 |
| Patricia Kopacsinszkaja |
Sajátos jelenség, valóságos energiabomba, aki végigtáncolja az előadást, pörög-forog, hajol, toppant, de mindebből nem a gyakori affektálás, hanem a szenvedély süt. Mezítláb játszik, ez adja számára az egyik fogódzót, a stabilitást, és ezáltal a szabadságot. A másik kapaszkodó a kotta, ami a zene fizikai megtestesülése: éppen az által tud elszakadni tőle és szabadon szárnyalni, hogy látja maga előtt. A meztelen lába ujjától a feje búbjáig sugározza a zenét, amit valóban szabadon és egyénien kezel. Imponáló könnyedséggel, kis mosollyal játssza a legcudarabb futamokat, fölényes technikai tudása mellé kirobbanó muzikalitás párosul. Néhol szokatlan tempókat vesz, kizökkentve a hallgatót a megszokott ritmus fejrázásaiból. Meglepően sok rubatóval játszotta a művet, cigányos glissandókkal, amelyek üdévé és pezsgővé varázsolták a darabot, máshogy formálta az egész művet, mint ahogy annyiszor hallhattuk. De úgy látszik, nem elégszer, mert a zseniálisan tüzes és frappánsan hatásos első tétel után a közönség szűnni nem akaró tapsban tört ki, mint akik még sosem hallottak arról, hogy egy versenymű nem egy, hanem háromtételes. Erre aztán Kocsis Zoltán szóban figyelmeztette a hallgatóságot. A ráadás Jorge Sanchez Chiong venezuelai-kínai szerző Sörény című meghökkentő, cuppanásokkal, horkantásokkal színezett, mulatságos kis darabja volt, majd Kurtág Hommage ? John Cage című lehelet-darabja, amit ez a közönség egyáltalán nem értékelt. Kár. Szép gesztus volt az állítólag zeneértő magyar közönségnek egy nagyszerű művésztől.
Ravel igazán nem tartozik a ritkán játszott szerzők közé, de A gyermek és a varázslatok című műve, amit hol egyfelvonásos operának, hol lírai fantáziának titulálnak, itthon gyakorlatilag ismeretlen. A történetet a híres francia írónő, Colette még 1916-ban írta. A párizsi opera igazgatója javasolta mesebaletté átírását. Colette Ravelt választotta a megzenésítéshez, aki azonban akkor a világháborúban harcolt, így csak jóval később fogott hozzá a munkához.
 |
| Kocsis Zoltán |
A magyar Operaház még nem mutatta be, összesen kétszer adták elő itthon. Az ok nem annyira a zene, mint a szövevényes mesében felbukkanó rengeteg szereplő lehet, a megszemélyesülő tárgyak, amiket elég nehéz színre vinni, bár ezzel éppen Csajkovszkij Diótörőjében egészen jól megbirkóznak a színházak. Azt pedig ez végképp nem magyarázza, hogy koncertszerű előadása miért ennyire ritka.
A főszereplő egy ádázul komisz kisfiú, aki édesanyja dorgálását óriási hisztivel viszonozza, tombolásának áldozatul esnek játékai, a szék, a fotel, az óra, a mesekönyvekből is kiröppennek a feldúlt mesealakok, a kert fái és a háziállatok is összefognak ellene. Óriási balhé, csata keveredik. A fiú anyját hívja segítségül, de várnia kell rá. Addig jobb belátásra tér, bekötözi a sebesült mókus mancsát. Gyöngédsége láttán mindenki megbocsát neki, és együtt hívják az édesanyát. Ha a történet gyerekeknek való lenne is, Ravel tett róla, hogy ne válhasson azzá, aminek Colette szánta: gyermek-baletté. A hangszerelés bonyolult, kifinomult, hol nagyzenekari, hol kamarazenekari, néha szólisztikus. Bonyolult zenei szövet, szellemes megoldások, rendkívüli plaszticitás jellemzi, igazi impresszionista ábrázolások keltik életre a tárgyakat. Az énekszólamok azonban végképp oly nehezek, embert próbálók, bonyolultak, hogy minden játékosságuk, állathangokat imitáló effektjeik ellenére gyerekek számára befogadhatatlan a mű. Az énekeseknek, különösen a szopránoknak van mivel megküzdeniük: végtelen magasságokban kell kifejezőnek lenniük, ami nem könnyű. Sajnos, ez a szólista gárda nem nyújtott egyenletes színvonalat, noha igyekeztek jó karaktereket teremteni, és nem is keveset, mindannyian több szereplőt elevenítettek meg. Meláth Andrea a kisfiú szerepében kifejező és meggyőző volt, nagyon szép a két alt: Schöck Atala és Megyesi-Schwartz Lúcia hangja, utóbbi igazán meggyőző macska volt. Cser Krisztián szép basszusa jól érvényesült sebzett faként és karosszékként. A Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) jól szerepelt, és a kórusból kiemelt szólisták is igyekeztek helytállni. Széll Cecília saját három figurája mellé kettőbe még be is ugrott, némi bizonytalan kezdés után magára talált és megbirkózott a virtuózan magas fekvéssel. Gavodi Zoltánt a hatalmas kórus és a nagyzenekar gyakran elnyomta, szinte hallhatatlan volt, ezt túlzott markírozással "kárpótolta". Lehócz Andrea szitakötője korrekt volt, Dóri Eszter Zita nem győzött meg. Bognár Szabolcs óraként nem annyira hangjával, mint virtuóz tempójával volt érdekes. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar nagyszerű partner volt mindkét produkcióban.
