A könyvek, amik vagyok: Szűcs Krisztián

Sue Townsend: A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója

„Ez a könyv meghatározó tinédzserkori olvasmányom volt. Épp akkor vettem a kezembe, amikor nagyjából annyi idős voltam, mint az angol kisvárosban élő címszereplő. Adrian egy olyan nerd, azaz kocka, akit bullyingoltak, azaz szívattak és rettegésben tartottak az osztálytársai. Az ő kálváriájáról szól ez a naplószerűen megírt, iszonyatosan humoros, az emberi kapcsolatokat jól modelláló könyv. Van egy olyan érzésem, hogy a dalszövegeimben is tetten érhető groteszk, vicces világlátásom részben Adrian Mole hatására alakult ki. Több velem egyidős barátom olvasta, akikkel a mai napig visszaemlékszünk a sztorira, emlegetjük, idézünk belőle és röhögünk rajta.

Ez a kötet egy olyan sorozat első része, ami negyvenéves koráig követi Adriant. A történetének folytatása nem olyan szórakoztató és vicces, mint az eleje, mert komoly kérdéseket felvető pszichés problémái alakulnak ki. Adrian úgy érezte kis korában, hogy a bántalmazóinál felsőbbrendű, amit csak azért nem tud kifejezni, mert gyenge és félénk. Hitt abban, hogy felnőttként ő hatalmas író lesz, míg a főellensége egy senki. Csavar a történetben, hogy vele szemben a főellensége, AIden Vole lesz író, és megírja a Balf*sz naplója című, Adrianról szóló könyvét, amivel befut.”

Krúdy Gyula: A podolini kísértet

„Krúdytól nehéz egyetlen könyvet kiemelni, mert az életműve olyan, mint egy egybefüggő tudatfolyam. Azért emelem ki épp A podolini kísértetet, mert nemrég olvastam újra ezt a kisregényt, most már nyolcadszorra. Huszonévesen olvastam először. Podolin egy felvidéki kisváros, Krúdy ott töltötte az iskolás évei egy részét. Ez egy mitikus hely számára, rengeteg novellája és regénye helyszínéül szolgál ez a környék, elsőként ebben a fiatalkori művében jelenik meg. Valami oknál fogva gyerekkorom óta vonzó számomra ez a Tátra melletti helyszín, azóta sokszor voltam is ott. Most is épp azt tervezem, hogy elviszem oda a kisfiam egy vártúrára vagy valami ehhez hasonló programra.

A könyv története egyszerre romantikus és groteszk, de az teszi igazán érdekessé és egészen magával ragadóvá, ahogy Krúdy hozzányúl és megfogalmazza. Összemosódik a valóság és a képzelet, a belső lelki táj és a fizikai táj.

Azért is áll közel hozzám A podolini kísértet, mert amikor Esztergomban egyetemre jártam – ott alakult a Heaven Street Seven –, úgy éreztük magunkat a társaimmal, mintha egy krúdys, középkori hangulatot idéző kisvárosban vagy az ugyancsak Krúdyhoz kapcsolódó Szindbád című filmben lennénk. Ez az élmény jelentős szellemi táplálékot jelentett számomra, ez volt a zenekar Gigerli című számát életre hívó motiváció.”

Mihail Bulgakov: A ​fehér gárda

„Bulgakov A Mester és Margarita című könyvét is imádom, az is meghatározó volt számomra, most mégis A fehér gárdát emelem ki. Ahogy az imént említett Krúdy-könyvet, úgy ezt is huszonéves koromban olvastam először. Egészen konkrét, kézzelfogható történetet mond el egy családról, amely Kijevben él 1918-ban.

Ez a család átéli azt az elképesztő turbulenciát, ami a cári birodalom végével, az októberi forradalommal, az ukránok, németek és lengyelek jelenlétével és a hatalom sűrű cserélődésével, a folyamatos háborúval keletkezik. A történelem lánctalpa egy csomó mindentől megfosztja az embereket, a sztori mégsem lehúzó, sőt: érzékelteti, miként tud az ember igenis túlélni és normális maradni minden nehézség ellenére is.

