Miért készítettek a mézeskalácsosok viaszból öntött kezeket, lábakat, szemeket, belső szerveket és állatfigurákat? Ezek nem furcsa gyerekjátékok voltak, hanem offerek, és a gyógyításban volt szerepük. Kegyképek oltárainál helyezték el azok, akik a gyógyulásukért könyörögtek a csodás meghallgatásaikról nevezetes szentekhez.
– A gyógyítás történetében az ókortól kezdve megfigyelhető volt a fogadalmi tárgyak, offerek használata. A 15. századtól kezdve gyakran készültek fogadalmi képek, amelyek egy-egy betegségből, veszélyből, balesetből való megmenekülés mementóiként maradtak fent. A 10–12 cm nagyságú, nemesfémből, fából, vasból, de legtöbbször viaszból készült offereket főként búcsús napokon tették a szentek elé. Akinek a lába fájt, az láb formájú fogadalmi tárgyat, akinek a szeme, az szem formájút, akinek a tehene volt beteg, az tehén formájút vásárolt és helyezett el bizonyos imádságok kíséretében a búcsújáróhely oltárán – ismerteti Vámos Gabriella etnográfus, az MNMKK Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Archívum muzeológusa. – A templomokban, kegyhelyeken elhelyezett offerekhez az a hiedelem fűződött, hogy az a beteg testrész vagy állat, amelyet ábrázol, meggyógyul, annak az asszonynak pedig, aki viaszból készült pólyás babát visz az oltárra, gyermeke születik. Az összegyűlt fogadalmi tárgyakból gyertyákat öntöttek a templom számára. A viasztárgyak felajánlásának szokása az 1970-es években egyházi tiltásra és a mézeskalácsos és gyertyaöntő mesterségek visszaszorulásának hatására szűnt meg, majd adta át helyét a gyertyaadományozás szokásának.
Az intézmény a létrehozása óta fontosnak tartja a népi gyógyászat tárgyait is megőrizni, így került a gyűjteménybe az ólomöntés, viaszöntés tárgykészlete és az offeröntők, ugyanis ezek is a gyógyítás folyamatára reflektálnak, és arra, hogy az orvoslás hogyan illeszkedik egy kultúrtörténeti keretbe.
