A könyvek, amik vagyok: Fehér Gáspár

Alexandre Dumas: Monte ​Cristo grófja

„Az anyukám kialakított egy rendszert a gyerekkoromban, miszerint minden ebéd után fél-egy órát kellett olvasni. Eleinte húztam a számat, de egy idő után hozzászoktam és kifejezetten megszerettem. A Monte ​Cristo grófja volt az első olyan könyv, aminek a továbbolvasását izgatottan, tűkön ülve vártam.

A történetben szétszakítanak egy fiatal szerelmespárt, és a férfit, egy Edmond Dantès nevű tengerészt ártatlanul becsukják a tenger közepén álló, rémisztő sziklabörtönbe. Megszökik, majd felbukkan teljes inkognitóban a gazdag Monte ​Cristo grófjaként. Az elit tagja lesz, miközben senki nem tud semmit a múltjáról, sem arról, honnan szerezte a vagyonát. Két dolog élteti: a bosszú, és hogy visszaszerezze a szerelmét.

Na hát ez a gróf engem lenyűgözött. Stílusos volt, mindenhova pontosan érkezett: amikor az óra elütötte a megbeszélt időpontot, ő az utolsó ütésnél kopogtatott. Rendszeresen hasisozott, volt egy szelencéje tele zöld zselével, abból ette a hasist kanállal. El is határoztam, felnőttként olyan leszek, mint ő. De egyrészt már nincsenek régi típusú órák, amik elütnék az időt, a hasis pedig illegális. Úgyhogy erről ennyit. Felnőtt fejjel visszagondolva egyértelmű, a regényt alapvetően félreértettem.

Kurt Vonnegut: Macskabölcső

„Apám kedvenc írója Vonnegut volt, és amikor engem is érdekelni kezdtek a könyvei, a Macskabölcsőt adta a kezembe. Azt mondta, azzal érdemes kezdeni. Igaza volt, ugyanezt tanácsolom mindenkinek, aki kérdezi, és néha olyanoknak is, akik nem kérdezik, csak jót akarok nekik. Nagyjából tizenhét éves lehettem, amikor elolvastam, és lenyűgözött, mert addig nem olvastam ehhez hasonló könyvet.

Különös a történet, különös a stílus, különösek a figurák, és még az is, hogy apró, egy-egy perc alatt elolvasható fejezetekből áll. Konvencionálisabb könyvekhez voltam szokva. Fogalmam sem volt menet közben, merre tart a sztori. Arról nem is beszélve, hogy a világ megsemmisüléséről szól, mégis vicces. A könyvben egy tudós felfedezi a víz egy olyan molekulaszerkezetét, amitől szobahőmérsékleten is megszilárdul. A molekula kiszabadul, és ha vízhez ér, megszilárdítja. Nem kell sok, mire a Földön szinte az összes víz szilárd lesz, beleértve az állatokat, az embereket, a növényeket és minden egyéb élőlényt, ami nagyrészt vízből áll. Mindez egy karib-térségi banánköztársaságban játszódik, ahol a főszereplőt megválasztják elnöknek.

Hozzáteszem, először a Macskabölcsőben figyeltem fel az írástechnikára. Vonnegut tisztán és egyszerűen fogalmaz. Nincsenek olyan mondatai, amiknek kétszer-háromszor kell nekifutni, hogy az ember megértse. Amilyen elegáns és könnyed a technikája, olyan nehéz utánacsinálni.”

Joseph Heller: A ​22-es csapdája

„A háborús könyvek és filmek többnyire úgy ábrázolják a harcban való részvételt és halált, mint egy igazán hazafias cselekedetet. Erre itt egy könyv, aminek a főszereplője egyáltalán nem szeretne harcolni. Már besorozták, terepen van, de esze ágában sincs meghalni. Felmentést kér a hadiorvostól a mentális állapotára hivatkozva. Azt állítja magáról, őrült. Az orvos erre közli vele, éppen az bizonyítja, hogy normális, hogy félti az életét. Ha őrült lenne, nem kérne felmentést, hanem örömmel menne lövöldözni. Ez a 22-es csapdája. A helyzet, amiben nem nyerhetsz.

