Hozsanna a négylábúaknak: irodalmi bestiárium Remete Szent Antal napján

Az ember és az állat sorsa az ősidők óta összefonódik a mítoszokban, legendákban és a művészetben is: gondoljunk akár Héraklész tizenkét próbájára, amelyből tíz állatokhoz kötődik – feltéve, ha a háromfejű kutyát, a vasmadarakat és a hüdrát is a „háztáji” körbe soroljuk. Bizonyos állatok nem ritkán a nemzetek identitásának is meghatározó alakjai (a csodás szarvasok és a farkasok kifejezetten népszerűek a témában), de olyat is hallottunk már, hogy egy ló értéke nagyobbat szökken, mint a bitcoin: az ország lesz az árfolyam.

Az irodalmi állatkert kapuit Pesti Gábor és Heltai Gáspár tárták szélesre a fabulákkal, hogy az állatokon keresztül tanítsák erkölcsre az embereket. Egy nagyobb időbeli ugrást követően pedig ott találjuk az állatmesei hagyományt művészi szintre emelő Benedek Eleket és a Móricz Zsigmondot is.

A mesék világából a természet mélyebb ismerete felé Fekete István vezet minket, akinek „tündéri realizmusa” a kiskamaszok kötelező olvasmányain túl is érvényes. Arról nem is beszélve, hogy jó eséllyel a műfaj magyar rekordere is: a Fekete István Irodalmi Társaság listája szerint Fekete István életművében összesen 190 állatnév szerepel 56 állatfajból – és ebből a legtöbb a kutyákhoz kötődik. Egészen pontosan negyvenhárom.

Leghűségesebb barátunkról Kosztolányi Dezső egyenesen azt állítja, hogy 

„Mégis a legszebb állat”, 

aki „néma-csöndes bánatával” és „bölcs szemével” egyenesen az ember tükre. A legnépszerűbb háziállat címre egy másik, szeszélyes és titokzatos élőlény is joggal pályázik (bár tulajdonosaiknak minden bizonnyal meggyőződése, hogy méltatlan már a feltételezés is.). A macskáknak már az ősi Egyiptomban is óriási kultuszuk volt - erről tanúskodik számtalan szobor, és egy 300 méter hosszú templom a macskafejű istennő tiszteletére (amely nem mellesleg több ezer macskának adott otthont.)

A Macskaregényben az ő fénytörésükben meséli el életének történetét a magyar irodalom egyik tiszteletbeli macskabolondja, Polcz Alaine. 

„A karizmatikus imacsoportban egy papírra mindenki felírta három fontos kívánságát. Én egy macskát szerettem volna, és még egyszer szerelmes lenni. (A harmadikat elfelejtettem, de miért felejtettem el?)”

Nála a cicák már „két világ küszöbét” átlépő lények, tanítómesterek, akik a „nevetségig való szeretetre” és az elmúlás elfogadására nevelnek. 

Apropó elmúlás: amíg Márai szerint Isten és a bor, addig Nemes Nagy Ágnes szerint lovak és angyalok.

Csak állnak és nincs semmi más, 
csak látvány és csak látomás, 
csak láb, csak szárny – az út, az ég, 
bennük lakik a messzeség – 

oly távol vannak, oly közel. 
Talán ők már nem hagynak el.

Ha pedig nincs ló, akkor tudjuk mivel kell beérnünk: a Jézus által méltányolt, ám pejoratív jelzővé lényegült segítőtársunkkal, aki Tamási Áron Himnusz egy szamárral című művében válik főszereplővé. A történetben a szamár a háború és a hűtlenség utáni újrakezdés jelképe is, amivel a gazdája büszkébben vonul be a faluba, mint Krisztus Jeruzsálembe – még ha a falu népe hozsanna helyett “gyermekestül és asszonyostul és férfiastul röhögte Demeter Gábort, az első férfiút, aki felkelt a romlásból, és életet kiáltott. Aki bé merte hozni a szamarat, az igénytelenség, a kitartás, a munka példázóját a büszke faluba, az álmodozó, a káromkodó, a csodaváró faluba.”