Súlyos a téma, Bulgakov azonban oldott játékossággal ír róla, ezáltal egészen könnyeddé teszi. Ez az érdekes ellentét igazán emlékezetessé teszi ezt a könyvet, hiszen emlékeztet: a nehéz helyzetekben épp a játékosság az, ami tartja bennünk a lelket.”

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Ördögök

„Ha megkérdeznék tőlem, melyik a világirodalom legfontosabb alkotása, azt mondanám, hogy képtelenség egyet mondani, mondok tizenötöt, legjobb esetben is tízet. Ha ezek után géppisztolyt fognának a fejemhez, és azt mondanák, hogy márpedig mondjak egyetlenegyet, akkor Dosztojevszkij Ördögök című könyvét mondanám, amit szintén többször olvastam, és azt tapasztaltam, minden egyes alkalommal képes valami egészen újat adni.

Borzasztóan nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi az, ami megfog engem a sztorijában. Egyszerre érzem azt, hogy Dosztojevszkij könyveinek történetét nagyjából egyetlen mondatban össze lehetne foglalni, és azt, hogy képtelenség röviden beszélni róluk a bennük több szálon futó, komplex, részletesen bemutatott belső, pszichés folyamatok miatt. Nem lehet keretek közé zárni a sztorit, mert valami egészen biztosan kilóg a dobozból, jó messzire onnan. Ha létezett valaha pszichológus író, akkor az ő. Épp ezért sokat adhat a mai kor emberének.

Manapság sokan foglalkoznak önismerettel, mert mára akkorára nőttek a generációk óta előttünk görgetett lelki terhek, hogy már képtelenség elterelni róluk a figyelmet a külvilág dolgaival. Az emberek rákényszerülnek, hogy szembenézzenek a saját belső világukkal. Dosztojevszkij olyan lelki mélységekről és forrongásokról ír, amik ma is teljesen aktuálisak. A könyvei kiállták az idő próbáját.”

Stanisław Lem: Solaris

„Bár rég olvastam sci-fit, szeretem. Ezt a sci-fi könyvet több okból is, köztük azért, mert a kedvenc filmrendezőm, Tarkovszkij filmet készített belőle, ugyanezzel a címmel. Az író teljesen ki volt akadva a film miatt, mondván, hogy egyetlen motívumot leszámítva semmit nem ad vissza a regényből. Én viszont azt mondom Tarkovszkij védelmében, hogy másképp nem lehetett volna megcsinálni ezt a filmet. A két alkotás nagyban különbözik, de mindkettő zseniális.

A könyv arról szól, hogy a Solaris nevű bolygón földön kívüli életet találnak. Az egész könyv próbálja szavakba önteni ezt a létformát, úgyhogy elég nehezen tudok röviden, a cikk keretein belül beszélni róla. Talán az a legjobb megfogalmazás, hogy ez egyfajta fizikai tulajdonságokkal is bíró, a bolygó felületét beterítő tudatóceán. Három kutató megy oda felderíteni, de nem érkezik tőlük üzenet a Földre, így utánuk küldik a főszereplőt, Kelvint. Ekkor elindul egy pszichohorror-jellegű történet.

Kiderül, hogy ez a szellemóceán visszatükrözi és fizikailag megvalósítja az emberek sötét gondolatait. Az űrállomás tagjainak életéből súlyos, sötét titkokhoz kapcsolódó emberek jelennek meg. Ez az egész egy fikció, semmi köze a valósághoz, mégis elgondolkodtató a tudat működése szempontjából. Megdöbbentő ez a könyv – hogyan lehetett ilyen fantáziája Stanisław Lemnek? Arthur C. Clarke Űrodisszeia című klasszikus sci-fi sorozatával egy lapon említve nagy favoritom.”