Jól megérdemelt büntetésemet töltöm egyébként egy irodahelységben, kedves olvasók, onnan készítem a feljegyzéseimet, bemutatva a hirtelen felbukkanó, túllogisztikázott, virtuális kritikusok életét. A bemutató napját lekéstem pénteken és, miután fejlámpának álcázva magam, a technikusokkal nem voltam képes bejutni a színfalak mögé, majd a tánckarba transzformálódás sem ment, kitartóan indultam ma újra, az első sor jobb hármasért. Megérte a harc. Elsősorban, mert láthattam a nyolcvanas évek undergroundjának töredezett történetét, olyan formában, ahogy még sosem. Tánccal és Ágens "Kúrós versek" című kötetének szövegeivel idézték fel az áporodott házibulik, az átmeneti szobakonyhák, a kapualjakban elkoptatott szerelmek, a nemi kétségbeesés, az elvadult "szex end drágsz end rákendroll" hangulatát. "Furcsa zenére táncolunk, innom adsz számolatlanul, férfiként viselkedsz, pedig nőnek szeretnél látszani,.." Másrészt születni láttam valamit megint, a most már nyugodtan mondhatjuk: alkotópártól, ugyanis a baj nem jár egyedül. Ágens és Gergye, amióta csak együtt dolgoznak, nem kortárs táncot, vagy kortárs operát csinálnak, hanem színházi kísérleteket folytatnak, amelyek mindig nagyon vonalasak és izgalmasak. Mindig benne voltak egymás előadásaiban, most, tulajdonképpen egyikük se szerepel, Ágens feltűnik ugyan, de csak kis időre, míg fogadja a vendégeket egy kis halk skálázással, majd a végén befejezi. Egyik jelenés sem túl erős.
A színészektől és némelyik táncostól elhangzó szövegek viszont annál inkább, miközben hallgattam, sok minden eszembe jutott. Például az, hogy olyan igazi számkivetett versek ezek, a női ember szexualitásáról, kitárulkozók, őszinték, kőkemények és, ha egyszer már valaki túljutott azon, hogy a csiklóját megtalálta, azt nem kell szégyellnie, akkor bírja szeretni ezeket a szövegeket. Úgy utasították el a megjelenés idején a textust a szigorú irodalmár urak, hogy nincsen formájuk, nem elég szövegszerűek, meg, hogy lehet ilyen feltűnősködő címet adni nekik. Gyimesi Ági nem költő, nem író, mondták az új unalmasok. Nem tudtak vele mit kezdeni, inkább importálták a dögunalmakat, meg a Vagina monológokat, holott a pesterzsébeti Eve Enstler már itt várakozott és rég ki merte mondani azt a szót, hogy pina. A versek, ahogy az előadás is, egész egyszerűen legitimálja a női test létét, a formátlant, a formásat, a szottyadtat, az öreget, a fiatalt, szerethetővé teszi, már annak, aki képes egyáltalán elfogadni magát.
Nem véletlen a sok játék a tükrökkel, magunkat kéne látni ebben az előadásban és az sem zavaró, hogy ilyen direkt, ugyanis a női szexualitás in sich még mindig tabu. Ahogy tabu arról beszélni is, hogy a szexualitás egy nagy paletta, rajta homo-, bi-, és hetero színek, semmi nem marad le róla, nem nyomható el, ez így természetes. A versekben egyébként azt nem vették észre annak idején, hogy mindegyik egy miniatűr dráma, valóságos "ember tragédiája" ékszerdoboz, az apakomplexus sztoritól, az erőszaktevő bébiszitter horroron át, az első igazi, mocskos szerelemi háromszög etűdig. A Bárka Színház alkotói, a színészek, a GK Impersonators táncosai, a jelmeztervező, a zeneszerző levették a történeteket és átadták nekünk. Kérdés, hogy mi át tudtuk-e adni magunkat nekik. A színház kommunikáció. Én nem utasítottam el.