Ha már a hosszú füleknél tartunk, eszünkbe juthat a nyúl is, abból is a házi verzió, amely elrendeltetése szerint jellemzően a tányéron végezte (ékes bizonyítékaként annak, hogy a nyúllábak nem hoznak szerencsét, hiszen akkor sosem váltak volna külön eredeti tulajdonosuktól.) Tersánszky Józsi Jenő nyula ennél szerencsésebb a Legenda a nyúlpaprikásról történetében. A Paprikás, a „mafla paprikásjelölt”, aki kezdetben mindennemű nyúlbölcsességet nélkülöz, végül nem vacsora lesz, hanem Gazsi bácsi tanítványa és hű barátja, aki még táncolni is megtanul. A névadás rítusának fontosságát szemlélteti, hogy hasonlóan szerencsés sorson osztozik Tódor, a „megkeresztelt” bárány is Fekete Istvánnál, valamint Márton László Barikája is a Te egy állat vagy! című írásában:

„A bárányokat rendszerint megölik és megeszik. Többnyire nem nyersen, hanem előbb megsütik vagy megfőzik őket. Kivételek persze mindig vannak. Mondta is a tisztelendő úr ezzel kapcsolatban, hogy a húsvéti bárány nem a test eledele, hanem a megváltásra váró életé.

[...] Barikát nem öljük meg és nem esszük meg. Barika nem a test eledele, hanem a látványával kell az emberi szemnek jóllaknia. Barikának neve is van, saját név, és akinek saját neve van, azt nem öljük meg és nem esszük meg.”

Mellesleg a báránytéma szerelmesei itt mélyedhetnek el a mindenkori irodalmi bégetők szövevényes világában.

A húsért és egyéb hasznokért tartott állatok sorából nem szabad kifelejtenünk a tehenet, aki József Attila költeményében tejjel adózik, Romhányi Józsefnél szerelmi bánat helyett inkább a levesbe kívánkozik, és akinek bánatos szeméből Juhász Gyula csak a kolombolással kifejezhető bánatot olvasott ki. De lehet akár életpálya-szimbólum, házasságpiaci valuta vagy transzgenerációs szimbólum is, mint Moldova György árnyalt és szociografikus írásában, A szent tehénben:

„Én nem akarok úgy élni, mint az anyám, és úgy sem, mint a szobatársaim, akik folyton azzal foglalkoznak, hogy »az anyám már megint eladott egy tehenet, és vesz belőle egy szobabútort«, mert azt nézik, hogy gyarapszik a lepedő a szekrényben, és küldik haza a stafírungot.

Aztán mikor minden együtt van, hazavillognak a faluba Jóskával, aki lakatos a vasgyárban, kapnak otthon nászajándékul két tehenet, aztán dolgoznak, ötvenéves korukban körülnéznek, hogy mi is van, hogy is kellett volna élni, vagy ami még rosszabb, még akkor sem jut eszükbe.”

Végezetül ne feledkezzünk meg a Szent Antal-napi potyautasokról sem, akik minden bizonnyal ott lebzselnek a templomok előtti téren. Minden bizonnyal képviseltetik magukat a madarak, akik Oravecz Imre lírájában meghatározó szereplők, ahol néha a gyerekkor letűnt emlékei, néha a természet harmóniája, néha a visszatérő ősök lelkei.

De van egy rossz hír is azoknak, akiket irritál a rovarzümmögés: kizárt dolog, hogy ennyi összeterelt jószág körül ne legyeskednének ott a nyári piknikek és délutáni szunyókálások rémei. De Örkény István egypercesei óta legalább tudjuk, hogy miről beszélgetnek a légypapír fogságában.

Nyitókép: Remete Szent Antal. Fotó: Shutterstock