Könnyű tollrajz - a párizsi vaudeville. Virtuóz kézzel fölskiccelt grafika. A rendező Iglódi István viszont vastagon viszi föl a festékeket a vászonra. Komótos ecsetkezeléssel. Mintha fontosabbnak érezné a plaszticitást, a jellemek (már-már középfajú drámákra valló), aprólékos kidolgozását, mint a könnyed, de vitriolos szatírát. A jelenetek során - bármennyi, obligát kergetőzés kelti is a pezsgés látszatát - nehézkességet érzékel a néző. Meglehet, pusztán annak számlájára írható, hogy a Magyar Színház társulata nemigen szokott a francia bohózat stílusvilágához. Ha nem drámát vagy tragédiát játszanak, a realizmusban fogant társadalmi komédiák komolyabb vértezetet igénylő, hagyományos játékmodorát veszik magukra. Márpedig a vaudeville, a par excellence francia talajon sarjadt bohózat, a maga fergeteges, "lábujjhegyen" végigrohant tempójával, valószínűtlen könnyedséget, virtuóz mozgástechnikát, színpadi szemfényvesztést, játékbeli káprázatot jelent. Egyenesen az abszurditást súrolva. Nem véletlenül hozzák összefüggésbe Ionescóékat a nemzedékekkel korábbi francia bohózat képtelen világával.
Rémlik, Iglódi a társadalmi szatírát kívánta nyomatékosítani Feydeau darabjában, holott az Un fil a la patte az író életművében a szociális karikatúrát kevésbé kínáló bohózatai közül való. S a mai néző végképp nem erre lenne kíváncsi. Való igaz, a kisstílűség, a fölkapaszkodás, a fenn az ernyő, nincsen kas, a szélhámia, a nyárspolgári fantáziátlanság, az arisztokrata fennhéjázás, a szalonvendég finnyáskodása, a gátlástalan hozományvadászat - ami épp e darab főszereplőjének is "életfilozófiája" - megannyi társadalmi karikatúra. Feydeau mert tükröt tartani kortársai elé, de ebben a tükörben a darab kaleidoszkópszerű, szellemes káprázata is szédítette a nézőt, az amúgy is magabiztos francia polgárt, aki az időtt már korántsem volt frusztrált. A Magyar Színház előadásában a könnyedségen kívül, ezt a, par excellence francia szellemességet és szellemiséget is hiányolom.
Vitathatatlan, megannyi mulatságos jelenet követi egymást a színen, tévesztések, helyzetkomi-kumok, helycserék, félreértések garmadával - mégsem szabadulok a nehézkesség érzetétől. (Meglehet, a későbbi előadások értelemszerűen felszabadultabbak lesznek.) Ennek szellemében teljesítenek a színészek is. Többé-kevésbé kidolgozott figurák, a játékos lubickolás illúziókeltése nélkül. Csomor Csilla (Lucette) becsapott, elhagyott díva, aki furfanggal megfizet csalódásáért, Jegercsik Csaba (Bouzin) felfuvalkodott rímfaragó, pitiáner közjegyző, Végh Péter végletesen karikírozza Irrigua tábornok latinos vehemenciáját, idegenségét, túlzottan rájátszik a nyelvtörésre (hasonló figurák ugyan hemzsegnek Feydeau többi bohózatában is). A főszereplő Pavletits Béla győzi szusszal a két nő között a kulminációig - és nem tovább - sikeresen lavírozó hozományvadász kalandjainak sorát, hátán viszi az előadást, Moór Marianna takarékos, finom jelzésekkel pompásan varázsolja elénk Duverger báróné figuráját, többet sejtet, mint amennyi a darabbéli asszony szerepében benne foglaltatik. Auksz Éva izgalmas, érdekes, romlottságra fogékony naivát kever ki élénk színekből. A többi szereplő többnyire pontos csavar a gépezetben, ami hol kellőképp dübörög, hol meg csak csikorog.
