Vajon mi lehet a közös egy, valószínűleg az Osztrák-Magyar Monarchiából származó art nouveau padlólapban, a betlehemi Születés templomát elpusztító klíma-apokalipszisben és a Velencei Biennále dán pavilonjában? Egy palesztin képzőművész, Larissa Sansour, aki egy szinte minden érzékre ható installációt készített idén Velencében. A Londonban élő művésszel családi örökségről, gyökerekről és a sci-fi által teremtett valóságról is beszélgettünk.

Hátborzongató, de egyben csalogató zene árad a Velencei Biennále dán pavilonjáról. A kíváncsi tömeg alig fér el az egymásba nyíló termekben. Az egyikben filmet vetítenek. Fekete fehér, osztott képernyős mozi. A nem túl távoli jövőben játszódó disztópia egy klímakatasztrófa után játszódik. Az apokalipszis során egy csapat tudós menekült egy Betlehemben található bunkerbe, ahol klón-programba kezdenek, növénymagokat fejlesztenek, hogy újra vessék az életet a felszínen, ha eljött az idő. A történet két nő beszélgetéséből bomlik ki: az egyik egy tudós, aki már élt a Földön, a másik az utóda, aki soha nem járt a felszínen, mégis vannak emlékei erről az időről. A film visszatérő zenéje fokozatosan erősödve árad ki a másik teremből, ahol a félhomályban szinte fenyegetően lóg a mennyezetről egy óriási, kör alakú bronz szobor.

Mi valós, és mi nem az?

A két szoba közötti padlót fekete mintás cementlap fedi. Itt beszélgettünk a Dániát képviselő palesztin származású alkotóval, Larissa Sansourral.

„A film zenéje nagyon fontos volt számunkra. A dán zeneszerző műve a veszteségről szól, akár a jelenünkről is. De benne van a félelem is. Ez az érzés egyértelműen a film szíve, egy nagy fekete lyuk, ami beszippanthat. A filmem leginkább arról szól, mi az, ami valós, és mi az, ami nem, mi a különbség a valódi és bennünk élő ideák között. A másik pavilonban látható tárgy maga az űr: egy hat méter átmérőjű szobor. Azzal, hogy ezt tárgyat kivettem a filmből, betettem a pavilonba, megváltoztattam a jelentését. Ez gyakran működik így: ha kiveszel egy tárgyat az eredeti közegéből, az új interpretációs lehetőségeket nyit meg – mondja Sansour.

Mi az örökségünk, hova tartozunk?

A padlón látható csempékről érdekes történetet mesél: „Ezek a padlólapok abban a betlehemi külvárosi házban voltak, ahol forgattunk. Az épület az Oszmán Birodalom idején épült, és a lapok valószínűleg a 20. század elején készültek. Palesztinában sokat beszélgettem a hagyományos cementpadló készítőivel arról, hogy hogyan lehetne ezeket lemásolni, hogy itt a pavilonban is megjelenhessenek. Kimerítő volt a nyomozás, mert senki nem tudta, hogy ki és hol készítette őket. Kiderült, hogy nem hagyományos palesztin cementlapok, még csak nem is arab vagy oszmán származásúak. Art nouveau padlólapok, valószínűleg az Osztrák-Magyar Monarchiából vagy a korabeli Franciaországból származnak. Ezután kezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan jelenítsem meg a kiállításon azt, hogy mi az örökségünk, hova tartozunk, bizonyos tárgyak mit jelentenek számunkra. Nagyon tudunk ragaszkodni a tárgyakhoz. Kihívásnak éltem meg, hogy ezeket újraalkossam a biennáléra. Egyfelől ezek a padlólapok a múlt jelképei, ugyanakkor egy új kezdet, egy új közösség megalakulásának a szimbólumai. Mit jelent az örökség, mi számít eredetinek – ezeket a kérdéseket járjuk körül a pavilonban.”

Miért sci-fi?

