyanakkor tele van költőinek nevezhető képekkel, amelyekkel nagyszabásúvá és univerzálissá dagasztja a szubjektív érzelmeket. Amikor pedig már épp a rózsaszín ködös giccs felé venné az irányt, húz egy váratlant, és döglött macskával, felgyújtott erdővel és lebombázott várossal ellenpontozza a boldog szakaszokat.

A Szállj ki és gyalogolj című albumukon is dinamikusan előadott, a szöveg ellentétpárjai által afféle kozmikus feszültséget megjelenítő dalt jó érzékkel választották ki arra, hogy az egykori Petőfi Rádió Szimfonik elnevezésű projektjébe bevonják. Az Ez a szerelem szimfonikus zenekari átirata átütőre sikerült, sokat játszották a Petőfin, és bár nem emelkedett a Krézi srác és a Dél-Amerika szintjére, mégis ezt nevezhetjük az életmű harmadik leghíresebb szerzeményének.

A réten

Az először a nemrég előkerült Gigerli EP-n, majd az utolsó, Felkeltem a reggelt című nagylemezen közreadott dal baljós tónusa kissé elüt a diszkográfia összképétől. Utólag visszanézve persze könnyen belemagyarázható, de mégis: már a dal felütése is magában hordozza a lezáró szándékot. Melankolikus-ironikus nosztalgia helyett A réten inkább a múló idővel szemben való teljes tehetetlenséggel számol.

Az, hogy végül az utolsó HS7-albumon kapott helyet, azért is fájó, mert ez talán a formáció legjobb dala. Az előbbiekben már többször kiemeltük a zenekar jól húzó refrénekre való érzékenységét, A réten visszatérő szakaszai viszont még ezek közül is kiemelkednek. Nem mellesleg úgy, hogy a sztenderdektől némileg eltérő dalszerkezetet választottak ebben az esetben, amelyben a köztes versszakoknak is van egy, a refrénekkel összeérő folyása, örvénylése.

Ezen a ponton érdemes a Heaven Street Seven gitárrifjeinek és -hangzásának (amelynek, mint már említettük, a Krézi srác esetében is nagy szerep jut, de sok más példát hozhatunk a Sajnálomtól a Mártáig) mindenkori dicsérete mellett kiemelni Németh Róbert basszusát is, amely ezeknek a remekbe szabott zenei főmotívumoknak sziklaszilárd alapjait biztosítja. A réten esetében bár nem túlbonyolított a basszus, a csűrt-csavart gitárt nagyszerűen ellensúlyozza Németh Róbert játéka.

Tudom, hogy szeretsz titokban

A 2006-os album címadó dala az Ez a szerelem antitézisének is tekinthető. Itt már nincs túláradóan megélt szerelem, csak sötétben bujkáló intimitás, katasztrofális-apokaliptikus képek körítésében.

Az éppen húsz éve kiadott Tudom, hogy szeretsz titokbant a megjelenése idejében, de még évekkel később is a legjobb HS7-lemeznek tartották a zenekar tagjai. Ebben a megítélésben bizonyára közrejátszott, hogy a 2000-es Méz után ez volt az az anyag, amellyel nagyobbat tudott dobbantani a zenekar ismertség terén.

De erre az időszakra esett az is, amikor Morrissey előtt játszottak, meg az is, amikor az EU, a MIDEM (cannes-i nemzetközi zenei kiadói vásár) és az MTV Europe közös díjának az európai feltörekvő zenekaroknak járó különdíját megkapták, amely még a nyugati zeneiparba való bekapcsolódást is meglebegtette a formáció előtt. Mivel ekkoriban még tartotta magát az a vélekedés, hogy mindez csak angol nyelvű dalokkal lehetséges, gyorsan újra rögzítették a számokat angol dalszöveggel, kiadták őket Sorded Little Symphonies címen, és egy évre rá az ausztrál The Church zenekarral nyomtak le egy európai turnét.