Úgyhogy Yossarian marad a fronton. Amikor kórházba kerül, a többi beteggel együtt cenzúráznia kell a bajtársai frontról hazaküldött leveleit, nehogy valaki olyat írjon, ami a katonaság rossz hírét kelti. Yossarian magát szórakoztatja, és teljesen önkényesen csonkítja meg a leveleket. Egy alkalommal például mindent kihúz egy levélből, kivéve a névelőket. Rettenetesen mulatságosnak találtam a gondolatot, hogy valaki levelet kap a rokonától a frontról, és amikor kinyitja, csak névelők vannak benne.

Fehér Gáspár: Fillenbaum néni hosszú árnyéka

„Életem első regénye. Három és fél éven át írtam, sok erőfeszítést tettem bele, így érthetően hangsúlyos helye van a könyvek, amik vagyok-listán. Beleírtam egy rakás dolgot, amik foglalkoztattak ebben az időszakban, a lakáskereséstől a gyerekvállalásig. Amikor kész lettem a legelső változattal, nagy kupac gondolatsaláta lett belőle.

Aztán ahogy szerkesztettem, a nagy része kikerült. De így is olyan számomra, mint egy napló.

Át kellett vedlenem prózaíróvá. Korábban forgatókönyveket és színdarabokat írtam, ahol csak azt szabad leírni, ami történik és amit hallani lehet. Hiszen a gondolatokat nem látja sem a kamera, sem a néző. A regény viszont könnyedén belemászik a szereplők fejébe, és meg kellett tanulnom íróként használni ezt az eszközt.

Nagy munka volt, de egyben jó játék, nagyon élveztem. Roppant elégedett vagyok a végeredménnyel és saját magammal is. Kitaláltam valamit, elhatároztam magam, és évek múltán a kezemben foghatom a végeredményt. Ezt már senki nem veheti el tőlem."

Fehér Béla: Balkán ​nagyoperett

„Március elsején halt meg az apám, napra pontosan egy hónappal azelőtt, hogy megjelent a könyvem. Ő is író volt, és úgy csinálta, ahogy egy írónak »kell«: befejezte a kéziratát, leadta a kiadónak és utána meghalt. Jó, hogy nem maradt félkész a regénye. A címe: Balkán ​nagyoperett. Az ő utolsó könyve és az én első könyvem nagyjából egyszerre jelent meg. Együtt szerepelünk majd a különböző könyves eseményeken.

Írás közben előfordult, hogy lementem egy hétre a szüleimhez, Keszthelyre, ahol nyugalomban tudtam dolgozni a ház emeletén. Ha volt valami stilisztikai kérdésem, levittem a gépet az apámhoz, aki odalent a saját könyvén dolgozott. Tanakodtunk, hogyan lenne a legjobb az adott mondat, bár előfordult, hogy közölte, »ilyen apróságokon ne akadj le, ilyen Esterházynál is előfordul«. Kollégák lettünk. Kár, hogy a kész könyvet már nem foghatta a kezében. Sem az enyémet, sem a magáét. Nemrég kaptam egy fotót az öccsétől, elküldte, az Írók Boltjában egymás mellé vannak kirakva a könyveink.

A Balkán nagyoperett 1912-ben játszódik, egy fiktív, több országon átívelő autóversenyről szól rengeteg szereplővel, nagy kavalkáddal. Még csak most kezdtem el olvasni, várom, hogy lássam, ő min dolgozott odalent a szobájában, amíg én az emeleten bajlódtam.

Találkozzak az oldalával, amit ritkán mutatott meg – a romantikus, sóvárgó, melankolikus férfival. Ennyi maradt, amit eddig nem kérdeztem meg tőle, azt már nem is tudom.”

Címlapfotó: Sorok Péter / Kultúra.hu