Sansour nem először feszeget kényes témákat főként sci-fi műfajú filmjeiben. Szerinte ez a műfaj lehetőséget ad számára, hogy kialakítsa a saját világát anélkül, hogy hogy politikai csatározások része legyen a munkássága.

„Az utóbbi tíz évben számtalanszor dolgoztam a science fiction műfajában. Nem áll szándékomban aktuálpolitikai mondanivalót megfogalmazni. Nem vagyok politikus, és ezért szeretnék is kimaradni ebből a típusú párbeszédből. Azáltal, hogy megteremtem saját világomat, kiszabadulok abból a kényszerből, hogy politikailag korrekten fogalmazzak. Ha az átpolitizált témákat kiragadom megszokott környezetükből, és egy másik világba helyezem, akkor új szemszögből lehet őket látni. Vannak fontos ügyek, amelyekről már évek óta beszélünk, eközben egyre inkább ismételjük magunkat. Az emberek lassan belefáradnak, és nem érünk el változást. Ettől kezdve már nem érdemes ezekről a dolgokról beszélni. Ekkor érzem úgy, hogy az egyetlen megoldás, ha az egész csomagot átemeljük egy másik helyzetbe, és egy új szemszögből próbáljuk megérteni.”

The Bluecoat – In the Future, They Ate from the Finest Porcelain
Valahova tartozni

Az izraeli-palesztin konfliktus Sansour családját is szétzilálta. „Az első palesztin felkelés idején 15 éves voltam, és el kellet jönnöm Betlehemből, mivel az összes iskola bezárt. A szüleim egy bentlakásos iskolába küldtek Nagy-Britanniába. Hosszú idő óta próbálok megbékélni a ténnyel, hogy nem tartozom sehova. Elhagytam Palesztinát, és igazából sosem tértem vissza, mivel az eltelt időben az élet a palesztinok számára egyre nehezebb lett. Végül úgy alakult, hogy mindenfelé éltem a világban. Ezért is érdekes számomra a valahova tartozás kérdése. Gyakran irigyeltem azokat az embereket, akiknek van otthonuk, hisznek abban a gyökérben, ahonnan erednek. Mostanában kezdem azt érezni, hogy talán gazdagító is lehet az, ha nem tartozom egyetlen meghatározott helyhez sem. Úgy értem, egyszerre több helyről gondolom azt, hogy az otthonom. Például Dánia. Ezért is megható számomra, hogy én képviselhetem Dániát a biennálén. Nagyon boldoggá tett a felkérés, így tényleg tartozom valahova. De különösen működik a psziché: miközben úgy érzem, engem gazdagít az, hogy bárhol otthonra találhatok a világban, addig az emberi természet azt mondja: valahova tartozni kell.”

Larissa Sansour római katolikus, palesztin családból származik, tanult Londonban, az Egyesült Államokban és Dániában.

„A népesség összetétele eléggé megváltozott Betlehemben az utóbbi időben. Régen egy nagy keresztény közösség élt a városban, hiszen Krisztus itt született. Meg is jelenik a filmben a Születés temploma, ami számomra Betlehem jelképe. Ezért volt fontos, hogy a filmbéli apokalipszisről szóló képkockák itt kezdődnek, annak ellenére, hogy nem vagyok vallásos. A palesztinoknak traumatikus a történelme, talán ez okozta a vallások közötti távolság növekedését, de korábban ezek a közösségek békében tudtak egymással élni.”

A Heirloom angol kifejezés, tágabb értelemben a jelentése örökség, de sok más is lehet. Sansour azért választotta különös installációja címének, mert ez a szó magába foglalja az örökséget szimbolizáló padlólapokat, a klímakatasztrófáról szóló filmet, azt, ahogyan próbáljuk megmenteni a ránk bízott magokat, és azt is, hogy mit kezdünk a felelősségből fakadó félelemmel, ami ilyenkor ránk nehezedik.