Nyugati karrier ugyan nem írható fel az album hagyatékaként, ahogyan azt sem igazolta az idő, hogy hat évvel az első anyanyelvi lemezük sikere után a kezdetekhez (Tick Tock No Fear, Goal, Budapest Dolls) hasonlóan újra angolul adtak ki lemezt, azonban annyiban egyetérthetünk a zenekarral, hogy a Tudom, hogy szeretsz titokban tele van olyan dallal, amelyek még ma is jól szólnak, így például a címadó számon – amely a dalsor legjobbja – túl említést érdemel a Dunabeat, a Nem baj, a Márta, a Mikor utoljára láttalak és persze a Menni kell tovább.

Menni kell tovább

Az egyik legtökéletesebb albumzárlat a magyar könnyűzene történetében. Már csak az tehetné magasabb polcra, ha a legutolsó lemezük zárócíme lenne. De így is van lírai felhangja annak, amilyen ívet lezár a Menni kell tovább: a Heaven Street Seven átlépett egy fontos korszakhatárt az akkori működésében, és ezt egy nagyszerű anyaggal koronázta meg. Utólag pedig összeolvasható a dal keserédes alaphelyzete a külföldi nyitással, a nagy reményekkel, majd a beteljesületlen ábrándokkal és a realitás talajára visszarántott újrakezdés ígéreteivel. Mélyen emberi és mélyen magyar ez a dal – és utóbbi onnan is egyértelműen látszik-hallatszik, hogy kifejezetten furcsa érzés angol nyelven (L.I.A.R.) hallgatni.

Soha többet ne mondd nekem, hogy három

Listánkat egy olyan alkotással zárjuk, amely több tekintetben is különleges helyet foglal el a Heaven Street Seven történetében. Fentebb már említettük, hogy 2011-ben kiadtak egy háromdalos EP-t, amely felvételek aztán eltűntek a közönség szeme elől jó pár évre, legalábbis a zenekar hivatalos csatornáin nem voltak elérhetők. Végül rajongók segítségével sikerült feltámasztani a Gigerlit, melynek egyik tétele a Soha többet ne mondd nekem, hogy három.

A szöveg jelentése meglepően nehezen hozzáférhető. Pedig semmilyen, a magyar alternatív szcénára sokszor jellemző és legtöbbször túlírtsággal párosuló körmönfont szóképbravúr sincs benne, ahogyan érthetetlenségig bonyolított, transztextualitásból szőtt jelentéslabirintussal sem találkozunk.

Nagyon általános, a zenekar stílusába illeszkedő toposzokból épül fel a dal, az egymás mellé szerkesztettségük azonban kimondottan avantgárd jegyeket visel. Ehhez jön az egy szál gitár csupaszságából induló hangszerelés, amely a Felkeltem a reggelt visszafogott, de hatásos, kiforrott elektronikája felé köt át. Nehezen megragadható az a fajta kissé depresszív kísértetiesség, amellyel végül a hatását eléri – egyszerűen csak hagyni kell, hogy ez a dal megtörténjen a hallgatóval.

A zenekar ezt a szerzeményt egyébként úgy vitte a stúdióba, hogy eredetileg Szűcs Krisztián Péterfy Boriéknak írta. A Soha többet ne mondd nekem, hogy három fel is került a 2B-re, de jelentősen átírt változatban – a Gigerlin viszont már Szűcs eredeti koncepciójához közelítve hallható. És milyen jól tették, hogy rátették! Érdekes belegondolni abba, vajon mi lett volna, ha ennek a dalnak a zenei és szövegvilágából kiindulva vesz új irányt a Heaven Street Seven a Felkeltem a reggelt után: talán még a 2006-os nagy korszakhatárt is meghaladták volna egy ilyen „visszatérő” albummal. Ám ezek már csak ábrándok maradnak.

Listánkon természetesen nem kaphatott helyet minden fontos dal a Heaven Street Seventől, az alábbi Spotify-válogatásunkban viszont a fenti hét dalon túl még sok más is szerepel, így például az Utazás a kegyetlenbe, a  Sajnálom vagy épp a Dunabeat, de az angol nyelvű  korszakból is hallhatsz ízelítőt!

Nyitóképen a Heaven Street Seven zenekar: Ábrahám Zsolt gitáros, Németh Róbert basszusgitáros, Takács Zoltán billentyűs, Szűcs Krisztián dalszerző-gitáros, énekes és Orbán Gyula dobos (b-j) budapesti próbatermükben 2026. április 21-én. Fotó: Kovács Márton / MTI